2014. december 26., péntek

Az utolsó és első emberek

A science fictionnek, mint minden történelemmel rendelkező zsánernek, vannak megkerülhetetlen alapművei, amelyeket ugyan a korszak már régen meghaladott, mégis a tematikával foglalkozó emberek nem feledhetnek el. A sci-fi esetében az elévülés igen látványos, hiszen a minket körülvevő tudományos-technikai fejlődés következtében lehetetlen tökéletes jövőképet alkotni egy-egy sci-fiben, ezen felül pedig a "megálmodott" felfedezések, amelyek az adott mű megírásának idejére, annak tudományos eredményeire alapoznak, megmosolyogtatóvá válnak pár évtized múltán. Ráadásul minél távolabbra megyünk a múltba, annál valószínűbb, hogy ami akkor eredeti ötlet volt, az mára ócska toposszá silányult. Gondoljunk csak a Frankensteinre - vagy jelen regényre, az angol Olaf Stapledon 1930-as, Az utolsó és első emberek (Last and First Men) című munkájára. Mindkét könyv korában hihetetlenül előremutató, innovatív és delejes látomás volt, ami a későbbi generációk képzeletét ejtette rabul, a mai befogadó számára viszont talán már nehezen élvezhető.

A könyvre csak jobb híján használom a regény szót, maga a szerző is mint krónika hivatkozik művére, amit a kerettörténet szerint az elképzelhetetlenül távoli jövő egyik Utolsó Embere sugall az írónak, visszanyúlva az időben. A könyv a megírás idején veszi kezdetét, bemutatja Európa államainak, Oroszországnak, később Amerikának és Kínának a szembenállását, megannyi háborúját, majd az első Világállam létrejöttét és kultúráját, annak bukása után egy rövid felvirágzást, végül az Első Emberek pusztulását. A krónika szerint összesen tizenhét további emberfajta követte a mi civilizációnkat, mindegyik más és más, de alapvető jellegeik sokszor hasonlóak voltak. Kezdetben a természetes evolúció útján alakultak ki (miután háborúk vagy betegségek kipusztították elődjeiket), később azonban tudatos tervezés - ma génmanipulációnak neveznék, a könyv fajnemesítés néven emlegeti - segítségével hozták létre őket. Voltak olyan emberek, akik átélték a háborút a Mars-lakókkal, megint másoknak el kellett hagyniuk a Földet, ami egy szerencsétlen esemény során elpusztult. Az ember megküzdött a Vénusszal és lakóival, valamennyire sikeresen át is formálta azt, majd onnan is menekülnie kellett, míg végül a Neptunuszon telepedett meg. Itt töltötte pályafutásának második felét, hol a vadság, hol a civilizáltság keretei közt, több emberformát is létrehozva. Végül az utolsó három emberfaj megteremtett egy hatalmas, érett kultúrát, melynek igazi nagyságát az Utolsó Emberek teljesítették ki. Ám sajnos nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a világegyetem sokkal kegyetlenebb annál, sem hogy kiélvezhessék és tovább fejleszthessék nagyszerű életformájukat.

Mindenképpen el kell ismerni, hogy Stapledon hihetetlenül impozáns munkát alkotott könyvével. Legyenek a különféle elgondolások mai szemmel nézve bármennyire is idejét múltak, naivak vagy spekulatívak, mégis látnunk kell, hogy a maga idejében sok elképzelése forradalminak, lenyűgözőnek számított - sőt, egyes elemek még ma is erősek és érdekesek. Mint könyv sajnos a mű nem éppen olvasóbarát. Se a szerkezet, se a nyelvezet nem segíti elő, hogy a néhol igencsak bonyolult vagy körülményes eszmefuttatásokat követni tudjuk, egy-egy emberi kultúra bemutatásánál akaratlanul is elkalandozik a figyelmünk, elveszítjük a fonalat. Nehéz egy ilyen könyvről nyolcvan év távlatából ítéletet mondani, a mai olvasó elé igencsak komoly kihívást állít.

Kissé félrevezető, de jópofa
Ezen kívül a többi hibáját már igazából nem is lehet hibának tekinteni. Arról, hogy a jövő nem úgy alakult, ahogyan elképzelte, nem tehet az író, ahogyan arról sem, hogy nem látta előre se az űrkutatás, a biológia, a számítástechnika vagy a telekommunikáció rohamos fejlődését. Ráadásul ebben a jövőképben nagyon jól látszódik, hogy még a posztmodern kor előtt gondolták ki. Nem akarom belekeverni a posztmodernt, nehogy az érezze bárki, ez amolyan mindenre ráhúzható dolog. Mindössze arra kívánok utalni, hogy Stapledon "jövője" inkább tizenkilencedi századi, a világképe, elgondolásai nélkülözik azt a vad és kiszámíthatatlan képet, ami a XX. század második felének sajátja. Jól látszik ez már csak abban is, ahogyan az idővel bánik. Ahogy halad előre a könyv, úgy tesz minél nagyobb ugrásokat, egyes civilizációi, fajai kezdetben csak tízezer éveket, majd milliókat, később tízmilliókat ölelnek fel. És ugyan nem feledkezik meg a geológiai változásokról, az állatok és növények evolúciójáról, az ő emberei sokszor talán túlságosan is statikusak. Persze, ők is változnak, mind belsőre, mind külsőre, de vagy nem olyan gyorsan, mint környezetük, vagy irracionálisan gyorsan, ráadásul talán kevésbé térnek el alapjaikban Stapledon korától, mint várnánk. Ugyanakkor elismerem, én nem vagyok biológus, nem tudom, mi a reális, és bárki felemlegetheti a cápát, ami háromszáz millió éve lényegében változatlan. Ami viszont már mint regényt érinti, az időkezelés számomra abból a szempontból is problémás volt, ahogyan és emennyit az egyes korszakokról beszélt. Sokkal jobban érdekelt volna - és talán nem csak számomra lenne érdekesebb - a megváltozott emberek, a vénusziak vagy a neptunusziak világai, történelmük, fejlődésük, szemben mondjuk az Első Emberek politikai történetével - ami viszont nyilván Stapledont és kortársait érdekelték jobban. Éppen a késői részek azok, ahol az ember sokkal inkább el tud rugaszkodni a valóságtól, nem zavarja, hogy nem Anglia és Franciaország közt tört ki háború a XX. században, vagy hogy Kína ma nem olyan nemes keleti bölcs, mint ebben a kötetben. Azt viszont meg kell jegyeznek, az, hogy a szerzőt a kései embereknél is inkább azok kultúrája és gondolkodása érdekelte, szemben fejlődésükkel és fantasztikus világukkal, teljesen érthető.

A fentiek ellenére azt kell mondanom, a könyv azon kívül is érdekes lehet, hogy a science fiction korai szakaszának egyik érdekes jövőképe. Ha átugorjuk a közeljövőre vonatkozó spekulációit - természetesen akit ez a része foglalkoztat, az itt is talál érdekes gondolatokat -, akkor azt láthatjuk, hogy az író tényleg szabadjára engedte a képzeletét. Egyes részei kicsit olyanok voltak, mintha a 2312 előképét olvastam volna: az ember hosszú idő után nem csak a társadalmi rendszerét, de saját testét, agyát is elkezdi módosítani, kimerészkedik az űrbe, átformál egy egész világot, majd végül egy több bolygóra - kvázi az egész Naprendszerre - kiterjedő civilizációt hoz létre. Stapledon korának tudományos elképzeléseire alapozott, és láthatjuk, hogy ötletei közül mennyi vált a sci-fi elfogadott eszközévé. Szuperagyak igájában szenvedő emberek, víz alatti idegen civilizációk, telepatikus összekapcsolódás, kettőnél több nemből álló faj stb. -, azok sem tűnnek ma már újdonságnak. Ezeken kívül az olyan elemek, mint az emberi agyból létrehozott szuperszámítógépek, a terraformálás, felhőtudatok, pánspermia olyasmik, amik akkor még csak kinevetett tudósok és írók fejében léteztek, mára viszont már komoly kutatók is foglalkoznak velük, nem egy pedig mára a hétköznapi ember számára is ismert elgondolás lett.

Azonban ami még ennél is sokkal fontosabbá teszi a szememben a könyvet az éppen azok a gondolatok, amiket Stapledon megfogalmaz bizonyos civilizációk leírásánál. Úgy gondolom, az írónak elsősorban az volt a célja, hogy a különféle emberek bemutatásával korának jellemzőit, az őt foglalkoztató erkölcsi, társadalmi, szellemi etc. kérdésekről valljon. Persze amit a XX. század eseményeiről ír azok valahol ma már különösnek hatnak, hiszen láttuk, hogy a Szovjetunió egyáltalán nem váltotta be azt a reményt, amit egyesek elvártak tőle, a békét se úgy teremtették meg Európában, ahogyan elképzelte a szerző. Viszont amit a Népszövetségről ír az hasonló ahhoz, ami az ENSZ-szel történik, és az Amerikai Egyesült Államok életmódjának globálissá válását is jól meglátta, el is gondolkodtam, hogy vajon ez a folyamat mennyire lehetett érezhető a harmincas években. A későbbiekben, ahogy távolodik a "mától" és növekszik a felölelt idő is, úgy egyre szélsőségesebbé válik egy-egy elképzelés - pl. az ének, a fiatalság vagy a halandóság kultusza -, és egyre jellemzőbbé válik, hogy a tudományos fejlődés vagy a gazdasági elképzelések - amik valójában évmilliók alatt sem változnak sokat a könyvben - helyett egyértelműen a gondolkodás, a művészetek, a kultúra és a társadalom kérdéseire fókuszál. És miközben különféle furcsa civilizációkat teremt - ami jó sci-fihez méltóan sokszor valamilyen tudományos felfedezés, a környezet vagy egy-egy faj fiziológiai jellege miatt alakul ki -, valójában azt mutatja meg, milyen pozitív és negatív elgondolások jöhetnek létre, hogyan lehet egy kérdést megvizsgálni, megválaszolni. A krónika - és szerzője - ritkán emel ki egy-egy fontos egyént a hatalmas időfolyamban, de amikor megteszi, akkor sokszor nagyon eleven és fontos dolgokat mondanak ki ezek a szereplők. Lényegében az élet értelméről, annak egyik lehetséges és talán üdvös szemléletmódjáról, az idő természetéről, az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyéről stb. hangzanak el fejtegetések, amelyeket ha végiggondolunk könnyen magunkévá tehetünk. Az Utolsó Emberek világának leírásánál nem csak üres szóként jelenik meg az, hogy ez talán a legjobb, amire az emberiség képes, hanem azokból, amiket látunk - ami korántsem a teljes kép, mert ahogyan a narrátor megjegyzi, mindent nem képes felfogni a mi primitív agyunk -, abból tényleg egy harmonikus, magasan fejlett, testvériségen alapuló faj képe rajzolódik ki. Éppen ezért érezzük valódi veszteségnek a pusztulását, és hat sokkal erősebben az a nagyon pozitív utolsó üzenet, amit a könyv átad nekünk.

