A határtól délre, a naptól nyugatra

Murakami Haruki talán a legismertebb kortárs japán szerző. Könyvei milliós példányszámban kelnek el, minden új megjelenését hatalmas várakozás előzi meg. Művei két nagy csoportba sorolhatóak: az egyik a mágikus realista elemekkel teleszőtt könyvei, mint Világvége és a keményre főtt csodaország vagy a Kafka a tengerparton. A másik csoport pedig főleg a hatvanas évek diákjainak ill. a nyolcvanas-kilencvenes évek felnőttjeinek párkapcsolati, egzisztenciális kérdéseivel foglalkozik. Valójában minden műve ezek köré a kérdések köré épül, és bár hősei Japánban élnek, és gyakran esik meg velük valami teljesen szokatlan - például hogy átkerülnek egy másik világba vagy találkoznak a Birkaemberrel -, mégis olyan élethelyzeteket, figurákat teremt az író, amivel világszerte képes megszólítani az embereket.

Az 1992-es A határtól délre, a naptól nyugatra című könyv talán a legrövidebb regénye. Főhőse, Hadzsime a háború után született, a hatvanas évek végén volt egyetemista és a nyolcvanas években vált családapává. A külső szemlélő számára élete tökéletesnek tűnhet: két jól menő dzsessz bár tulajdonosa, szép felesége és két kislánya van, semmiért nem panaszkodhat. Hadzsime azonban nem boldog, és találkozása gyerekkori barátjával, Simamotóval felszínre hozza benne az érzést, hogy igazából tizenkét évesen volt utoljára boldog, amikor tudtán kívül szerelmes volt a lányba, és az viszont szerette őt. Több mint húsz évvel később a nő megjelenése teljesen felforgatja az életét, és kérdéses, hogyan fog végződni. A kérdés az, mi a fontosabb Hadzsime számára, a biztonság, vagy az az érzés, amit évtizedeken át hordozott magában...

Amennyire képes behatolni a könyv az ember lelkébe, olyannyira nehéz elmondani, miről is szól. Szerelemről? Talán. Boldogságról? Esetleg. Dolgokról, amiket meg kellett volna tennünk? Vagy amiket másképp kellett volna véghezvinni? Arról, hogyan élünk, mik a fontosak, tudunk-e őszinték lenni másokkal, mennyire könnyű valakit egy életre megsebeznünk? A regénybeli Hadzsime kissé kallódó figura, aki bár halad előre, lelke mégis mintha mit sem változna. Felfogja, ami körülötte történik, mégis egy kagyló marad, ami magába zárja belső énjét, ezzel kirekeszt mindenkit maga körül. Hogy ez tudatos döntés volt-e részéről? Nem valószínű. Vannak olyan emberek, akiket az élet tesz ilyenné. Ráadásul ő nem csak hogy nem nyílik meg, de mindvégig megragad a múltjában, ahhoz, hogy változzon, egy régóta magában hurcolt emléket kellett újraélnie, továbbélnie. De vajon mi mennyire élünk a saját múltunkban? Mi képesek vagyunk változni, igazából?

A könyv nem ad válaszokat. Csak kérdez. Sőt, még talán azt sem. Éppen ezért a lezárása hagyhat savanyú ízt az ember szájában: az élet nem áll meg, mi viszont egy ponton tovább már nem követhetjük Hadzsimét tovább. Ez már egy másik történet, remélhetően egy megváltozott férfiról. Nekünk kell rálelnünk, mit tudunk kihámozni ebből a regényből. De ha nem is akarunk feltétlenül mély igazságokat fellelni a lapokon, akkor is elmerülhetünk Murakami jellegzetes stílusában, világában, hagyhatjuk, hogy Nat King Cole és mások zenéje elringasson és emlékeztessen arra, hogy igazából mennyire fantasztikus dolog, hogy élünk, és hogy mi irányítjuk az életünket.

Birkakergető nagy kaland

"Én szeretem a magam gyarlóságát. A kínjaimat, a kellemetlenségeimet is szeretem. A nyári fényeket, a szél szagát, a kabóca ciripelését."

