Tündöklő lányok

Lauren Beukes első regénye csak amolyan érdekes színfolt volt, a Moxyland ráncfelvarrott cyberpunkként felrajzolta szerzőjét az SF térképére. A második kötet, a Zoo City már sokak számára egyértelművé tette, hogy az írónőtől nagyon jó könyveket lehet várni. A harmadik regényét, a Tündöklő lányokat (The Shining Girls, 2013) pedig már megjelenése előtt nagy figyelem kísérte, köszönhetően ez a szerző híre mellett az érdekesnek ígérkező premisszának is.

Harper gyilkos. Harper szadista. Harper őrült. Harper sorozatgyilkos. De Harper különleges. Ő ugyanis csak a tündöklő lányokat öli meg. Ráadásul áldozatai szétszórva hevernek Chicago XX. századi történetében, ugyanis Harper a titokzatos Ház segítségével képes az időben utazni. Lehetséges, hogy valaki képes megállítani egy olyan gyilkost, aki elrejtőzhet az időben, áldozatairól pedig csak ő maga tudja, hogy összetartoznak? Kirby, a sorozatgyilkos egyetlen áldozata, aki a csodával határos módon éli túl a támadást. Nemsokára vadászkopóként kezd nyomozni a férfi után, amiben hamarosan segítőre is talál a kiégett újságíró, Dan személyében, aki életének új értelmet ad a lány nyomozása.

Időutazós sorozatgyilkos. Ne csodálkozzon senki, ha erre sokan felkapták a fejüket. Ez egy olyan ötlet, amit ha jól fognak meg, nagyon egyedi és lebilincselő regényt lehet belőle gyúrni. Ami azt illeti, a Tündöklő lányok végül ezzé is válik, de addig kell egy kis idő, ráadásul számomra úgy tűnik, hogy bőven lett volna még lehetőség az alapötletben. Talán azért nem tudott lekötni, berántani a könyv, mert én személy szerint a nyomozós történetekért nem rajongok. Se az, ahogyan Beukes bemutatja Harper életét, sem pedig Kirby nyomozása, visszaemlékezése nem fogott meg. Talán ezért is érzem azt, hogy mint regényről nem sokat tudok elmondani erről a könyvről. A karakterek rendben vannak, mindenki funkciója szerint működik, nem is inkább mélységük határozza meg őket, hanem az, hogy milyen szerepük van a játszmában. Valóban, ahogy sokan elmondják a könyvvel kapcsolatban, amióta ebben a videóban is kitértek rá, nem tudjuk meg Harper motivációit. Pedig lehet ez adott volna valami pluszt. Ami a kegyetlenségét illeti a könyvnek, egy sorozatgyilkosról szóló történetnél ezen nem is kell meglepődni, de mindenki megnyugodhat, a szereplők nem gázolnak térdig vérben és belsőségekben, egy-két ilyen jeleneten kívül – ami például engem annyira ki sem borított – semmi komolyra nem kell számítani. Ez egyáltalán nem baj, sőt, Beukes néha nagyon szépen és kecsesen oldja meg a gyilkosságokat. Kirby karaktere komplex ugyan, de ez annak köszönhető, hogy ott van neki a trauma, és ehhez kapcsolódik minden, ide futnak be a szálak. Mellette pedig Dan tényleg a kiégett, de új célt kapó oknyomozó sablonja, akit megkedvelünk ugyan, de nem érezzük, hogy több lenne benne, mint tucatnyi hozzá hasonló más fazonban. 

Hogy mégis miért lesz mégis egyedi ez a könyv? A tündöklő lányok és az időutazással való játék miatt. Már a korábban belinkelt videóban elhangzó okfejtés is felkeltette az érdeklődésemet az áldozatok iránt, de elolvasva a könyvet azt mondom, erre sokkal erőteljesebb hangsúlyt fektethetett volna az írónő. Harper nőket gyilkol – ebben semmi meglepő nincs, a legtöbb sorozatgyilkosság áldozata nő –, de a kiválasztásban nagyon különleges elvet követ. Az áldozatok között semmi kapcsolat nincs, semmi hasonlóság, kivéve, hogy mind erősek, céltudatosak, sokszor környezetük jobbítására törekednek, vagy egyszerűen csak olyan életformát képviselnek, ami előremutató a korszak átlagos női sorsához képest. Bár igazából Kirbynél nem derül ki, ezt pontosan miben merül ki, de a többiek mind ilyenek. Gyerekeiért gyárban robotoló fekete asszony, szociális munkás, illegális abortuszklinikán dolgozó nő. Ők és a többiek azt testesítik meg, amit a nők egyenjogúságáért és a nők helyzetének javításáért, érdemeik elismeréséért küzdők jelképként felmutatnak. A nőt, aki mind saját neme, mind a társadalom jobbításán fáradozik, az elfogadás, a józanság, a megértés érdekében ügyködik. Ez benne van a regényben, de talán kissé jobban foghatott volna itt a tinta. Persze, az embernek leesik ez olvasás közben, viszont egy zsánerkönyvről beszélünk, nyugodtan kimondhatta volna, miért is tündökölnek a lányok. Mindenesetre én nagyon támogatom ezt az olvasatot, persze nem elfeledve, hogy ez egy időutazással és gyilkosságokkal machináló könyv.