Stapledon regénye így válik egy igazi humanista alkotássá, a szó legszorosabb értelmében. Grandiózus krónikája megörökíti az ember fiktív, de nem kevésbé heroikus küzdelmét, megbicsaklásait, hibáit, eltévelyedéseit, bűneit, érzékenységét, félelmeit, örömeit és jövőbe vetett végtelen hitét. Az utolsó és első emberek humánjai, legyenek aprók és szőrösek, magasak és robosztusak, repülő vagy telepatikus lények, valójában mi vagyunk, a mai ember ezerféle fajtája, a mi megszámolhatatlan jellemzőnk egy-egy különös fikcióba oltva. Az angol szerző regénye nem csak azért a science fiction egyik alapműve, mert elképesztő látomást nyújt az eljövendő korokról, hanem mert mindeközben végig az embert tartja a fókuszban. Minden ember egy teljes világegyetem, ezért válik ez a faj igazából olyan csodálatra méltóvá, és a krónika szerzője ezért is üzenhet a jövőből, hogy erről megbizonyosodjunk. Az emberiség egy dallam, amelyben milliárdnyi hang keveredik, és csak rajtunk múlik, milyen dallamot hozunk ki belőle, mi magunk milyen hangot adunk hozzá az egészhez.

2014. december 23., kedd

Karácsony előtti ajánló

Igazából elkéstem ezzel a bejegyzéssel: tegnap szerettem volna kirakni, hogy még ráfoghassam, "karácsonyi ajándéknak való könyvek" vannak benne. Sebaj, bőven ráér az ember beszerezni az itt szereplő két regényt, viszont az ünnepi pihenés alatt nyugodtan borzolhatja az idegeit egy kis magyar sorozattal.


Az In Treatment és az izraeli eredeti, BeTipul magyar változatát az HBO készítette, és Európában nem ez az egyetlen nemzeti változat. A fél órás epizódok egy pszichológus, Dargay András öt napját követi nyomon, pontosabban négy alkalmat, amikor terápiát tart, és az ötödiket, amikor ő keresi fel korábbi barátját, hogy kibeszélje a saját frusztrációit és gondjait. Bevallom őszintén, a sorozat nagyon mélyen megérintett, még mikor vagy két éve láttam, és a nemrég befejezett második évad is nagyon erősen szólítja meg nézőjét. A különféle emberi sorsok és személyes drámák elsőre extravagánsnak tűnnek, de valójában olyan mozgatóik vannak, amelyek mindannyiunk életében megtalálhatóak. Ahogyan egy ismerősömmel megállapítottuk: mindenkinek alanyi jogon járnia kellene pár ülés egy pszichológussal, erre pedig ez a sorozat - amellett, hogy mint tévéműsor is remek, színészestől, rendezőstől - témáival csak még jobban ráerősít.


Amikor elkészült a cikk a regényről, és interjút is csináltunk a szerzővel, akkor az egyik szerkesztővel a Próza Nostráról érdekes levélváltásba kerültünk. A témája az volt, hogy én váltig állítottam, ez a könyv nem feltétlenül gyerekkönyv, de legalábbis mindenképpen erős felnőtt könyv is lehetett volna belőle, míg ő annak adott hangot, hogy nem kell feltétlenül szembeállítani a felnőtt és ifjúsági irodalmat, illetve, hogy utóbbi egyáltalán nem kisebb rangú az előbbinél. Ebben egyet is értek, ami viszont engem megakasztott olvasás közben, az az, hogy sokkal komorabb, mint amit némely jelenet indokolna - erről privátban Lakatossal is beszéltünk -, de miután végiggondoltam, nekem milyen könyvek kerültek 12-13 évesen a kezembe, nem volt több aggályom. Mindenesetre remélem, hogy ez a már-már miéville-i fantáziájú világ a maga óramű világával, léghajóival, furcsa lényeivel és ember-gép hibridjeivel a folytatásokban sokkal erősebb és "felnőttesebb" lesz (legyen ez bármennyire is szubjektív dolog részemről). Mindenesetre kicsiknek, nagyoknak egyaránt ajánlani tudom a kötetet, aki olvasta a Dobozvárost vagy a Lencsilányt az tudja, mire számíthat. Aki meg nem, annak ott a cikk.


Véleményem szerint Az ember gyermeke filmváltozata a 2000 utáni legjobb sci-fi még a mai napig is. Mindezt teszi úgy, hogy se űrhajók, se modern autók, se semmi ilyesmi nincs benne, nem látványos, nincs teletömve idegenekkel. De a légköre, a színészek, a történet, a vizsgált kérdések - elnyomás, terrorizmus, bevándorlás etc. -, mind nagyon erőssé teszik az egészet. Az idén, nem sokkal a magyar megjelenés után elhunyt angol írónő könyve teljesen más. Az alapfelállás ugyanaz, de más dolgokra fókuszál, sokkal inkább tűnik úgy, hogy ez egy nyugodt apokalipszis, ahol szépen lassan múlnak el a dolgok, maga a főhős sem valami akcióhős, hanem egy történelemprofesszor, aki véletlenül - és mert unokatestvére Anglia ura - keveredik bele az eseményekbe. A könyvet belengő vallásos légkör - kezdve az apokaliptikus jövendölések hangulatától a végítéleten, a messiás várásán át a vallásos szereplőkig - csak jobban megerősítik az elmúlás nyomasztó erejét. Ajánlom mindenkinek, akit nem zavar, hogy a világvége az angol nyárspolgárság szemszögéből érkezik, de a könyv előrehaladtával lassan teljesen elszorítja az ember szívét.

2014. december 19., péntek

Guvat és Gazella

Jól jelzi Margaret Atwood 2003-as Guvat és Gazella (Oryx and Crake) című regényének jellegét, hogy idehaza nem egy zsánerkiadó, hanem az Európa jelentette meg, és egyáltalán nem úgy kezelik, mint a science fictionöket szokás. A MaddAddam-trilógia (magyarul GyagyásÁdám fordításban szerepel a kötetben) eddig magyarul egyedüliként megjelent része azonban mint sci-fi is megállja a helyét, mindemellett azonban szépirodalmi jellemzői miatt nem lehet szemrehányást tenni senkinek, aki inkább szépirodalomként hivatkozik rá.

Hóember, aki egykor Jimmy volt, a tenger mellett él, amolyan csúf remeteként, a civilizáció romjain. Egyetlen társai a Guvatkák, ezek az új emberek, akik még tiszták, tudatlanok, ártatlanok. Hóember Gazellának tett ígérete miatt vigyáz ezekre az emberekre, akik őt amolyan furcsa, tőlük teljesen idegen lénynek tekintik, aki a teremtőjükkel, Guvattal és az állatok teremtőjével, Gazellával áll kapcsolatban. Azonban a Guvatkák sem tudják megadni Hóember minden szükségletét, aki kénytelen újra visszamerészkedni a hajdan volt épületek közé, hogy élelmet szerezzen. Ám miközben egyre mélyebbre hatol a halott városba, úgy a saját múltjának emlékei is egyre nagyobb erővel térnek vissza.

Jimmy, aki majd Hóember lesz a kivételezett felső osztály tagja. Szülei génsebészek, akik a világot elárasztó új élőlények, gyógyszerek és eljárások létrehozásán dolgoznak. Jimmy nem kifejezetten intelligens gyerek, de azt látja, hogyan hullik szét a családja, majd hogyan alakul át az egész világ körülötte, ahogy az emberiség egyre inkább átveszi Isten helyét a Teremtés koordinátoraként. Miközben a világot a legbizarrabb állatok és növények lepik el, úgy harapódznak el a háborúk és az őrület a szegényebb területeken. Jimmy persze ebből a saját bőrén nem sokat tapasztal, egészen addig, amíg össze nem barátkozik Glennel, akit később csak Guvatként emleget. Ugyanis Guvat nem csak zseni, de a világ megváltoztatására törekszik – és minden jel szerint sikerrel is fog járni.

Bár maga Atwood úgy nyilatkozott, hogy a könyvét inkább spekulatív fikciónak tartja, sem mint science fiction regénynek, ugyanis nem foglalkozik „azokkal a dolgokkal, amiket még nem találtak fel”, a könyv attól még sci-fi marad, hangozzon ez bármennyire is pejoratívan egyes olvasók számára. Tény, hogy a regény alapvetően Jimmy élettörténetére, személyiségére, az őt ért traumákra és azoknak a feldolgozására, illetve Guvattal és Gazellával való kapcsolatára fókuszál, mindezek mellett azonban markánsan jelen van a génmódosítás, az ember módosítása és a különféle globális katasztrófák miatt létrejövő jövőkép. Ezek nélkül Jimmy nem lenne az, aki, anyjával kapcsolatos traumája, a körülötte tomboló őrület, ami elharapódzott a világban – az interneten élő show-kban lehet kivégzéseket, eutanáziát, mindenféle perverz eseményeket látni, lázadásokat, nyilvános lincseléseket, utcai összecsapásokat etc. végignézni - nem formálják személyiségét. Sajnos ez a kép ma talán még közelebb van, mint a regény megírásakor, az internet szabadsága nagyon könnyen az ember ellen fordítható. A génmódosítás illetve az emberi életet „jobbá tevő” eljárások is lényegében a kizsákmányolás új formái, melyek az emberi gyarlóságokra játszanak rá. Éles kritika ez a mai társadalomról, és egy éles kép is, amiben az író rámutat, hogy az egész emberiség veszélyben van, mindössze arról van szó, hogy a káosz különféle formái harapódznak el különféle területeken.

Azonban bármennyire is érdekes legyen az Atwood által megálmodott jövő, a furcsa, "génkevert" állatok, a Guvatkák új világa, vagy a pusztulás előtti állapotok, a könyv mégis Jimmyre, Hóemberre fókuszál. Az ő viszonya az emberekhez, idegensége egy olyan világban, ahol csupán a zseniknek van hely, ahol a hozzá hasonlókat deviánsként kezelik. Nem csoda, ha lényegében csupán két emberrel képes mélyebb érzelmi viszonyt kialakítani: az egyik Guvat, aki alapvetően egyfajta furcsa fensőbbséggel tekint az emberekre, a másik pedig Gazella, akit Jimmy – legalább is ő így hiszi – még gyerekként lát meg, és élete jelentős részében csupán egyetlen képként kíséri végig az életét. Mindenki mással szemben Jimmy képtelen megnyílni, de mi is úgy érezzük az elbeszéléséből, hogy nem is igazán akad senki, aki képes lenne felfogni, átérezni az ő érzéseit, gondolatait. Az őt körülvevő emberek sekélyesek, demagógok, esetleg őrültek, beképzeltek, vagy éppen olyan számítóak, mint amilyenné egy idő múlva Jimmy is válik, és a nők, akikkel kapcsolatba kerül is csupán egy eszközt látnak benne, nem pedig a másik embert. Talán az egyedüli ember, aki képes lett volna megérteni, az édesanyja, pontosan saját érzékenysége miatt cselekszik úgy, amivel végül egy életre megsebzi a fiát. Jimmy pedig, hogy elfedje sebeit és valódi érzéseit, hazudni kényszerül, és éppen ezek miatt a hazugságok miatt válik talán a tökéletes kapoccsá a Guvatkák és teremtőik között. Hóember tudja jól, ami a mi világunk, az olyan szörnyű, ép ésszel felfoghatatlan és céltalan, hogy jobb, ha a tiszta, új emberiség csak hazug meséket tud róla. Talán így elkerülhető az, ami az előző emberiséget a pusztulásba taszította.