Az, hogy ha az ember egy Murakami Haruki regényt vesz a kezébe, akkor nagyjából tudja, mire számíthat, mára már közhely. Igen, valóban, ha Murakami, akkor névtelen emberek, elhagyatott főhősök akik furcsán szemlélik a világot, ami egyébként teljesen normális lenne, ha nem történne benne valami megmagyarázhatatlan. Ami viszont úgy általában senkit sem zaklat föl, legyen szó bármiről. Általában jelentéktelen apróságról. Ami persze nem az, de ugye ne ítéljünk elsőre. Állítólag Murakami írásmódja Japánban túl nyugati. Nyugaton meg túl japán. Illetve éppen csak annyira, hogy más legyen. Meg aztán lassan már mi is úgy éljük az életünket, mint a főhősök. Tompák vagyunk, tompa a környezetünk, olyanok vagyunk, mintha még a fény sem tudna áthatolni a téren a bőrünkig. Csak lebegünk valami masszában, amit talán életnek neveznek némelyek, és ugyan kezdetben még próbálunk értelmet találni neki, később már egyáltalán nem törődünk ezzel. Mi csak kavicsok vagyunk egy hatalmas tengerparton, mit számít nekünk, ha a tengeren éppen vihar van vagy a parton rákok vonulnak át?

De akkor most mi is ez a könyv, a Birkakergető nagy kaland? Regény, az biztos. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy mágikus realista munka, bár ezzel a jelzővel vigyázni kell, nem mind arany ami huszonnégy karátos. Azt sem mondanám, hogy ez Murakami legjobb könyve. Tény, ez egy Murakami regény. Névtelen főhősünk, akit szokás szerint éppen elhagy egy nő - itt a felesége, de ez Murakaminál lehetne anya, húg, vagy akár egy macska is - harmincas évei tétlenségébe süpped. Van állása, nem is megy neki rosszul, saját reklámcége van. Minden a hétköznapiság és a közhelyesség sivárságában folyna, ha nem történne két, a valóságtól - bár ki tudja, mi a valóság, igaz? - teljesen idegen dolog. Az egyik, hogy megismerkedik egy lánnyal. A lány is teljesen átlagos lenne, ha nem lennének varázslatosan gyönyörű fülei, melyek valamilyen különös vonzerővel rendelkeznek. A másik dolog pedig egy fekete ruhás, kimért, vészjósló alak feltűnése. A fekete ruhás férfi egy egész Japán fölött álló ember megbízottja, és azt a feladatot adja hősünknek, hogy kerítse elő azt a birkát, amelyet régi barátja küldött neki fényképen. És amelynek mellesleg egy hatalmas vörös csillag látható a hátán.

Aki a fülszöveg enyhén hatásvadász szövege miatt akarja elolvasni ezt a könyvet az gondolja át még egyszer. Igen, bizonyos dolgokban igaza van a szövegnek, valóban egy birka után kutatunk. Ami már önmagában is különös, nemde? Viszont ez nem egy sodró lendületű thriller, ennél még a Világvége is jobb nyomozós kémszori, pedig az sem éppen a műfaj mintapéldája. Ez a regény sokkal inkább a főhős utazása önmagába, a múltjába és egy furcsa, Isten - akinek egyébként van telefonszáma -  háta mögötti városba, ahol találkozik múltjával és saját tehetetlenségével. Na meg Birkaemberrel. Egy szóval ez is olyan mű, melyben a szerző szépen elmeséli, milyennek is látja a világot és a benne mászkáló embereket. Feltöltött tengeröblök, bár a harmadik emeleten, birkatenyésztés - Japánban a birka egzotikum -, háború, a nevek szükségességének kérdése, és még rengeteg, egymással össze sem kapcsolható dolog kerül elő a regény lapjain, melyekről a szereplők, akik a legnagyobb természetességgel mondanak őrültségeket, el-elfilozofálgatnak. És, ha mindez nem lenne elég, Murakami a környezet és a hétköznapi tevékenységek leírására legalább annyi gondot fordít, mint a szereplőire. "Csukott szemmel tizenhat lépés, se több, se kevesebb" - akár azt is megtudhatjuk, milyen messze van a főhős lakásának ajtaja a lifttől, vagy hogy milyen cigarettát szív, mit reggelizik - éhesen nem ajánlatos belekezdeni az olvasásba, töménytelen mennyiségű finomságot elfogyasztanak a könyvben, de Murakami figurái amúgy is mind nagyevők -, milyen útvonalon jár a vonat, és még egyet s mást.