És ha már az időutazás, akkor csaholhatnak a paradoxonokra éhező SF fanok, itt ugyanis nincs megmagyarázva semmi. De nem is célja a könyvnek, és nem is hiányzik. Viszont amit kapunk, az nagyon ötletes és azok, akik szeretik az apró utalásokat és elejtett félmondatokat, amelyekből felépíthetik a regénybeli fantasztikumot, nagyon fogják élvezni a Házban játszódó néhány jelenetet vagy azt, ahogy Harper igyekszik machinálni az időutazással. Ilyenekből én nagyon szívesen láttam volna még többet, ahogy abból is, ahogyan a könyv eltűnődik azon, mennyire lehet megváltoztatni Harper tetteit, ő mennyire tud hatni a dolgokra, és hogy van-e értelme végeredményben Kirby ügyködésének? A könyv elolvasása után érdemes ezeken elrágódni kicsit, egyébként pedig csak spoileresen lehetne ezeken spekulálni.

Hogy mi is akkor a Tündöklő lányok? Egy okos, érdekes történet, amiben fontos kérdések morzsáit szórták el. Egyáltalán nem mindennapi könyvről van szó, még akkor sem, ha lényegében a sorozatgyilkos történetetek sablonjait és karaktereit használja fel, és néha ez meg is látszik rajta. Bizonyos vagyok, hogy sokan szeretni fogják, és bár engem igazán nem nyűgözött le, mégis tovább fogom figyelni Lauren Beukes munkásságát, mert kifejezetten szimpatikus, amit a fantasztikummal művel.

Moxyland

A cyberpunk halott. Ez ugyanolyan állítás, mint hogy a science fiction halott (de legalább is haldoklik). Minden attól függ, képesek-e a szerzők új élettel, új ötletekkel megtölteni. Lauren Beukes képes volt erre a Moxylanddel.

Dél-Afrikai Köztársaság, pár perccel a jövőben. A megakorporációk mindent uralnak, mindenki a telefonjának SIM-kártyája alapján azonosított, azon van a pénze, az iratai, azzal tud bemenni a lépcsőházába, használni a metrót és így tovább. Ebben a világban négy karakter útját követhetjük nyomon. Toby egy nagyrészt anyja nyakán élősködő videoblogger, aki életének részleteit adja el az internetes nézőinek. Tendeka a városi szegények megsegítésén dolgozik, mindeközben titokban kisebb rendszerellenes akciókon vesz részt. Lerato az egyik legnagyobb cégnek dolgozik, és legfontosabb számára saját előmenetele. Kendra pedig egy fiatal fotós, aki leszerződik egy céggel, mint élő reklámtábla.

Az új elemek megvannak: Dél-Afrika, XXI. századi kütyük, az internet használatának ma is ismert módja. Ami a régi: nanotech, cybertér, hekkelés, génmódosított kutyák, nyomor, menekültek, összeomló vidék, szétszakadó társadalom. Ezekből kevert egy élvezetes koktélt a szerző, mindezt pedig megspékelte a cyberpunkra jellemző antihősökkel. Mert egyik központi karakter sem szimpatikus, sőt, szinte mindegyik ellenszenves. Toby beképzelt, és senki nem érdekli. Tendeka egy idealista, akit nagyon könnyen meg lehet vezetni. Lerato egoista, aki egy fikarcnyit sem próbálja megérteni környezetét, és bárkivel lefekszik, hogy jobb helyzetbe kerüljön. Kendra pedig a klasszikus, világgal tisztában nem lévő művészlélek, aki még ráadásul valamilyen egészségtelen függőségbe is keveredik az ügynökével. Nem csodálom, hogy sokan panaszkodtak a szereplőkre, de nem feltétel, hogy szeressük a karaktert. Ugyanis hiába antipatikusak, mindegyikről el tudjuk képzelni, hogy él és lélegzik. Egy ilyen elnyomó, paranoid rendszerben, ahol ember embernek farkasa el tudjuk hinni, hogy ilyen emberek élnek, sőt, csak ilyenek képesek érvényesülni. Ilyen tekintetben a karakterábrázolás kiváló, ahogyan a köztük lévő viszonyok is jól vannak megalkotva.