A Guvat és Gazella egyszerre egy félelmetes és mégis kicsit ismerős jövőkép, illetve egy lélektani kórkép az emberről és kapcsolatairól. Az elidegenedés, a hazugságok, a bűn és bűnhődés témái lengik be a szöveget, ami játékos és komoly, profán és magasztos egyszerre, mint maga Hóember. Bátran merem ajánlani ezt azoknak, akiket érdekel egy furcsa, ámde mégis valahol reális jövőkép, és nem szeretnék azt egy rideg sci-fiben keresni. Remélem, hogy az Európa ki fogja adni a sorozat többi kötetét is (The Year of the Flood, 2009; MaddAddam, 2013), mert bár a könyv valamiért nem vágott annyira mellbe, mint vártam, mégis érdekel, hogyan is folytatódik az új emberiség és Hóember története.

2014. december 16., kedd

2312

Avagy így élsz háromszáz év múlva.

Miközben utánaolvastam Kim Stanley Robinsonnak, kiderült, hogy a szerzőnek nincsen a természettudomány semelyik ágából sem diplomája. Ellenben angol irodalomból igen. A Nebula-díjas 2312 című 2012-es regényét elolvasva azonban inkább azt feltételezné az ember, hogy egy természettudományos megszállottságú emberre van dolga, aki a tudományt az irodalom, de akár az élvezhetőség fölé helyezi.

A XXIV. század elején járunk, amikor az emberiség már nagyrészt belakta a Naprendszert, rohamléptekkel terraformálta a Marsot, évtizedekkel korábban neki kezdett a Vénusz és a Szaturnusz holdjának, a Titánnak a lakhatóvá tételéhez, és napirenden van még más lehetséges égitest is a földiesítés célpontjaként. Ezek mellett szinte az összes szilárd bolygót, holdat, sziklát meghódították az emberi települések, kivájt aszteroidák repkednek az űrben, belsejükben a Földön kihalt, vagy kihalóban lévő élőlényeivel. A regény a Merkúron, a napvonal előtt haladó Terminator mozgó városában veszi kezdetét, ahol Swan, egy, még az űrlakók közt is különcnek számító nő nagyanyja, Alex halála után örökségül feladatot kap tőle: a Naprendszer különböző pontjain élő űrlakók laza szövetségének, a Mondragonnak a kvázi "utazó követe" lesz, így találkozik többek között a szaturnuszi Wahrammal és más űrlakókkal. Swan előtt hamarosan világos lesz, hogy Alex és társai valami nagyszabású dologra készültek, aminek nem csak a Naprendszer lakóihoz és a vegetáló, a pusztulás szélén egyensúlyozó, de az emberiség számára nélkülözhetetlen Földhöz van köze, hanem a kvabusokhoz is, ezekhez a kvantumszámítógépek segítségével létrejött mesterséges intelligenciákhoz is, akik szemmel láthatóan külön utakat kezdtek el járni az elmúlt évtizedekben.

Rögtön az elején szögezzük le a legfontosabbat ezzel a könyvvel kapcsolatban: egy nagyon érdekes és izgalmas, tudományos munka lehetne, ha nem akarna mindenáron elmondani nekünk egy történetet, amiben a szereplők interakcióba lépnek egymással, sőt, még beszélgetnek is. Ugyanis a 2312 legnagyobb hibája az, hogy a története hihetetlenül unalmas, vontatott, érdektelen, zavaros, a lezárása pedig banális és összecsapott. És ha mindez nem lenne elég, a két főbb szereplőn kívül nagyon egy másik karakter sincs kidolgozva - holott a két legfontosabb mellékalak, a "kicsi" nyomozó, Genette és a földi nyomorból a Vénuszra kerülő Kiran alakjában sokkal érdekesebb potenciálok bújnak meg -, viszont Swan és Wahram semmilyen módon sem tud közel kerülni az emberhez. Előbbi sokszor nem csak ellenszenves, de érthetetlen, megalapozatlan, meg merem kockáztatni, néhol hisztérikaként viselkedik. Utóbbi viszont, ahogyan erre Swan a kötet elején tippel, olyan, mint egy autista, lassú, a gondolatai néha érthetetlenül kapcsolódnak össze, és bár kettejük közül ő a szimpatikusabb, mégis inkább csak sodortatja magát, gyakran arra, amerre a nő húzza. Tény, hogy a regény szerelmi szála - amit esküszöm az elejétől lehet sejteni - szépen ki van dolgozva, csak számomra pont azért hiteltelen, mert ezek a figurák teljesen hidegen hagynak. És csak hogy vágjak még egy kicsit a fejszémmel ebbe a hatalmas fába, amiként a regényt elképzelem - ahol a történet a törzs -, a párbeszédek nem csak érthetetlenek, de sokszor már idegesítően blődnek hatnak. Egy részükkel kapcsolatban nem is tudom, mi lehetett a szerző célja...

Ami viszont a képzeletbeli fa koronáját illeti, az bizony óriási, impozáns, szerteágazó és hihetetlenül részletes.

Ahogy mondtam, a 2312 egy remek tudományos munka lehetne arról, milyen lesz - lehet - az emberiség élete háromszáz évvel később. Kezdjük ott, hogy nem lehet majd csak úgy férfiakról és nőkről beszélni, a nemi jellegek, jellemzők és szexuális preferenciák teljes kavalkádjában fognak élni utódaink, ahol bizony nem hogy nem az lesz fontos, kinek milyen a neme, hanem egy egyén akár mindkettő is lehet, sőt, Robinson regényében ez nagyon is elterjedt az űrlakók közt. Akik, hála a tudományos eredményeknek, már akár két teljes évszázadig is élhetnek, a testi leépülés bármilyen komolyabb jele nélkül. Ebben a világban a Naprendszer bolygói közötti utazás teljesen hétköznapi, a bolygók terraformálása belátható időtávlatokba szorul, és mindenki a legvadabb dolgokat művelheti szabadidejében. Az emberi test módosítása - a józan ész és a praktikum határain belül - szinte végtelen. Gondoljuk csak el, mennyi szédítő lehetőség, milyen végeláthatatlan kavalkád alakul ki így ebben a jövőben!

Steve Gildea - Planetary Suite

Ugyanakkor ennek a kavalkádnak árnyoldala is van, lényegében ez lenne a könyv fő kérdése, vagyis hogy milyen társadalmi-gazdasági modell vagy rendszer lenne képes nyugalmat és prosperitást hozni nem csak az emberiség bizonyos csoportjai számára, hanem a teljes népességnek. Érzékletes képet kapunk a katasztrofális - természeti és társadalmi - helyzetben lévő Földről, az űrbeli "hidegháborúról", egyes planéták nehézségeiről és a különféle érdekellentétekről. Nagyon sajnálatos azonban, hogy a könyv a kezdeti gondolatok után nem foglalkozik sokkal többet ezzel a kérdéssel, és inkább próbálja a történetét összerakni, holott bizonyos szempontból az ezzel foglalkozó kis esszék adnak teret a legnagyobb invencióknak. Az ilyen betoldások, rövid kis kivonatok, magyarázatok, tudományos érdekességek, társadalmi spekulációk színesebbé és érdekesebbé is teszik a könyvet, mint a cselekmény lassú vánszorgása (ha nagyon gonosz akarnék lenni, használhatnám a rándulás szót). Ráadásul Robinson sokszor itt sziporkázik igazán! Kedvenc részem például, amikor elmagyarázza, hogyan készítsünk "házilag" terráriumot egy aszteroidából. A könnyed stílus találkozik a tudománnyal, és remek elegyet alkotnak. Ilyennek kellett volna lennie az egész könyvnek, de sajnos ezekből nincs olyan sok, ráadásul a történet lassúsága elveszi az ember energiáit és már a betoldott tudományos részeken is sokszor unottan átfut, hisz úgy se nagyon ért az átlagolvasó a sejtbiológiához vagy a kémiához.

A 2312 igazi hibrid, a tudomány és a történet furcsa házassága. Ilyen tekintetben azt kell mondanom, Kim Stanley Robinson az új Arthur C. Clarke, aki igyekszik összehozni a kettőt, ennek minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Robinson könyve egyszerre lehengerlő jövővízió, tudományos munka a Naprendszerről, annak várható változásáról, a XXIV. század emberiségéről, a ránk váró problémákról és a lehetséges megoldásokról. Olyan érdekes és aprólékosan kidolgozott világ a regényé, amire tucatnyi izgalmas könyvet össze lehetett volna eszkábálni. Azonban itt most ez nem sikerült, a cselekmény és a szereplők csupán alibinek tűnnek ahhoz, hogy a szerző megírhassa azt a mérhetetlen tudásanyagot, amit magába szívott. Sajnálatos dolog, mert valóban rengeteg potenciál volt benne, fele ilyen hosszan, kissé összeszedettebben a varázs, ami a könyv első felében megfogott nem változott volna szürkeséggé és unalommá.

2014. december 13., szombat

Közelkép

A legutóbb olvasott két Banks regény - az Anyag és a Félemmetes géjpezet - valahogy nem váltották be azokat a reményeket, amiket én egy Banks sci-fi elé emelek. A Félemmetes nem volt rossz, de a Kultúra sorozatba tartozó Anyag már erősen csalódás volt, különösen azért, mert ez az a sci-fi világ, amit  a legjobban szeretek, nem csoda, ha az utána újraolvasott korábbi kötetek mind megerősítettek ebben. Kicsit féltem az új 2010-es Közelképtől (Surface Detail), de szerencsére alaptalan volt a félelmem, sőt, sok tekintetben ez a leginkább reprezentatív Kultúra kötet, még ha nem is a legjobb.

A Galaxisban számos faj eljutott már arra a szintre, hogy képes legyen lemásolni, elmenteni az egyén tudatát, ezt pedig főleg arra használja, hogy halála után az illetőt vagy visszahozza az éltbe, vagy a társadalmi megegyezés szerint egy virtuális világban, egy kvázi Mennyországban tartsa. Azonban vannak olyan civilizációk, akik Poklot üzemeltetnek, ennek pedig vallási, büntetői vagy tisztán pragmatikus - értsd: az elrettentés ereje - okokat jelölnek meg. Az évezredek során azonban a fejlett fajok liberálisabb része kezdte egyre rosszabb szemmel nézni a pokolklubbot, így az események odáig fajultak, hogy a felek megegyeztek: egy virtuális háborúban döntik el, maradjon-e Pokol - illetve Poklok -, vagy sem. A regény kezdetekor a harc már három évtizede tart - és a Mennypártiak állnak vesztése.