Nem lettetek okosabbak a fentieket elolvasva? Hát, a regényt elolvasva sem lesztek okosabbak. De olvasás közben legalább egy egészen másik világban járhattok, és talán ti it megéreztek egy-két dolgot önmagatokkal kapcsolatban. Nem biztos, de Murakami nem is vállal garanciát.

Világvége és a keményre főtt csodaország

"A világ egyre kiismerhetetlenebb. Maghasadás, a szocializmus bukása, a számítógép előretörése, mesterséges megtermékenyítés, mesterséges szervek, kémműholdak, robotok és a többi. Jómagam, kissé leegyszerűsítve a dolgot, belekeveredtem egy információs háborúba, melyben hovatovább a számítógépet is személyiséggel ruházzák fel."

Napjaink leghíresebb japán szerzője, a világszerte népszerű Murakami Haruki talán legismertebb regénye, a Világvége és a keményre főtt csodaország (Szekai no ovari to hádoboirudo vandárando, 1985) egy több szinten értelmezhető, nagyszabású és kísérletező mű, mely méltán lett rengeteg pozitív hangú műelemzés tárgya.

A könyv mintha két különböző, egymástól független regény lenne. A két történet, a "Keményre főtt csodaország" és a "Világvége" szereplői névtelen alakok. Az első főhőse egy furcsa szakmát űz: numerátor, feladata a különféle számadatok "keverése" és titkosítása - mindezt pedig saját elméjével végzi, mindenféle gépi segítség nélkül. A könyv elején egy furcsa megbízatást teljesít. Egy különc professzor hívja őt magához, de már az odavezető út is hihetetlen: egy gardróbszekrényen át egy föld alatti barlangba jut, és onnan, holmi titokzatos "setétek" birodalmán át jut el a prof laborjáig. Itt a szórakozott öreg hanggal és hangelvonással kapcsolatos bizarr és óriási jelentőségű kísérleteinek eredményeit bízza hősünkre. Megpróbáltatásai azonban csak ezután kezdődnek: ajándékba egy egyszarvú koponyáját kapja, és hamarosan az információs háború résztvevői is jelentkeznek nála, hogy mindörökre felforgassák az életét.

"Valamit elveszítek, és nem tudom visszaszerezni. Mélységes mély és sötét kút ez, nincs annyi föld, amivel üregét be lehetne temetni."

A Világvége ezzel szemben egy furcsa városban játszódik. A hatalmas fallal körülvett világba jövevény érkezik, akinek először meg kell válnia árnyékától - lelkétől -, majd az elhalt egyszarvúak koponyájából régi álmokat kell kiolvasnia egy könyvtárnak nevezett helyen. Névtelen főhősünk lassan megismeri a várost, annak különös lakóit, feltárul előtte a maga nemében tökéletes, mégis tökéletlen világ. De hamar rá kell ébrednie: ebben a világban csak lélek nélkül lehet boldog, ehhez viszont meg kell halnia az árnyékának.

Az egész könyv a két világ kettősségén alapul. A regény első felében csak halvány sejtésünk lehet arról, hogy mi köze a két szintnek egymáshoz. Az egyik egy modern világ, első ránézésre a miénk, egy csipetnyi cyberpunkos információháborúval vegyítve, a másik egy ízig-vérig misztikus mesevilág egyszarvúakkal, beszélő árnyékokkal és szabad szemmel érzékelhető lelkekkel. De Murakami nem engedi, hogy ilyen egyszerűen letudjuk a dolgot: a keményre főtt csodaország világa a maga nemében ugyanolyan mesés setétjeivel, hangelvonásával és bizarr alakjaival, mint ahogy a világvége is közel áll a valósághoz, annak azonban inkább a lelki, érzéki aspektusaihoz. Mindkettő az emberi létről beszél, a felelősségről, az élet céljáról, az emberi kapcsolatokról, szeretetről, szerelemről, hiányról. A szerző bemutatja a mai világ jellegzetességeit, hibáit, vicces hétköznapjait, de a mélylélektant is könnyedén használja. Jobb híján mágikus realistának nevezhető könyve noha itt-ott csöppet szószátyárnak tűnhet (ami itt korántsem hiba, hanem tudatos írói eszköz), és néha nehéz követni a beékelődő esszéista részeket - az egyszarvúak kulturális jelenségéről, a biológiáról, stb. -, összességében egy lenyűgöző munka, ami (és én ritkán mondok ilyet) kihagyhatatlan remekműnek számít, amiben sokkal több minden van, mint amire ez a rövidke ajánló rávilágít.