Amin a Moxyland sajnos elcsúszik, az a történet. Ez egy kicsi sztori, könnyen lehet, hogy nem üti át sokak ingerküszöbét – nálam is valahol a határon egyensúlyoz –, mert önmagában se a felvázolt világ, se a szereplők nem annyira érdekesek, hogy elvigyenek a hátukon egy egész regényt. Maga a cím is kissé félrevezető szerintem, hiszen a Moxykkal ugyan találkozunk, de igazán komoly szerepük nincs a történetben, valószínűleg valamilyen metafora szerepét töltik be, ami elsőre nem látható át igazán. Mindezek ellenére viszont akadnak erős pontjai a könyvnek, pl. a nagy „forradalmi performansz”, ahol az ember elgondolkodhat azon, hogyan is látják egyesek a világot. És persze mint minden cíberpunk, ez is korunkra reflektál (különösen jól jön ez ki a lezárásnál). Az információs technika egész életünket átszövő voltára, arra, ahogyan az emberek, hiába rendelkeznek az eszközzel, hogy bárkit elérjenek, senkit sem akarnak elérni igazán, mindenki a saját világával foglalkozik – amit manapság az internet segítségével könnyedén kitágíthatunk és saját ízlésünk szerint alakíthatunk. 

A Moxyland nem váltja meg se a sci-fit, se a cyberpunkot, viszont remek példa arra, hogyan lehet okosan, egyedi elemekkel felfrissíteni egy olyan tematikát, ami fénykorát húsz-harminc évvel ezelőtt élte, és ami mellett elszaladt az idő. Mint első regény tipikus példája annak, hogy jelzi, ettől a szerzőtől bizony még sok jóra lehet számítani.

A barbárokra várva

"- Mi lesz velünk most a barbárok nélkül?
Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan
dolgainkra holmi megoldásfélét."
Konsztantinosz Káváfisz

Nem hiába kezdem ezzel az idézettel, hisz a Nobel-díjas dél-afrikai szerző, J. M. Coetzee (állítólag úgy kell ejteni, hogy "kütszié", de én úgy ejtem, hogy "kötzié") is ebből a versből merítette ötletét klasszikus 1980-as regényéhez.

A könyv maga érdekes műfajt képvisel, talán a történelmi fikció címkével illethetnénk, de persze mint oly sok műnél úgy ez itt sem számít. Történetünk a meg nem nevezett Birodalom egy határvidéki helyőrségében indul. A névtelen városka egy oázis mellé épült, és a Birodalom egyik "fontos bástyája" a titokzatos barbárokkal szemben. A helyi bíró irányítása alatt a helyőrség a maga békés életét éli. Azonban megjelenik a titokzatos Joll ezredes, akit a fővárosból azzal a céllal küldtek ide, hogy felmérje a határ menti barbárok erejét és előkészítse a terepet egy esetleges inváziónak. Bár a bírónak már a kezdet kezdetén erős ellenérzései vannak Jollal és feladatával szemben, mégis ellátja kötelességét. Még akkor sem emeli föl a hangját, amikor az ezredes szemmel láthatóan ártatlan embereket - szerinte a gonosz barbárok közül néhányat, bár több köztük az öreg és az asszony, mint a harcra kész férfi - "faggat ki", ami itt módszeres kínvallatást jelent. Miután az ezredes dolga végeztével hazatér, a bíró pártfogásába vesz egy megkínzott barbárlányt, és az események lassan beigazolják félelmét: a határ menti város élete teljesen megváltozik.

"A történelmen kívül akartam élni. Azon a történelmen kívül, amelyet a Birodalom minden alattvalójára, még az ilyen távolba szakadtakra is rákényszerít."

A könyvvel kapcsolatos egyik fontos tudnivaló, hogy az apartheid idején íródott, és egyértelmű (?) a párhuzam a barbárok és a feketék, a Birodalom és a rendszer között. Persze nem kell csak erre kihegyezni az értelmezést, és éppen ezért válik ez a könyv egy remek alkotássá. A tétel egyszerű: tartsd fenn a lakosság félelmét a külső ellenség iránt, borzold fel legbelsőbb állati ösztöneiket, a mástól való félelmüket, és akkor a tenyeredből fognak enni. Legyen egy állandó ellenségkép, ami összekovácsolja az egyébként teljesen különböző embereket. Hazudj a szemükbe, úgy sem veszik észre, mert félnek, mert az ember nagy tömegben birka, elfogadja, bármit is teszel arra hivatkozva, hogy te vagy a hatalom, és értük cselekszel. Dobd sutba az igazságot: hisz ugyan ki tudja, mi az igazság. A bíró? Joll? A barbárok? Könnyű csűrni-csavarni a dolgokat, aztán ha rosszra fordul a helyzet, még mindig sikeresen kihátrálhatsz.

Emellett érdekes leírásokat és gondolatokat tartalmaz arról, milyen egy elnyomó hatalom alatt élni. Mi a fontosabb, a kötelesség, vagy az egyén igazságérzete. Ahogy el is hangzik a bíró szájából: mi a törvény világában élünk, ami sajnos csak egy pótlék, hisz nem tudunk teljes mértékben igazságot tenni. De vajon mi az első, a jog, vagy az igazság? És mit tehet egy hivatalnok, amikor az állam teljes ereje nehezedik rá. Hogy maradhat valaki ember a hatalom álcája mögé bújt barbár lelkekkel szemben? Coetzee könyve nem a világirodalom legsodróbb regénye, sőt, egyes leírások igencsak vontatottak, de ezek a gondolatok és a bíró lelki vívódása emlékezetessé teszik A barbárokra várvát. Ez olyan könyv, ami a modern világunk - sajnos ma is éppen égetően aktuális - kérdéseivel foglalkozik, ami talán mindig aktuális marad. Bár ha jobb világban élnénk, Coetzee Birodalma is csak történelem lenne, mint számára az előző Birodalom. De ami a könyv egyik tanulsága: a hatalom talán sosem tanul elődei hibájából.

[Vérszegény ismertetőm itt.]

Savannah 2116 AD

Újabb cikk, újabb érdekességek. A bejegyzés címe Jenny Robson dél-afrikai író regényének nyomán fogant meg (a kép elég rossz minőségű, pedig az Amazonról szedtem le), annak apropóján, hogy a Dél-Afrikában lévő science fictionről került ki egy kis összefoglaló. Az eleje még számomra is érdekes, mármint magáról a sci-fi helyzetéről elmélkedő rész (amit egy dél-afrikai irodalmár és egy sci-fi író cikkeiből szedtem össze), a második rész, ami már kimondottan a művekről, ill. az ottani sci-fi történetéről szólt volna már inkább sűrű, mint kielégítő. Sajnos a cikkek, amikből dolgoztam nem tértek ki valami részletesen, és én is még zanzásítottam belőlük. Bár utánakereshettem volna a műveknek (majdnem mindent meg lehet találni az interneten, csak kitartónak kell lenni), de most kivételesen megelégedtem ezzel. A lényeg úgy is benne van a cikkben.

Ugye Dél-Afrikáról tavaly óta SF téren - és nem kimondottan SF téren is - mindenkinek a District 9 jut eszébe. Nos, ezzel kapcsolatban Nnedi Okorafo nigériai írónő írt egy igen alapos bejegyzést a blogján, ami új fénybe helyezi a filmet (bár egy európai néhol kicsit erőltetettnek látja Okorafo egy-két kifogását, de tény, hogy sok érdekes dolog van benne). A lényeg, hogy leveszi a keresztvizet a filmről.

További érdekesség, hogy még J. M. Coetzee, ma már Nobel-díjas író is adott közre science fictiont - leghíresebb, A barbárokra várva című könyve is egyfajta történelmi fantasztikum -, mert ebben a tematikában könnyebben tudta elmondani véleményét az apartheid rendszerről.

Ja, és ne feledkezzünk meg a Moxyland-ről sem, amiről Rorimack írt az endlessre egy nagyon érdekes cikket, amiből kitűnik, hogy egy nagyon ambiciózus könyvről van szó, Lauren Beukes amúgy is Dél-Afrika egyik legismertebb SF szerzője. A zenéjét hallgatva az embernek megjön a kedve a könyvhöz is. És ha már lehet kérni, ezt jelentessék meg magyarul, meg mondjuk a Spiral of Fire-t Micheal Cope-tól, ami érdekes SF/mainstream kísérletnek tűnik. Egyébként aki kíváncsi a dél-afrikai SF termésre, az elolvashatja a dél-afrikai SF/F társaság fanzinjának, a Probe-nak néhány számát.