És itt kapcsolódik a történetbe Lededje Y'breq, a tetovált rabszolga, aki miután gazdája megöli, és rejtélyes módon a Kultúrában feltámad, bosszút esküszik gyilkosa ellen. De sokan szeretnék, ha Lededje nem járna sikerrel, nem csupán az etikai megfontolások, de a virtuális háború kimenetele miatt is.

Banks ebben a könyvében előveszi azt az ötletét, amit csak marginálisan érintett a Nézz a szélbe című kötetében, vagyis hogy hová kerülnek a virtuálisan lemásolt emberek haláluk után. Ezt az ötletet azonban egyáltalán nem a hedonista végénél fogja meg a szerző, a virtuális Mennyben egy jelenet sem játszódik, viszont az egyik szál egy kisebb faj Poklát mutatja be, a maga naturális, barbár és visszataszító valójában. Banks az egész kérdést igyekszik nagyon is komplexen bemutatni, még akkor is, ha ő már az első oldalaktól kezdve egy ilyen virtuális rémálom ellen van. Ahogyan a szerző, úgy a Kultúra is inkább csak mint szemlélő vesz részt az egész háborúban, látjuk ugyan, hogy a "jófiúk" épp vesztésre állnak, hiába ők harcolnak a nemes ügyért, de itt bizony ők is piszkos trükkökkel harcolnak, és a történet egy pontján szóba kerül, hogy a győzelemért mindent fel kell áldozniuk, még ártatlanok millióit is. A regényben többször előkerül "a cél szentesíti az eszközt" elv álságossága, de ez véleményem szerint nem elég hangsúlyos, ami persze nem baj, itt inkább arról van szó, hogy lehet-e mások felett ítélkezni olyan módon, ahogyan a könyvben némely szereplők, és emellett beszél arról, hogy mit lehet megtenni a jó ügyért. Lededje bosszúja is bekerül ebbe a kontextusba: akármilyen kegyetlen dolgokat is műveltek vele, ő maga nem feltétlenül állhat bosszút - persze megnyugtatok mindenkit, a bosszú, ahogy kell, beteljesedik.

Ami miatt nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet az, hogy Banks itt egyik korábbi kötetéhez sem fogható részletességgel beszél a Kultúra és más fajok viszonyáról és úgy teljességében az egész galaktika viszonyairól. Kiderül, hogy bármennyire is nagy hal a Kultúra ebben a csillagóceánban, és bármennyire is különc a maga hedonista, etikus, liberális világával, más ilyen nagy halak is úszkálnak a csillagok között, sőt, még nagyobbak is vannak. A háború kapcsán megtudunk egyet s mást a korábbi kötetekben emlegetett idiri háború részleteiről és arról, hogyan is kezeli a Kultúra az ilyen konfliktusokat, illetve hogy más fajok közt milyen egyensúlyok állnak fent. Banks újra tobzódik az ötletekben, a korábbról ismerős szublimaták mellett ősi űrállomások, furcsa idegenek és a virtuális valóság mérhetetlen lehetőségei kápráztathatják el az olvasót, aki ráadásul végre többet is megtudhat a Kontakt, a Kultúra hadseregének/kémhálózatának/belbiztonsági egységének szerveződéséről és működéséről. A Közelkép talán a legjobb könyv arra, hogy az ember elmagyarázza, mi is ez az egész Kultúra univerzum, amit az író kitalált majd' három évtizeddel ezelőtt.

A kétkötetes francia kiadás borítói (Manchu)

Ugyanakkor a regény közel sem tökéletes. Van, aki kiemeli, hogy a metafizikusság mértéke itt kevesebb, de ez engem nem zavart. Sokkal inkább zavart, hogy némelyik történetszál egy idő után unalmassá vált - számomra pont Lededje nem adott annyi pluszt, inkább arra volt jó, hogy rajta keresztül még többet megtudjunk a Kultúráról, de ugyanígy csak lassan értettem meg a gazdája szálának a funkcióját is, ami szintén tele van üresjáratokkal -, sokkal jobban érdekeltek volna a virtuális háború kulisszatitkai és a háttérben működő rendszerek. Persze amikor megindulnak az események akkor minden magasabb fordulatszámra vált és az ember valóban élvezi, ahogyan a sakktáblára felsorakozott szereplők mozgásba lendülnek, de az én ízlésemnek kicsit sokáig tartott, amíg eljutott idáig  a könyv. Ugyanakkor ki kell emelnem, hogy itt is vannak remekül eltalált jelenetek és szereplők; ismételten egy nem emberi figura lett a kötet legjobb karaktere, az Erkölcsi hulla nevű űrhajó avatárja egymaga képes lenne a regényt elvinni a hátán, ráadásul valóban remekül passzol Lededje értetlen és kissé naiv karakteréhez, amikor pedig csatába indul az maga az igazi gyönyör. Ő szolgáltatja a történet fő humorforrását, de még több helyen belefuthatunk megmosolyogtató jelenetekbe, amire szükség is van a Pokol és a virtuális háború nyomasztó hangulata miatt.

A Közelkép tehát a korábbi Kultúra kötet után egy remek visszatérésként marad meg bennem, egy emlékezetes szereplővel és érdekes kérdésekkel. Mindezek mellett persze a könyv valahol megmarad akció-sci-finek, sziporkázó ötleorgiával és remekül megkomponált jelenetekkel. Bátran ajánlom akár olyanoknak is, akik még soha nem vettek kezükbe Banks- vagy Kultúra-regényt, mert a korábbi regényekben történtekre való utalások ellenére - melyekből ebben a könyvben van a legtöbb talán az egész sorozatban - egyáltalán nem szükséges más könyvek ismerete. Talán csak egy kicsit erősebb gyomor.

2014. december 8., hétfő

Kuczka Péter megemlékezés margójára

Úgy két hónapja kért meg Steve, a Próza Nostra főszerkesztője, hogy írjak egy megemlékezést Kuczka Péter halálának 15. évfordulójára. Ma meg is jelent a cikk, amivel remélem sikerült árnyalt, mégis megfelelő képet festenem a "magyar sci-fi atyjáról", ahogyan már életében sokan nevezték.

Kuczka története egészen magyar: a költőből lett irodalmár, akit a rendszer tiltólistára tett, ezért fordult a lenézett és kirekesztett sci-fi felé, és állhatatos munkával majdhogynem a semmiből egy virágzó szubkultúrát hozott létre. Olyan ez az ember, mint egy monolit, harminc éves munkássága alatt szinte mindenhol megjelent, ahol a science fiction szóba került, és a legtöbb szál az ő kezében is futott össze. Természetesen nem volt se tévedhetetlen, se teljesen objektív. Ember volt, és mint ilyen, bizony rendelkezett rossz tulajdonságokkal. Ráadásul egy olyan korban, rendszerben élt és munkálkodott, amikor sokkal könnyebb volt egyszemélyi irányítás alatt véghezvinni a dolgokat, mint egy demokratikus (vagy annak tűnő) rendszerben. Így aztán szépen lassan előkerültek olyan emberek, akik szembekerültek vele, másként gondolkodtak bizonyos dolgokról - hogy kinek volt igaza az itt most lényegtelen -, és olyan helyzetek is kialakultak, amiket ma bizony szerintem egyik fél sem emleget fel szívesen. Nem csoda, ha szinte azonnal elő is kerültek ezek a történetek a facebookos megosztás alatt.

Nem akarom túlmagyarázni a dolgokat, a lényeget már leírtam a megemlékezésben, onnan kiolvasható, én hogyan gondolkodom a kérdésről. Igen, bizonyára Kuczka sem szent. Igen, ma már szerencsére olyan korban élünk, amikor mindenkit lehet bírálni, és nem a tekintélye, ilyen-olyan rendszerben elfoglalt helye, hanem érdemei alapján ítélik meg (ugyanakkor a magyar sci-fi és az egész magyar társadalom még mindig nem vetkőzte le teljesen a tekintélyelvűséget illetve más gyermekbetegségeit, amelyek jelentős része a sci-fi esetében pont a Kuczkával kapcsolatos bírálatokban előkerültekhez kapcsolódnak, de ez egy másik történet). Ma már Kuczka nem lehetne olyan nagy formátumú valaki, mint anno. De anno pont egy ilyen emberre volt szükség. És lehet szidni, felhánytorgatni a baklövéseit, nem éppen etikus húzásait stb., és igen, beszélni kell arról is, amiben akadály volt, amit elrontott vagy nem úgy csinált, ahogy kellett, de arról még a legvérmesebb bírálója sem feledkezhet meg, hogy nélküle a bíráló sem lenne ott, ahol most van. Igen, Kuczka nélkül nem hogy ma nem jelenne meg ennyi sci-fi könyv idehaza, de a nyolcvanas, hetvenes években sem jelent volna meg túl sok. Vajon lettek volna sci-fi klubok, ha nincs a Kozmosz Fantasztikus Könyvek és a Galaktika? Ezt soha nem szabad elfelejtenünk, soha nem szabad, hogy a sérelmek, a vélt vagy valós kritika és Kuczka hibái elhomályosítsák: ennek az embernek tényleg nagyon sokat köszönhetünk. Lehet, hogy mindent.

Én biztosan nagyon sokkal tartozom neki. Ha nincs a sci-fi, ma nem lennék olyan, amilyen, nehezebben birkóztam volna meg az élet akadályaival, homályosabban látnám a körülöttem lévő világot, az ismereteim és a gondolkodásom szegényesebb lenne. Nekem a science fiction az első számú szerelmem, amit soha nem fogok elhagyni, és éppen azért, amit kaptam eddig tőle érzem azt, hogy nekem kötelességem tenni a sci-fiért. Akár csak egy-két kritikával, akár beszélgetésekkel, népszerűsítésével, építésével vagy ha kell, kritizálásával. És az ilyen írásokkal is, amikor igyekszem túlkiabálni az indulatokat, és elmondani, hogy van, amit nem lehet kétségbe vonni.


2014. december 7., vasárnap

A Metabárók kasztja - La Caste des Méta-Barons

Sok helyütt lelkendeztem már Alejandro Jodorowsky Dűne-látomásáért, és amikor megtudtam, hogy elvetélt ötleteit képregényekben teljesítette ki, azonnal érdekelni kezdtek a művek. A Jodoverse néven emlegetett képregényes univerzum első tagja az Incal, amiből már a nyolcvanas években is akartak animációs filmet készíteni, aztán felröppent az a hír is, hogy majd Nicolas Winding Refn (Drive, Only God Forgives) készít belőle filmet. Magyarul az egész Jodoverse-ből a Metabárók kasztjának története, pontosabban annak kb. az első harmada látott napvilágot A Metabárók kasztja - első rész címen. (Update: azóta az Incal is olvasható magyarul.) Ezt a képregényt Jodorowsky az argentin Juan Giménezzel közösen alkotta meg, elmesélve az Incalban feltűnő utolsó Metabáró családfájának történetét.

Az egész a Metabunkerben, az utolsó, név nélküli Metabáró erődítményében kezdődik, ahol két robot, Tonto és Lothar várja mesterüket. Unalmukban Tonto, aki már több száz éve szolgálja a családot, elkezdi mesélni a kaszt történetét. Az ős, Othon von Salza, egy kalandor, aki beházasodott a nagy múltú bárói családba, alapítja meg a Metabárók kasztját, miután egyedüliként menekül meg a bolygójának legendás erőforrásáért vívott küzdelemből. A történetben végigkövethetjük az ő, majd fia, Aghnar útját, láthatjuk Steelhead, a szívtelen hadúr kutatását a szerelem és az érzelmek után, Aghora, a női testbe zárt férfi harcát és végül az utolsó Metabáró küzdelmét az egész Univerzum pusztulását hozó idegenek ellen, és saját kasztjának elátkozását.

Az egész Metabáró sorozat lényegében egy hatalmas, vérrel, intrikával és erősebbnél erősebb ellenfelekkel tarkított "űr szappanopera". Az öt generációnak mindig szembe kell néznie a kívülről jövő idegen fenyegetéssel - egy szomszédos Galaxis lakói, lélekszívó vámpírok egy másik dimenzióból, vagy az életet magát felfaló lények hordái -, ugyanakkor az emberiség más frakcióival is fel kell venniük a harcot, legyen szó akár a technopapokról, a technológiai fejlődést istenítő népről; a Shabda-Oud mentális erővel bíró boszorkányrendjéről; vagy a Birodalmat irányító elitről, kalózokról, rablókról. Végezetül pedig minden Metabárónak le kell győznie saját apját, hogy bizonyítsa, ő a leghatalmasabb harcos az ismert Világegyetemben, és senki nem képes megállítani. A Metabárók élete állandó harc és szenvedés, a ritkán adódó nyugodt és békés pillanatoknak valamilyen ármány vagy külső veszély vet véget. Az embernek ezért a vége felé kissé már az az érzése, hogy az újabb és újabb, nagyobb és erősebb ellenfelek mellett elsikkad valami, amiért igazán érdemes lenne olvasni a történetet. Szerencsére azonban Jodorowsky, még ha meg is marad a space fantasyk vad és főleg intrikákra-harcra összpontosító nyomvonalán, képes egy-két érdekes fordulatot belecsempészni a történetbe. Mind az öt Metabáró története izgalmas, bár személy szerint Steelhead alakja maradt meg bennem leginkább, kutatása egyfajta spirituális utazássá válik, ráadásul az ősatya mellett neki van talán a legnagyobb hatása az egész sorozatban. Magyarul Aghnar történeténél fejeződik be a kötet, de már ez a rész tartogat izgalmakat és érdekességeket.



Jodorowsky maga mesélt arról, hogy a Metabárókban több, a Dűnéhez kitalált ötletét használta fel. Így lesz a Jodorowsky-féle Dűne Letójából, aki a forgatókönyv szerint egy balesetben kasztrálódik, a képregényben Othon von Slaza, akitől egy Shadba-Oud  boszorkány valamilyen rejtélyes, már-már varázslat szintjén mozgó eljárás segítségével esik teherbe. Ahogyan a Dűnében Jessica, úgy itt Honorata is egy nagyobb hatalom, az egyértelműen a Bene Gesseritről mintázott Shadba-Oudok ügynöke, majd később árulója. Ez a történetszál le sem tagadhatná, honnan merít, de például a Birodalom felépítése is hasonlóságot mutat Herbert univerzumával, a technopapok akár a Frank Herbert fejéből is kipattanhattak volna. Jodorowsky univerzumát egyértelműen a lenyűgöző ötletek emelték ki a tucatképregények közül. Lényei, idegenjei, karakterei, mindez Giménez rajzstílusában tálalva szuggesztívek és magával ragadóak. Hatalmas űrcetek, egzotikus bolygók, robotok és gyilkos szörnyek népesítik be ezt az univerzumot. Noha az űrcsaták néhol már olyan aprólékosak, hogy az ember hajlamos elveszni a részletekben, az alakok és űrhajók mind szemet gyönyörködtetőek, némelyik jelenet megvalósítása (pl. a párhuzamos dimenzióba való átlépés) pedig bámulatosan ötletes. Persze az egész látványban - ahogyan a történetben is - túlteng a maszkulinitás, a férfiak mint erőtől duzzadó izomkolosszusok, a nők pedig harcias amazonok és/vagy termékenység-istennők archetípusai, ami talán zavaró lehet, de ne feledjük, hogy ez egy harcos klán története egy kegyetlen és barbár űr-sci-fiben, Howard Conanjának nyomdokain haladva.

Mivel nagyon nehéz úgy beszélni a képregényről, hogy az ember ne lője le a váratlan fordulatokat, pláne úgy, hogy sokan csak a magyarul megjelent kötetet olvasták/férnek hozzá, ezért csak címszavakban próbálok beszélni ezekről. Jodorowsky mindig is hangoztatta - mind szóban, mind pedig a műveiben -, hogy alapvetően spirituális lélek. Az elvetélt Dűnéje is erről szólt volna, és ez a Metabárók történetében is felfedezhető. A lelki/pszichikai erő itt legalább akkora, ha nem nagyobb hatalom, mint a fizikai. Bár a főbb szereplők elviekben mind fölötte állnak a történetben felbukkanó kétszínű elitnek (a technopapoknak, a birodalmi vezetőknek), ugyanakkor amikor a kaszt túlélése a cél, képesek a legaljasabb dolgokra is, hazudnak, akár szeretteiket is becsapják. Kérdés, hogy mi a fontosabb, megőrizni a hagyományt, vagy az egyén boldogsága? És hogy mi értelme van egyáltalán magának a Metabárók létezésének? Steelhead kutatása talán a legérdekesebb. Ugyan ő a leghatalmasabb harcos, mégis híján van az emberi érzelmeknek, ami nélkül nem válhat igazi Metabáróvá - ez az utolsó Metabáró kissé talán szentimentálissá sikerült történetében is visszaköszön. Ugyanakkor Steelhead sem képes mindig szakítani saját lényének előbbre valóságával, ahogyan ez szinte mindegyik Metabárónál megjelenik - a nyugalom csábítása, az állandó harccal teli élet feladása -, és sokszor ez okozza a karakterek vesztét. A történet többször is felteszi a kérdést, mi célja egy ilyen életnek? A szereplők, főleg a nagy veszteségek után, sokszor érzik üresnek, céltalannak az életüket. Ekkor vagy a féktelen öldöklésbe menekülnek - így válnak az Univerzum leggazdagabb zsoldosaivá -, vagy az apátiába, elvonulva a világ elől. Jodorowsky végül megadja a választ, ami ha végigtekintünk a történetfolyamon, érthető, bár talán kissé hirtelen érkezik; a sok harc és vér elfedi a motívumokat, amelyek előkészítik a megvilágosodást.

A Metabárók története nem könnyed kikapcsolódás, és sokaknak túlságosan erőszakos, maszkulin, a sok harc könnyen elveheti az ember kedvét attól, hogy megpróbálja kihámozni a sztorit és a mondanivalót. Ugyanakkor a rajz, az ötletek - ami közül sajnos ma már nem mindegyik működik, a feszültségoldásnak bedobott két robot kifejezetten bosszantó tud lenni -, és a világ kárpótolhat sokakat ezért. Remélhetően a sorozat egyszer folytatódik magyarul, de angolul is könnyen követhetőek és érthetőek a szövegek, még a nagy metafizikai okfejtések és a költemények is. Mert bizony ebben költemények is vannak.

2014. november 29., szombat

Tündöklő lányok

Lauren Beukes első regénye csak amolyan érdekes színfolt volt, a Moxyland ráncfelvarrott cyberpunkként felrajzolta szerzőjét az SF térképére. A második kötet, a Zoo City már sokak számára egyértelművé tette, hogy az írónőtől nagyon jó könyveket lehet várni. A harmadik regényét, a Tündöklő lányokat (The Shining Girls, 2013) pedig már megjelenése előtt nagy figyelem kísérte, köszönhetően ez a szerző híre mellett az érdekesnek ígérkező premisszának is.

Harper gyilkos. Harper szadista. Harper őrült. Harper sorozatgyilkos. De Harper különleges. Ő ugyanis csak a tündöklő lányokat öli meg. Ráadásul áldozatai szétszórva hevernek Chicago XX. századi történetében, ugyanis Harper a titokzatos Ház segítségével képes az időben utazni. Lehetséges, hogy valaki képes megállítani egy olyan gyilkost, aki elrejtőzhet az időben, áldozatairól pedig csak ő maga tudja, hogy összetartoznak? Kirby, a sorozatgyilkos egyetlen áldozata, aki a csodával határos módon éli túl a támadást. Nemsokára vadászkopóként kezd nyomozni a férfi után, amiben hamarosan segítőre is talál a kiégett újságíró, Dan személyében, aki életének új értelmet ad a lány nyomozása.

Időutazós sorozatgyilkos. Ne csodálkozzon senki, ha erre sokan felkapták a fejüket. Ez egy olyan ötlet, amit ha jól fognak meg, nagyon egyedi és lebilincselő regényt lehet belőle gyúrni. Ami azt illeti, a Tündöklő lányok végül ezzé is válik, de addig kell egy kis idő, ráadásul számomra úgy tűnik, hogy bőven lett volna még lehetőség az alapötletben. Talán azért nem tudott lekötni, berántani a könyv, mert én személy szerint a nyomozós történetekért nem rajongok. Se az, ahogyan Beukes bemutatja Harper életét, sem pedig Kirby nyomozása, visszaemlékezése nem fogott meg. Talán ezért is érzem azt, hogy mint regényről nem sokat tudok elmondani erről a könyvről. A karakterek rendben vannak, mindenki funkciója szerint működik, nem is inkább mélységük határozza meg őket, hanem az, hogy milyen szerepük van a játszmában. Valóban, ahogy sokan elmondják a könyvvel kapcsolatban, amióta ebben a videóban is kitértek rá, nem tudjuk meg Harper motivációit. Pedig lehet ez adott volna valami pluszt. Ami a kegyetlenségét illeti a könyvnek, egy sorozatgyilkosról szóló történetnél ezen nem is kell meglepődni, de mindenki megnyugodhat, a szereplők nem gázolnak térdig vérben és belsőségekben, egy-két ilyen jeleneten kívül – ami például engem annyira ki sem borított – semmi komolyra nem kell számítani. Ez egyáltalán nem baj, sőt, Beukes néha nagyon szépen és kecsesen oldja meg a gyilkosságokat. Kirby karaktere komplex ugyan, de ez annak köszönhető, hogy ott van neki a trauma, és ehhez kapcsolódik minden, ide futnak be a szálak. Mellette pedig Dan tényleg a kiégett, de új célt kapó oknyomozó sablonja, akit megkedvelünk ugyan, de nem érezzük, hogy több lenne benne, mint tucatnyi hozzá hasonló más fazonban. 

Hogy mégis miért lesz mégis egyedi ez a könyv? A tündöklő lányok és az időutazással való játék miatt. Már a korábban belinkelt videóban elhangzó okfejtés is felkeltette az érdeklődésemet az áldozatok iránt, de elolvasva a könyvet azt mondom, erre sokkal erőteljesebb hangsúlyt fektethetett volna az írónő. Harper nőket gyilkol – ebben semmi meglepő nincs, a legtöbb sorozatgyilkosság áldozata nő –, de a kiválasztásban nagyon különleges elvet követ. Az áldozatok között semmi kapcsolat nincs, semmi hasonlóság, kivéve, hogy mind erősek, céltudatosak, sokszor környezetük jobbítására törekednek, vagy egyszerűen csak olyan életformát képviselnek, ami előremutató a korszak átlagos női sorsához képest. Bár igazából Kirbynél nem derül ki, ezt pontosan miben merül ki, de a többiek mind ilyenek. Gyerekeiért gyárban robotoló fekete asszony, szociális munkás, illegális abortuszklinikán dolgozó nő. Ők és a többiek azt testesítik meg, amit a nők egyenjogúságáért és a nők helyzetének javításáért, érdemeik elismeréséért küzdők jelképként felmutatnak. A nőt, aki mind saját neme, mind a társadalom jobbításán fáradozik, az elfogadás, a józanság, a megértés érdekében ügyködik. Ez benne van a regényben, de talán kissé jobban foghatott volna itt a tinta. Persze, az embernek leesik ez olvasás közben, viszont egy zsánerkönyvről beszélünk, nyugodtan kimondhatta volna, miért is tündökölnek a lányok. Mindenesetre én nagyon támogatom ezt az olvasatot, persze nem elfeledve, hogy ez egy időutazással és gyilkosságokkal machináló könyv.

És ha már az időutazás, akkor csaholhatnak a paradoxonokra éhező SF fanok, itt ugyanis nincs megmagyarázva semmi. De nem is célja a könyvnek, és nem is hiányzik. Viszont amit kapunk, az nagyon ötletes és azok, akik szeretik az apró utalásokat és elejtett félmondatokat, amelyekből felépíthetik a regénybeli fantasztikumot, nagyon fogják élvezni a Házban játszódó néhány jelenetet vagy azt, ahogy Harper igyekszik machinálni az időutazással. Ilyenekből én nagyon szívesen láttam volna még többet, ahogy abból is, ahogyan a könyv eltűnődik azon, mennyire lehet megváltoztatni Harper tetteit, ő mennyire tud hatni a dolgokra, és hogy van-e értelme végeredményben Kirby ügyködésének? A könyv elolvasása után érdemes ezeken elrágódni kicsit, egyébként pedig csak spoileresen lehetne ezeken spekulálni.

Hogy mi is akkor a Tündöklő lányok? Egy okos, érdekes történet, amiben fontos kérdések morzsáit szórták el. Egyáltalán nem mindennapi könyvről van szó, még akkor sem, ha lényegében a sorozatgyilkos történetetek sablonjait és karaktereit használja fel, és néha ez meg is látszik rajta. Bizonyos vagyok, hogy sokan szeretni fogják, és bár engem igazán nem nyűgözött le, mégis tovább fogom figyelni Lauren Beukes munkásságát, mert kifejezetten szimpatikus, amit a fantasztikummal művel.

2014. november 17., hétfő

A holnap határa (All You Need Is Kill)

Japánban divatos az un. light novel, ami lényegében illusztrált, könnyen olvasható történet, főleg fiataloknak. Nem manga, de még nem is klasszikus értelemben vett regény. Ilyen light novel Szakurazaka Hirosi története, A holnap határa, ami a tavaly bemutatott filmváltozatnak köszönhetően lett világhírű, és került itthon is a polcokra a Gabo kiadó SF sorozatában. Miután leraktam a könyvet, két dolog fogalmazódott meg bennem: az ember hajlamos elfelejteni, hogy néha szüksége van teljesen egyszerű, de problémáktól mentes szórakozásra, illetve, hogy ha ezt a könyvet más kiadó jelenteti meg, lehetett volna majdnem olyan népszerű, mint a Vének háborúja.

Kirija Keidzsi egy egyszerű, üresfejű fiatal srác, aki volt annyira bolond, hogy szerelmi bánatában beállt a hadseregbe. Ezzel még nem lenne semmi gond, de az emberiség éppen a túlélésért küzd a gitaiokkal, ezekkel a különös idegen lényekkel, akik már hosszú évek óta szorgosan azon ügyködnek, hogy eltüntessék a humanoidokat a bolygóról. Kirija balszerencséjére már első bevetésén halálos sebet kap, de utolsó erejével a legendás Harctéri Szuka, Rita Vantasli oldalán indul a halálba... hogy a következő pillanatban a csata előtti napon ébredjen. Újra és újra.

Főhősünk tehát egy időhurokba kerül, újraéli a felkészülést és a csatát, mindezt látszólag végtelenítve. A kezdeti értetlenség után Kirija úgy dönt, itt az ideje kihasználnia az alkalmat, és megtanulni rendesen harcolni. A könyv lényegében erről szól, majd miután a fiúból szuperkatona válik, elkezd felsejleni, hogy miről is van szó valójában, és kicsoda a másik szuperkatona, Rita. A könyv sodró, rövid, de nem mondanám sekélyesnek. Igyekszik el-elmerengeni például a háborún, de nem viszi túlzásba, és nem esik abba a csapdába, hogy elkenje a fontos információkat. Tisztességes sci-fi akar lenni, és az is, nem az unásig ismert magyarázatokat kapjuk az idegenekre, vagy az időutazásra. Persze nem forradalmi ötletekről van szó, de ahhoz elég modernek, hogy ne azt érezzük, ez bizony csak alibinak használja a sci-fit, a szerzőnek pedig alig vannak ötletei.

Humoros, akciódús és feszes regény A holnap határa, amilyennek egy ilyen könyvnek lennie kell. Persze, igaza van annak, aki szerint azért mégsem ugyanolyan, mint a bejegyzés elején említett könyv, de könnyedségében, stílusában nagyon közel áll hozzá, és biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódni benne senki, aki könnyed, de nem ügyefogyott szórakozásra vágyik. A főhős fejlődik, nem csak harci tudása, de személyisége terén is, Rita figurája is jól kidolgozott, az egész regényt pedig belengi valami könnyed légkör, mintha tényleg egy barátunk mesélne a múlt hétről. Nem magyarázza túl a dolgokat, nem pepecsel sok részlettel, de ezt nem is érezzük szükségesnek, mert nem is akar túl sok lenni a könyv, éppen ezért nem is nagyon érdemes róla hosszan értekezni. De maradéktalanul képes nyújtani azt, amit az első oldaltól fogva akar: néhány órányi kellemes kikapcsolódás a hétköznapokból.

mangaváltozat

2014. november 6., csütörtök

Ajánlás

Nagyon régóta a blog mellett különféle honlapokon is jelennek meg írásaim (ezekről folyamatosan frissül az oldalt látható Írások fül linkekkel). Ezek is általában science fiction témájúak, mint ennek a blognak a legtöbb bejegyzése, de az elmúlt időszakban megszaporodtak azok az írások is, amelyek szépirodalommal vagy filmekkel foglalkoznak. Sajnos, ha az ember elaprózza az idejét - amiből néha meglepően kevés van - és az energiáit - amiből sose lehet elég -, ráadásul arról nem is beszélve, hogy a múzsa se mindig akkor csókolja az embert homlokon, amikor kellene, könnyen azon veheti észre magát, hogy a személyes terepet háttérbe szorítja más elvárások mellett. Így van sajnos ezzel a bloggal is, sokszor vagy nincs miről írnom, vagy ha lenne, azt nem ide szánom - sokszor azon egyszerű oknál fogva, hogy recenzióra kapott könyvről van szó. Az utóbbi időben pedig azon is elgondolkodtam, vajon a blogom olvasói tudják-e, hogy máshol is megjelennek írásaim? Nem tartozom ugyan az önmagukat promózó emberek közé, de be kell látnom, nem árthat, ha néha felhívom a figyelmet más írásaimra is. Így aztán összeszedtem egy csokorra valót az elmúlt hónapok legjobb, legérdekesebb kritikáiból, ajánlóiból, amit az Ekultúrán és a Próza Nosztrán jelentek meg.


Kőrösi nevével a Milyen egy női mell? című "generációs regény" hangoskönyv változatának kapcsán találkoztam, ami egy kifejezetten szórakoztató mű volt. A 303 magyar regény, amit el kell olvasnod listáján szerepel ez a rövidke könyv, amit egyébként legálisan le is lehet tölteni. Mivel igyekszem magamat felhozni (magyar) szépirodalomból, ezért neki is álltam, és egyáltalán nem csalódtam. Egy nagyon különös kis regényt kaptam, aminek a nyelvezete és a különös atmoszférája azonnal magával ragadott. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki nem fél kísérletet tenni egy igazi posztmodern regénnyel.


Pálfi talán korunk legjobb magyar rendezője, ezt már bizonyította mind a Taxidermiával - ami az a film, ami talán a legmélyebb hatást tette rám egész életemben - és a zseniális Final Cuttal. Szomorú aktualitás, hogy végül úgy néz ki, semmi nem lesz a monumentális Toldi filmjéből, de ez a "zsebpénzből" készült szürreális, egyszerre vicces és nyomasztó, allegorikus jelentekkel és hihetetlen eseményekkel teli szkeccsfilm az idei legjobb filmélményem. Aki szereti az ötletes és vizuálisan magával ragadó filmeket, annak a Szabadesés kötelező darab.


Kedvenc szerzőm végül csak megjelentette szegedi "ifjúsági" regényét, ami a hetvenes évek világába kalauzolja el az olvasót. Aki olvasott már Trenkát az tudja, mire számíthat: különös világ, ami a hétköznapi mögött létezik, vad és felfoghatatlan életet élő fiatalok, szerelem, halál, alkohol, látomások, a legkülönfélébb alakok, mindez nyakon öntve egy olyasfajta stílussal, ami sokaknak dagályos lehet, másoknak művészieskedő, de aki szereti, az el fog merülni benne. Igazi Trenka könyv, na.


Ez a könyv mintha az arcomba nevetne így novemberben, visszagondolva a nyárra, amit magam mögött tudhatok. Ez a könyv a címével ellentétben egyáltalán nem könnyed szórakozás, épp ellenkezőleg, egy nagyon különös és tragikus sorsú fiú története, aki mást sem akart, csak hogy szeressék és szerethessen, de ehhez olyasmit tett, amit épeszű ember nem csinálna. Nagyon jó könyv, ami az embernek váratlanul tárja fel a szomorú gondolatokat a nyárról és a szerelemről. "Szervusztok, szép lányok, szervusztok."


Ha az előző könyv az arcomba nevet, akkor ez intellektuális sétára invitál. Saját megítélésem szerint az utóbbi idők legjobb cikke, amit írtam, de ehhez jó alapanyag is kellett. Mint regény Ann Leckie első kötete nem váltja meg a világot - még csak a sci-fit sem -, lehetett volna bátrabb és különösebb, de még így is olyan ötleteket dob fel és próbál meg felvázolni, amelyeken az ember sokáig gondolkodhat. Nagy volt a szkepszis az emberekben, hiszen sokak szerint a gender kérdés manapság már túl van lihegve - ez elég árnyalt kérdés, de tény, minden fél hajlamos átesni a ló túlsó oldalára -, ennek ellenére meg tudom érteni, miért tekintenek a kritikusok úgy erre a könyvre, mint a nemiség kérdésének érdekes vizsgálójára. Persze ne ijedjen meg senki, nem ez a lényeg a könyvben, sőt, ami igazán fontos az nagyon is jó, érdekes és izgalmas kérdés. Okos könyv, az írónő ügyesen rakja össze az elemeket. A többiről meg a cikkben írok.


"Valami mocorog a sötétben" - énekli a KFT, és kicsit ilyen a kortárs magyar irodalom is. Mintha most jutott volna el oda pár szerző, hogy nekiálljon és összegyúrja amit az irodalomtanszékeken tanult és amivel a tévében és képregényekben találkozott. Krimi, fantasy, sci-fi elemekkel operáló művek jelennek meg sorra, és mintha lenne egy írói réteg, amelyik valami újat keres, valamit próbál, talán elszakadni a korábbi, megtokosodott formáktól, talán a kortárs kérdésekre reflektálni, talán csak közelebb hozni az irodalmat azokhoz, akik Stephen Kingen és Frank Herberten szocializálódtak, nem tudom. Mindenesetre én dicséretesnek tartom ezt a tendenciát, még ha nem is nagyon találkoztam olyan művel, ami képes lett volna az én szememben megütni a mértéket. Ilyen kísérlet volt ez a könyv is, amiről nem tudtam eldönteni, hogy társadalmi kérdéseket akar megközelíteni pszichothriller irányból, vagy az elidegenedést kívánja bemutatni kóros elmezavar leírásával. Kicsit úgy éreztem, hogy a könyv nem tudta, mit akar és mindezt hogy lenne célszerű elmondani ahhoz, hogy azok is megértsék - vagy legalább elgondolkodjanak -, akik elsősorban inkább szórakozni akarnak és nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy egy regény csak halmozza a szavakat és képeket, de nem mutat sokat...


Hát ki lehet hagyni egy könyvet, aminek ilyen címe van? Hát persze, hogy nem! Az előző bekezdésben tárgyalt hullám egyik tagja ez is, a harsányabb fajtából. Van itt minden: drogok, űrgombák, David Bowie, őrültek háza, idegenek, nyomozás, Huxley, húszas évek Moszkvája és a hetvenes évek Magyarországa, nyakon öntve egy kis sanyarú magyar lélekkel. A legkülönösebb az egész könyvvel kapcsolatban, hogy egy idő múlva azt vettem észre, hogy drukkolok, hogy jó legyen. Drukkoltam, hogy ne zavarodjon össze, ne babráljon ki velem, mint olvasóval azzal, hogy ott hagy megválaszolatlan kérdésekkel az út szélén, hogy ne legyenek üres és fellengzős lufik azok a nagy rejtélyek, amiket elém dob, és hogy ne érezzem azt a végén, hogy a rengeteg tudásanyag és alkotóelem csak ócska kartonpapír a fenyőfán, ami csak távolról tűnik értékesnek. Nem mondom azt, hogy csalódtam, talán csak egy kicsit, mert mindenképpen azt kell mondanom, hogy nagyon különös és érdekes könyv, és bízom benne, hogy a szerző legközelebb kevésbé lesz elvetemült velem, olvasóval szemben, viszont megőrzi ezt a nagy underground feelinget, amitől egy darabig nem fogom elfelejteni a könyvet.

Születtek még ezeken kívül írások tőlem, de talán ezek voltak a legérdekesebbek, ezek voltak a legjobban sikerült kritikáim és ajánlóim. A lista elég eklektikus, és igyekszem is minél szélesebbre tárni a kaput az irodalom és film mindenféle szeglete felé, úgyhogy a jövőben - reményeim szerint és ha a múzsa is úgy akarja - további érdekességekről fogok hírt adni itt, a blogban az újabb és újabb, itt megjelenő kritikák között.

2014. október 30., csütörtök

Moxyland

A cyberpunk halott. Ez ugyanolyan állítás, mint hogy a science fiction halott (de legalább is haldoklik). Minden attól függ, képesek-e a szerzők új élettel, új ötletekkel megtölteni. Lauren Beukes képes volt erre a Moxylanddel.

Dél-Afrikai Köztársaság, pár perccel a jövőben. A megakorporációk mindent uralnak, mindenki a telefonjának SIM-kártyája alapján azonosított, azon van a pénze, az iratai, azzal tud bemenni a lépcsőházába, használni a metrót és így tovább. Ebben a világban négy karakter útját követhetjük nyomon. Toby egy nagyrészt anyja nyakán élősködő videoblogger, aki életének részleteit adja el az internetes nézőinek. Tendeka a városi szegények megsegítésén dolgozik, mindeközben titokban kisebb rendszerellenes akciókon vesz részt. Lerato az egyik legnagyobb cégnek dolgozik, és legfontosabb számára saját előmenetele. Kendra pedig egy fiatal fotós, aki leszerződik egy céggel, mint élő reklámtábla.

Az új elemek megvannak: Dél-Afrika, XXI. századi kütyük, az internet használatának ma is ismert módja. Ami a régi: nanotech, cybertér, hekkelés, génmódosított kutyák, nyomor, menekültek, összeomló vidék, szétszakadó társadalom. Ezekből kevert egy élvezetes koktélt a szerző, mindezt pedig megspékelte a cyberpunkra jellemző antihősökkel. Mert egyik központi karakter sem szimpatikus, sőt, szinte mindegyik ellenszenves. Toby beképzelt, és senki nem érdekli. Tendeka egy idealista, akit nagyon könnyen meg lehet vezetni. Lerato egoista, aki egy fikarcnyit sem próbálja megérteni környezetét, és bárkivel lefekszik, hogy jobb helyzetbe kerüljön. Kendra pedig a klasszikus, világgal tisztában nem lévő művészlélek, aki még ráadásul valamilyen egészségtelen függőségbe is keveredik az ügynökével. Nem csodálom, hogy sokan panaszkodtak a szereplőkre, de nem feltétel, hogy szeressük a karaktert. Ugyanis hiába antipatikusak, mindegyikről el tudjuk képzelni, hogy él és lélegzik. Egy ilyen elnyomó, paranoid rendszerben, ahol ember embernek farkasa el tudjuk hinni, hogy ilyen emberek élnek, sőt, csak ilyenek képesek érvényesülni. Ilyen tekintetben a karakterábrázolás kiváló, ahogyan a köztük lévő viszonyok is jól vannak megalkotva.

Amin a Moxyland sajnos elcsúszik, az a történet. Ez egy kicsi sztori, könnyen lehet, hogy nem üti át sokak ingerküszöbét – nálam is valahol a határon egyensúlyoz –, mert önmagában se a felvázolt világ, se a szereplők nem annyira érdekesek, hogy elvigyenek a hátukon egy egész regényt. Maga a cím is kissé félrevezető szerintem, hiszen a Moxykkal ugyan találkozunk, de igazán komoly szerepük nincs a történetben, valószínűleg valamilyen metafora szerepét töltik be, ami elsőre nem látható át igazán. Mindezek ellenére viszont akadnak erős pontjai a könyvnek, pl. a nagy „forradalmi performansz”, ahol az ember elgondolkodhat azon, hogyan is látják egyesek a világot. És persze mint minden cíberpunk, ez is korunkra reflektál (különösen jól jön ez ki a lezárásnál). Az információs technika egész életünket átszövő voltára, arra, ahogyan az emberek, hiába rendelkeznek az eszközzel, hogy bárkit elérjenek, senkit sem akarnak elérni igazán, mindenki a saját világával foglalkozik – amit manapság az internet segítségével könnyedén kitágíthatunk és saját ízlésünk szerint alakíthatunk. 

A Moxyland nem váltja meg se a sci-fit, se a cyberpunkot, viszont remek példa arra, hogyan lehet okosan, egyedi elemekkel felfrissíteni egy olyan tematikát, ami fénykorát húsz-harminc évvel ezelőtt élte, és ami mellett elszaladt az idő. Mint első regény tipikus példája annak, hogy jelzi, ettől a szerzőtől bizony még sok jóra lehet számítani.

2014. október 23., csütörtök

Mélyállomás

Örök téma, hogy a nők tudnak-e olyan sci-fit írni, mint a férfiak? Már eleve a kérdés feltevése is értékítéletet hordoz magában, mintha lenne külön női és férfi sci-fi, de ennek a kérdésnek a továbbvitele nem ennek a posztnak a feladata. Mindenesetre C. J. Cherryh (eredeti nevéből mindössze az utolsó „h” hiányzik) regénye, a Mélyállomás (Downbelow Station, 1981) pont az a könyv, ami teljesen irrelevánssá teszi a kérdést, ugyanis egy remekül összerakott, politikai csatározásokkal és machinációkkal teli realista űropera. Sikerét Hugo-díjjal jutalmazták, a szerző pedig egész kis regény-univerzumot kerekített az általa kitalált világ köré.

A kötet elején egy elég száraz felvezetőből megtudjuk, hogy az emberiség évszázadok alatt, lakható bolygók híján űrállomások tucatjait hozta létre a különféle naprendszerekben. Ezek közt is legfontosabb a Pell Mélyállomása, ugyanis maga a Pell lakható bolygó, sőt, intelligens őslakosokkal is rendelkezik. Szerepe még inkább felértékelődik, amikor a Pellen túl lakható világokat találnak, és ezeken, a Földi Társaság fennhatóságán túl egy új hatalmi erő jön létre. Hamarosan kitör a háború a Társaság és az új erő, a Szövetség között, aminek hatására a régi űrállomások sorra összeomlanak, a kereskedőcsaládok léte veszélybe kerül és a Föld hadihajói önálló erővé növik ki magukat, és mint Mazian Flottája már alig függenek a Társaságtól. A háború lassan a Pellt is eléri, amikor menekültek ezrei érkeznek az elpusztult állomásokról, felborítva a Mélyállomás eddigi rendjét. Ám nem csak emiatt kell óvatosnak lenniük az ittenieknek: hamarosan a Szövetség ügynökei, a Társaság emberei, a belső ellenzék és a Flotta is saját tervet eszel ki, amivel veszélybe sodorja az egész űrállomást a rajta élő emberekkel együtt.

A regény legnagyobb érdeme az, hogy végig feszültséggel teli. A nem igazán szerencsés, szájbarágós felvezető után a szerző azonnal bedobja az olvasót a mély vízbe, és semmi kétséget sem hagy afelől, hogy bizony itt valóban komoly problémákról van szó, és a szereplők egy része kénytelen bepiszkolni a kezét - ha már nem piszkos eleve -, hogy valamilyen rendszert vigyen az egyre nagyobb káoszba. A könyv sok szereplővel dolgozik, és mindegyiknek megvan a maga karaktere - igazából a jófiúk, az állomást irányító Konstantin-família tagjai, éppen jóságuk és naiv idealizmusuk miatt kevésbé realisztikusnak tűnnek. Viszont ez sem feltűnő, hiszen a többi fontos karakter mind emberi, igazi dilemmákkal, tervekkel (a legérdekesebb figura az emlékezet-törlésen átesett szövetségi katona, akiről talán még többet is el lehetett volna mondani a könyvben). A szereplők ugyan gyakran nem szimpatikusak, sokszor hoznak megkérdőjelezhető döntéseket, de mindvégig látjuk tetteik mögött a mozgatórugókat. Ez talán a legfontosabb dolog, amiért a könyvet érdemes kézbe venni. Emellett az írónő érzékletesen festi le a bonyolult machinációkat, politikai érdekellentéteket és intrikákat – miközben arról sem feledkezik meg, hogy bemutassa ezek valódi következményeit. A menekültek, a megszállás, az elnyomás, a háború, árulás, ezek mind élően jelennek meg, nem érezzük, hogy csupán kellékek, vagy nem eléggé jól átgondolt alkotóelemek. Igazából az embernek olvasás közben hamar az az érzése támadhat, mintha egy jól megkomponált televíziós sci-fi sorozatot látna – a Babylon 5 és a modern Battlestar Galactica keverékét –, ugyanis a jelenetezés, a dramaturgia, a párbeszédek és a cselekmény fordulópontjainak adagolása tényleg remek alapanyaggá tenné egy izgalmas és látványos sorozathoz (és én ritkán szoktam ilyesmit mondani).

Ugyanakkor sajnos nem beszélhetünk tökéletes regényről. A stílusa sokak számára lehet túl száraz, a célja inkább a történet elmondása és a szereplők gondolatainak tolmácsolása, így a szerzőnek valószínű nem is volt célja a míves mondatok megalkotása. Néhol a cselekmény is leül, de szerencsére nem olyan sokáig, hogy ráunjunk a könyvre, azonnal történik valami, ami felkelti a figyelmünket. Ugyan fontos kérdéseket vet fel - milyen eszközöket lehet felhasználni politikai célok elérésére, mik a háború következményei, hogyan lehet manipulálni az egyént és a tömeget - ezek inkább csak a történet szintjén jelennek meg, így egyesek hiányolhatják a nagy kinyilatkoztatásokat. Számomra a leginkább problémás rész azonban a Pell őslakóinak szála. Ezek a kissé majomszerű, természet közeli lények mind a bolygón lévő kolónián, mind az űrállomáson történteknek szemtanúi – és elszenvedői –, és noha egyszer-kétszer szerepet kapnak az eseményekben, én mégis csupán egzotikumnak, sem mint nélkülözhetetlen alkotórésznek tűntek a szememben. Mindenesetre el nem vesznek a könyv élvezetéből. 

A Mélyállomás, ha már női jegyeket keresünk benne, komplex viszonyrendszerrel, érzékletes helyzetbemutatással és érdekes karakterekkel dolgozik – akik közt erős nőket is találunk –, mindezekkel együtt szórakoztató, „reális” űroperaként mintapéldája ennek a tematikának, ami egy évtizeddel később a megújulást követően az egyik legnépszerűbb iránnyá vált a kortárs sci-fiben, valamint a televízió képernyőjén is bizonyított.

2014. július 7., hétfő

A Holtak Szószólója

Orson Scott Card a Végjáték című regényével lett híres, amiben egy fiatal fiú, Ender Wiggin szenvedéstörténetét dolgozta fel az emberiség életben maradásáért vívott háború keretei között. Card a  (Hugó-, Nebula- és Locus-nyertes) folytatás, az 1985-ös A Holtak Szószólója (Speaker for the Dead) előszavában leírja, hogy az első kötet igazából csak azért született meg, hogy a folytatást meg tudja írni. Ender az első kötetben még gyerek, aki küzd saját maga ellen egy olyan helyzetben, ahol a legrosszabb tulajdonságait kell előhívnia az életben maradáshoz. A regény lezárásában Ender, a Fajirtó válik a Holtak Szószólójává, a második kötet pedig a felnőtt Ender megváltástörténete, vagy legalább is annak utolsó stádiuma.

Az emberiség a Száz Világ rendszerében, a Csillagközi Kongresszus égisze alatt virágzik, a kiirtott hangyoktól megörökölt bolygókon túl már új planétákat is benépesített közel fénysebességgel haladó hajóival és az azonnali kommunikációt lehetővé tevő ansible-hálózat segítségével. Az egyik ilyen világ Lusitania, egy jelentéktelen kolónia, ami azonban egy csapásra a legfontosabb hellyé lép elő az emberiség szemében: őslakói ugyanis értelmesek. A háromezer évvel ezelőtti Fajirtás óta az emberiség most találkozik először értelmes lényekkel, és egyfajta vezeklésnek tekintik a pequeninók (malackák) fajával való kapcsolatot. Azonban bármennyire is igyekeznek megérteni ezeket a lényeket, a szigorú törvények miatt nem nagyon jutnak közelebb hozzájuk. Amikor pedig a malackák brutálisan meggyilkolják a kolónia xenológusát, Pipót, az egész rendszer kerül veszélybe. Ugyanakkor valami más is játszódik Lusitanián, egy Novinha nevű kislány lelkében, aki a gyilkosság után elhívja a katolikus világra a Falante pelos Mortost, a Holtak Szószólóját. De senki nem gondolja, hogy az eredeti Szószóló érkezik meg a kis világra, hogy húsz évvel az első gyilkosság után két másik halottról is szóljon, megváltoztatva ezzel nem csak a kolónia, de három faj sorsát is.

Adná magát a helyzet, hogy a Végjáték irányából közelítsünk a regény felé, de ez ugyanúgy botorság lenne, mint hogy azt mondani az első kötetre, hogy az egy szimpla military sci-fi. A Holtak Szószólója egy teljesen más regény, persze, ugyanúgy itt is főleg a lélektanra helyeződik a hangsúly, de egészen más aspektusból. De ne szaladjunk ennyire előre.

A könyv sci-fi, annak egy klasszikus alaptípusát követi, vagyis a technikailag fejlett ember találkozása a nála fejletlenebb, általában törzsi keretek közt élő idegenekkel. Ez a fajta antropológiai sci-fi olyan klasszikusokat termelt már ki magából, mint James Blish A Case of Conscience című regénye, de akár említhetnénk a Verebecskét, vagy C. J. Cherryh Mélyállomását. Card pequeninói és a köréjük felépített világ atyafástól kezdve nagyon érdekes és egyedi, ráadásul olyan rejtélyt sikerült megalkotnia, amivel végig fent lehet tartani a feszültséget és annak lassú feloldása kitölti az egész regényt. Ráadásul a harmadik fél, a Hangy Királynő behozásával csak még komplikáltabbá teszi a helyzetet, amelyet szépen kezel az egész könyv folyamán.

Ebből a hármasságból származik a regény legfontosabb mondanivalója, amit finoman még a könyvnek a malackák rejtélye melletti másik tartópillére, a Ribeira család története alá is húz, ez pedig a megértés fontosságának hangsúlyozása. Ender nővére Valentine, aki elkísérte öccsét hosszúvándorútján a világok közt egészen az utolsóig, ahová már nem követte őt, dolgozta ki a regénybeli gondolatsort. Ennek lényege, hogy az idegeneket több csoportra osztja: utlaning, framling, raman és varelse. A regény fő kérdése a raman-varelse kettősére összpontosít, előbbi a más fajba tartozó idegen, akivel viszont kölcsönös megértésre vagyunk képesek, tehát ők is embereknek tekintendők, utóbbi pedig a teljesen idegen, akiket képtelenek vagyunk megérteni. A pequeninókkal kapcsolatos fő probléma éppen ez: vajon ramanok, vagy varelsék? Ender, a Holtak Szószólója már az első kötetben is azért volt képes legyőzni a hangyokat, mert teljesen megértette őket. Ő az, akinek birtokában van az a képesség, hogy mindenkit megértsen, éppen ezért meg is szeresse azt. A regény és az élet furcsa helyzete az, hogy pont Card beszél a megértésről, ugyanakkor nem szabad, hogy másként lássuk ezeket a mondatokat szerzőjének fényében. A Holtak Szószólója a megértésről szól, arról, hogy gyakran saját előítéleteink rabjai vagyunk, saját hibáink miatt nem látjuk az igazságot, vagy egyszerűen nem tudunk elvonatkoztatni attól, akik mi magunk vagyunk. A legnagyobb bűn az, ha anélkül ítélünk el valakit, hogy megpróbálnánk megérteni. A könyv az elfogadásról is szól, arról, hogy befogadjuk az idegent saját magunk közé, amennyiben az egyenrangúnak találtatott velünk. De nem szabad gőgösnek lennünk, amikor azt vizsgáljuk, valami egyenrangú-e, le kell vetkőznünk saját szűklátókörűségünket ehhez, ami persze nem könnyű feladat.

Azt mondtam, a regény másik fontos eleme a Ribeira család. Igazából azt kellene mondanom, a regény legfontosabb eleme ez, maga a történet gerince. A könyvet botorság lenne csak az idegenek felől megközelíteni, hiszen a pequeninóknál és hangyoknál gyakran idegenebbek az embernek saját fajtársai. Több generációnyi fájdalom és veszteség bontakozik ki ebben a szálban, amit Ender éppen a megértés erejével kezd el feloldani. Klasszikus pszichológiai alapszituáció, az elfojtásból és bűntudatból eredő események, amelyek összekapcsolódnak a szeretet iránti vággyal. Ugyan csak a harmadik kötet, a Fajirtás fogja beemelni „az univerzum képletébe” a szeretetet, de valahogy az egész sorozatnak, Ender egész életének a szeretet áll a középpontjában. Mindenképpen érdemes ezt a könyvet úgy olvasni, mint ami az emberi kapcsolatokról szól. Card ráadásul képes volt élő karaktereket alkotni – ez elengedhetetlen is egy ilyen típusú kérdéskörhöz –, mindenkinek megvan a maga szerepe, viszonya a többi szereplőhöz teljesen életszerű. És persze maga Ender is olyan, amilyennek az előző kötet kisfiúját elképzelnénk felnőve, aki cipeli magával a bűntudatot, és hiába nyújt mások sebeire gyógyírt, saját magának nem képes megadni azt. Ender megváltása a Lusitania, annak lakói, Novinha és családja, a pequeninók és annak felismerése, hogy sosem késő megbocsájtani, akár saját magunknak sem.

A Holtak Szószólója több, mint egyszerű antropológiai sci-fi. Természetesen mint olyan ragyogó, remekül megállja a helyét a science fiction történelmében, ötletei még ma is elevenek és mint regény is remekül írták meg. De a boncolgatott fő kérdések, a szereplők közti dráma, a lelki oldala a könyvnek nagyon fontos olvasmánnyá teszik nem csak az SF kedvelőknek – mennyi könyvre is mondják ezt, már semmi ereje nincsen e kijelentésnek –, hanem mindenkinek, aki nyitott a másikra és saját magára, és vágyik egy megrázó, mégis felemelő történetre.