Kafka a tengerparton

Ha a legegyszerűbben akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, ez a könyv egy fiú története a felnőtté válás küszöbén. Ha egy picit részletezni akarjuk, már bele is gabalyodunk a dologba, mint macska a pamutgombolyagba. Ez a korántsem szokványos posztmodern/mágikus realista könyv egyenesen Japánból, a már "Irodalmi Nobel-díj nélküli Nobel-díjasként" számon tartott Murakami Harukitól repült ide hozzánk, hogy elkápráztasson, összezavarjon, elgondolkodtasson és megbotránkoztasson. De csak egy kicsit.

Az egyik szál hőse, a tizenöt éves Tamura Kafka apjától oidipuszi átkot örökölt, és inkább a menekülést választja sorsa elől, elhagyja a szülői házat, és a távoli Sikokuba megy. Hamarosan a Takamacu városban lévő magánkönyvtárba viszi az útja, ahol egy majd 30 éves esemény szelleme kísért, és az ott dolgozók, az idős Szaeki asszony és a különös Ósima talán még a könyvtárnál is furcsábbak. A szereplők, mintha csak a Végzet űzné őket, rövid, ám annál viharosabb ismeretségre tesznek szert, és a legkülönfélébb dolgok esnek meg velük, miközben az élet nagy kérdéseiről szóló diskurzusok röpködnek a levegőben, mint a varjak a kopár szántás felett.

A másik szál Tokióban az öreg Nakatával indul, aki gyerekkorában, még a második világháború alatt egy megmagyarázhatatlan esemény során "elvesztette" az eszét és fele árnyékát: nem képes olvasni, az agya lassan forog és absztrakciókra ill. bonyolult gondolatokra képtelen. Mindazonáltal képes beszélni a macskákkal, így ő lesz az, aki a város elkóborolt macskáinak a keresésére indul. Ezúttal is egy házikedvenc holléte után kutat, ám az események váratlan fordulatokat vesznek, és sem Nakata, sem az olvasó nem érti, milyen célja is lehet ennek a dolognak.

Murakami, miközben a legmélyebb gondolatiságot foglalja mondatokba, úgy összekuszálja az eseményeket, hogy az utolsó oldalakig nem tudjuk, mi is a célja - és valljuk be, egy majd 700 oldalas regénynél ez elég szép teljesítmény. A hétköznapi világ mellett, mint a mesében, ott egy másik, egy különös és furcsa, majdhogynem bizarr világ, melyet a regény szereplői sem képesek megérteni. Hosinó, Nakata segítője, az átlagember pl. teljesen értetlenül szemléli az öreggel történő eseményeket, és inkább szó nélkül elfogadja azt, ami vele történik, minthogy beleőrüljön a magyarázatok megkeresésébe. Murakami szereplőit mérhetetlen fájdalommal átkozza meg, mindenkinek megvan a maga keresztje, és mindenkinek meg kell tanulnia élnie vele. Maga a regény megfelelően szórakoztató, és kellőképpen elgondolkodtató. A szerző onnan merít, ahonnan nem szégyen: Kafka, Szophoklész, klasszikus és modern zene, posztmodernista világszemlélet, szexualitás pellengéren, épelmélyűség kicikizve. Nem egy könnyű olvasmány, de én az első oldalon beleszerettem, és még ha nem is tetszik, hogy az utolsó oldalak után ugyanolyan értetlenül állok a regény előtt, mint mikor befejeztem az első fejezeteket, de el kell ismernem, ez a fickó tud valamit. Már csak az ilyen mondatai miatt is:

"Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar."