Szubjektív vélemény egy gumicsontról

Üdv itt! Ha ide jutottál, akkor talán látod, hogy ez egy blog. Alapvetően itt mindenféléről írok, elsősorban fantasztikumról, de ezen belül voltak már itt könyvismertetők, kritikák, filmes írások, esszék, de személyesebb jellegű dolgok is. Úgyhogy előre is elnézést kérek, ha most kicsit túlságosan is belelovalom magam ebbe a bejegyzésbe, de olyasmiről lesz szó, ami már több, mint tíz éve, mint egy rossz kísértet, vissza-visszatér.

Szélesi Sándor (aki nem ismeri, guglizzon rá a nevére) a saját blogján írt egy bejegyzést, amit itt olvashattok. Szeretném, hogy olvassátok el, mielőtt a bejegyzésemben tovább léptek. Köszönöm! Szóval, itt valami olyasmiről van szó, hogy hol és hogyan írnak a hazai fantasztikumról, és ez így miért nem jó, miért problémás, sőt, miért káros. Végigolvasva a szöveget az első gondolatom az alábbi volt:

Hogy engem ez mennyire végtelenül fáraszt már...

Nagyon fontos, hogy foglalkozzanak komoly, akadémiai szinten is a hazai SF-fel, hogy szülessenek átfogó munkák magyar nyelven, hogy elemző kritikákat írjanak egy-egy műről. Rengeteg előremutató dolog történt az elmúlt pár évben ezen a téren, az MA Popkult vagy a Pázmányon megalakult populáris kutatócsoport létrejöttétől a Magyar Narancs, Prae, Tiszatáj, Műút etc. egyre szaporodó fantasztikus témájú írásaiig. Az SFF rendezvények reneszánszukat élik, ezt nem győzöm hangsúlyozni. Lett egy díj, ami pont azokat hivatott díjazni, akik nem (vagy nem csak) íróként tesznek sokat a fantasztikumért, ez a Hexa. (És nem, ez nem nekem jutott eszembe.) Egyre több, a szűk "gettón" kívüli szerző és olvasó foglalkozik a zsánerrel, OTDK dolgozatok, szakdolgozatok, disszertációk születnek ezekben a témákban, tanulmánykötetek is fel-felbukkannak. Közben pedig a zsáneren belül is egyre komolyabb a szerveződés. Nem leszek szerénytelen, én is ahol tudok, hozzájárulok ehhez a pezsgéshez.

Szóval annyi remek dolog van, annyi előremutató, izgalmas és érdekes projekt és kérdés. Annyi mindenről lehetne beszélni. És mégis mi történik? Újra és újra előcibálják ezt a témát. Nyilván önmagában nincs azzal probléma, ha arról beszélünk, hogy milyen a blogszféra, milyen honlapok vannak stb. Sőt, még azzal sincs gond, ha vita alakul ki egy-egy mű különféle megítélése kapcsán. (Én örülnék a legjobban, ha a szcéna különféle platformjai reflektálnának egymásra!) 

De nem, itt nekem nem úgy tűnik, hogy erről van szó. Itt most arról beszélnek, hogy kiegyensúlyozatlanság van. Hogy itt "érdekek" miatt bizonyos dolgokról írnak, bizonyos dolgokról meg nem. Ami, már bocsánat, de nettó vicc. És akkor még finom voltam. Ez a fajta elgondolás már tényleg egy évtizednél is régebbi, szerintem már azelőtt megvoltak az alapjai, hogy én belecsöppentem a helyzetbe. Ez egy már-már fóliasisakos összeesküvés-elmélet, aminek az a lényege, hogy pénzügyi és személyes érdekek miatt a bloggerek, kritikusok saját maguktól (vagy szerzők, kiadók machinációi nyomán) bizonyos dolgokról írnak, másról nem, és hogy a rossz kritikának is ez az egyik fő háttere.

Mint könyvekkel foglalkozó ember, blogger, cikk- és kritikaíró, az egész blogger és kritikusi szféra nevében kikérem magamnak, hogy azt feltételezze bárki, hogy én vagy bárki valamiről valamilyen kiadói vagy pénzügyi érdekből írjon! Teljesen nonszensz feltételezés, nem is értem, hogy ezt most tényleg komolyan gondolja valaki? Most nem akarom elütni az egészet azzal, hogy azokon az oldalakon és blogokon sem írnak mindenről ugyanolyan mértékben, amiket az ilyen hozzászólásokban sose hoznak fel negatív példának. (Az senkit sem zavar mondjuk, hogy az SFportalon miről nem írnak, bezzeg az SFmag esetében!)

Tényleg rengeteg könyves blog létezik. Tessék felmenni a molyra, ott látszik, millió van. El nem hiszitek, mennyi megkeresést kap a GABO, ahol dolgozom, hogy ilyen-olyan könyves blogoknak adjon recenziós kötetet. Persze, nyilván egy romantikus regényekkel foglalkozó blog nem fog SF-ről írni, de azt sem lehet mondani, hogy a hazai SFF regények között van, ami kiszorul a netről. Aki nem hiszi, lépjen be a F.I.O.K. csoportba, ott annyi ilyet osztanak meg, hogy győzze az ember követni. Egyébként meg mindenkinek szíve joga azt írni és arról, amiről akar. Ja, hogy egyes olvasott és mérvadónak tartott helyeken nem írnak bizonyos könyvekről, vagy nem szeretik? Akkor megmondom, miről van szó: az a cikkíró, akit sokan olvasnak és sokan adnak a véleményére, nem akar vagy nem tud foglalkozni azzal a könyvvel, mert csak. Ennyi. Nincs összeesküvés, nincs háttérhatalom, nincsenek zsidók meg spekulánsok mögötte. Ennyire egyszerű.

Minden egyes alkalommal, amikor előkerül ez a téma, azt érzem, hogy fölöslegesen elpazaroljuk az energiáinkat. Nem írnak a YA fantasykről egy fantasy blogon, skandalum! Szeresse és olvassa az az ember is a YA-t, aki amúgy nem szereti! Nem írnak a logós űrháborús könyvemről ott, ahol nem is szoktak ilyenről írni! Még ilyet! Komolyan, most meg akarja valaki változtatni egyes emberek ízlését? Kötelezővé tesszük, hogy mindenhol írjanak mindenről? Elvárjuk a szabadidőben, két pusziért (se) dolgozó kritikusoktól, hogy minden idejüket áldozzák fel arra, ami nem is érdekli őket? Túl sokat rugózik mindenki ezen. Én is.

Vannak olyan emberek, akik mindig fognak találni kifogást, miért nem fogadják el a kritikát kritikának, miért nem fognak tudni együtt élni azzal, ha valahol nem írnak erről vagy arról. Mindig bele lehet kötni mindenbe, lehet gonosz üzleti érdekeket sejteni a háttérben, ahogyan azt Szélesi bejegyzése is sugallja. Fel lehet használni az írói, szerkesztői tekintélyünket arra, hogy elhintsük az ellenségeskedés magvát, hogy hiteltelenítsünk embereket, hogy terjesszük az elméleteinket és ne foglalkozzunk az ellenérvekkel. Végtelenül káros az egész közegre nézve, lerombolja annak a nagyon sok embernek a munkáját, akik a hazai fantasztikum jobbításán dolgoznak (még ha nem is mindenki mindig ugyanarra akar menni). Mindenki azon sír, hogy nem temetik be az árkokat. Én elég sok embert látok, aki pont ezen dolgozik. Én is, hiába nem szíveljük egymást Szélesivel, az utóbbi időben igyekeztem nyitott lenni (őszintén örültem például, hogy ott volt a ViTán). De minden egyes ehhez hasonló ködszurkálás, üres vádaskodás után szomorú leszek. Élni és élni hagyni. Mindenki azt csinálja, amihez ért. Én igyekszem megváltozni és árkokat betemetni. Rengeteg dolog van, ami pozitív, és teljes mellszélességgel beállok mögé, mert jónak tartom.

Jónak tartom például, hogy napvilágra került a Galaktika lopása, és igaza van Pintér Bencének, ki kellene állni az igazság és jogosság mellett. Nem lehet mentegetni, nem lehet azt mondani, hogy nem tetszik a "támadás stílusa" (milyen támadás különben? teljesen jogos számonkérésről beszélünk). Lehet azt mondani, hogy a Galaktika kártalanította a szerzőket, ez oké, de attól még felénk, a közösség felé és az olvasói felé továbbra se történt meg az elszámolása. Ez pedig fontos lenne nekik is, hogy visszaszerezzék a bizalmunkat.

Jónak tartom, hogy mennyi remek könyvről lehet írni, és hogy mennyien írnak. Blogbejegyzéseket, ajánlókat, és elemző kritikákat is. Nem mondom, hogy én mindig kritikát írok, de szoktam azt is. Jó látni, hogy új hangok tűnnek fel (és mennyi nő!) a blogokon, portálokon, akik beszélnek a fantasztikumról. Kritikákban szerintem jól állunk, esszékben és hasonlókban még fejlődhetünk, de bízom benne, hogy ami késik, nem múlik.

Jónak tartom, hogy megalakult a Pázmányon a populáris kultúra kutatócsoport (nem tudom a pontos nevet, elnézést). Ott voltam én is a bemutatkozó estjükön, és örülök, hogy végre feltűnt az igény másokban is, hogy elkezdődjön a kommunikáció az idehaza dolgozó szakemberek között, ez ugyanis nagyon fontos. Úgy gondolom, hogy itthon egyénileg már minden adott, most már csak összedolgozni kell.

Jónak tartom, hogy megrendeztük a Világok Találkozását. Nem lett tökéletes, de szerintem elindulhat vele valami, ami összefoghatja a fantasztikum közösségét, ami ösztönözhet másokat is, ami segíthet, hogy még jobb legyen idehaza SFF olvasónak lenni.

Lehet újra és újra ősrégi témákat felmelegíteni, amiknek nincs sok értelmük, lehet a másikat cseszegetni, neveket nem mondva szurkálódni, de jobb lesz ettől? Annyi minden jobbra lehetne ezt az energiát fordítani. Lehetne akár arról is írni, hogy máshol hogyan csinálják. Vagy, Szélesi bejegyzésében, hogy mint író, mit gondol, mire lenne szükség, hogy több embert elérjünk a kritikákkal, vagy ledöntsük a "gettó" falait. És igen, vitázzunk! Ütköztessük a véleményeinket. De ne úgy, hogy ködösítünk, aztán meg sejtelmesen közöljük, hogy "félreértettél", vagy "beszéljük meg egy sör mellett", "nem akarok neveket mondani" etc. 

Ami pedig engem illet, mint mondtam, végtelenül untat ez a kritika-blog téma. Nem akarok és nem is fogok többet erre szót és energiát fecsérelni. Szerintem ebben a formában nagyon nincs rajta mit beszélni, hacsak azt nem, hogy totális félreértésben leledzik mindenki, aki azt hiszi, egy "akadémiai elemző kritika" objektív. Ahogy az is félreértés, hogy baj, ha valaki rajongó. Ha nem lennék rajongó, nem foglalkoznék sci-fivel. Miért, ti igen?

ui. itt egy remek kis gyűjtés az elfogult, árnyékhatalmi portálokról, akik kiegyensúlyozatlanok

Játék a történelemmel

A bejegyzést ajánlom Gaborják Ádámnak, 

akivel rövid, de annál érdekesebb eszmecserét folytattunk a témáról

Gyerekkorom óta a sci-fi mellett a történelem volt az, ami foglalkoztatott. Olyannyira, hogy három évig még az egyetemen is történelem szakra jártam. Nagyon fontos dolognak tartom, hogy miközben a jövőt tervezzük, ismerjük meg a múltunkat is, hogy az ott történtekből tanuljunk, és ha nem is kerüljük el, de kicsit jobban kezeljük ugyanazokat a problémákat, amik fel-felbukkannak a történelem folyamában.

Tisztában vagyok vele, hogy hála a hazai történelemoktatásnak, az emberek nagy része számára a történelem csak évszámok és rég halott emberek neveinek halmaza. Csaták és békeszerződések sorolása, esetleg egy-két feltaláló a sok uralkodó, hadvezér és politikus között. Azon felül, hogy nemrég múlt el egy újabb nemzeti ünnepünk (ennek apropóján pedig online is elérhető pár napig néhány, ebben az időszakban játszódó történelmi film), szerencsésen összefutottam néhány olyan alkotással, ami egészen másképp fogta meg a múltat és annak nagy alakjait, mint amit idehaza megszokhattunk. Szóval mindezek apropóján most beszéljünk egy kicsit a történelemmel való játékról!

A Szovjetunió legsötétebb időszakában játszódik a Sztálin halála című film, aminek főszereplői igazi szörnyetegek, akiknek ezrek vére szárad a lelkén. Viszont sokszor bármennyire is sötét és kegyetlen a film, végig megmarad humoros szatírának, egyébként itt írok róla. Pár hete olvastam Csepella Oliver régóta várt képregényét, a Nyugat+Zombikat, amiben a nyugatosok (Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz, Karinthy és társaik) egy zombiinvázió kellős közepébe csöppennek a New York kávéházban. A harmadik mű pedig egy filmelőzetes, a Lajkó - Cigány az űrben című mozié. Igazából az előzetessel és a film koncepciójával kapcsolatos néhány reakció volt az, ami ennek a posztnak a megírására késztetett.

Irodalmunk nagyjai - eleddig ismeretlen oldalukról mutatva

Már a tavalyi Kincsem kapcsán felmerült a kérdés, hogy mennyire lehet a múlt eseményeit kiforgatni, átalakítani, viccet csinálni belőlük. Mennyire rugaszkodhatnak el az alkotók a tényektől, különösen mondjuk egy ennyire nemzeti siker feldolgozásakor, mint a legendás versenyló története. A Lajkónál is előkerült valami hasonló sok reakcióban: miért olyan hülyeségről csinálnak filmet, ami meg sem történt, miért nem szentelnek filmet az igazi magyar űrhajósoknak, egyáltalán, hogy jön ahhoz valaki, hogy nevetség tárgyává tegyen ilyesmit? Kincsem esetében: miért változtatták meg a történelmi tényeket, miért írtak bele olyan dolgokat, amik nem vagy nem így történtek meg, és ami a legrosszabb, hogy lett az egész dicső történet valami steampunkos, popslágereket dúdoló popcornmozi?

A Sztálin halála remekül idecitálható: egy nyomasztó történelmi helyzetből csinál viccet. De említhetném az utóbbi évek két közönségsikerét, a Becstelen Brigantykat és a Django elszabadult is. Ezek nem feledkeznek meg arról, hogy fajsúlyos témákat dolgoznak fel, mégis úgy döntenek, hogy egy sokkal nézőbarátabb, befogadhatóbb formát használnak ehhez. Természetesen nem lehet mindig minden helyzetből akciófilmet, komédiát vagy musicalt csinálni (legalábbis nem biztos, hogy mindenkinek a gyomra beveszi). 

Itthon viszont mintha a filmben és az irodalomban is csak nehezen akarna oldódni az a fajta realizmus, ami uralkodónak tűnik a magyar művészetben. Ezért számítanak annyira üdítőnek az olyan apró gyöngyszemek, mint a Liza, a rókatündér a sosem volt hetvenes évek miliőjével. Játszódhatott volna a "valóságos" hetvenes években, de akkor elveszett volna belőle az a varázs, amitől ennyire szerethető és sikeres lett a film. Ami pedig az irodalmat illeti, különös helyzet állt elő. A populáris zsánerek mintha sokkal óvatosabban próbálnák magukévá tenni a történelemmel való játékot, mint a szépirodalom, holott pont az ellenkezőjére számítanánk. Hiszen egy mezei regényíró, akit nem kötnek a "szépirodalmi kánon" elvárásai, sokkal nagyobb alkotói szabadsággal kellene, hogy rendelkezzen. Ennek ellenére a szépirodalomban gyakoribb a történelemmel való "gyurmázás". Amikor megjelentek az első Kondor Vilmos kötetek, a krimiben elindult egyfajta reneszánsza a XIX-XX. század fordulóján játszódó történeteknek, és ez átgyűrűzött a filmekbe is. A Nyugat+Zombik is azért válhatott azonnal kultművé (már megjelenése előtt), mert a mindenki által ismert, de már-már szakralizált irodalmi/történelmi alakokhoz mert bátran hozzányúlni. (Az irodalmi "átdolgozás" miatt ez csak érintőlegesen kapcsolódik a témánkhoz.) Azonban nekem úgy tűnik (de szívesen veszem, ha megcáfolnak), hogy a borzongató thrillereken és egy-két alternatív történelmi regényen kívül az irodalmi lektűr és a közönségfilm még mindig csak pátosszal vagy "realizmussal" tud a múlthoz nyúlni.

Pedig a történelem lényege pontosan az, hogy megannyi módon interpretálható. Nemrég hunyt el ennek a felfogásnak az egyik legnagyobb szószólója, Hayden White. Érdemes elolvasni, mit írnak róla, én itt most csak azt emelném ki, hogy bár a történelem valóban tényekből áll (egy esemény akkor és ott történt meg), annak értékelése már egészen más lapra tartozik. Mit emelünk ki, mit hallgatunk el, hogyan beszélünk egyes témákról, ez mind képlékennyé teszi számunkra a történelmet. Ennek köszönhetően viszont a történelemmel azt mondhatjuk el, amit akarunk. Ez persze számos problémát felvet, amire itt most nem szeretnék kitérni. Maradjunk abban, hogy egy történelmi témát feldolgozó mű alkotó(i) valami pozitívat akarnak közvetíteni. Ezt tehetik realizmussal, ugyanakkor véleményem szerint ha nagyobb tömegeket akarnak megcélozni, akkor lazítaniuk kell. De lehetséges, hogy egyszerűen, mint a Sztálin halála esetében, az alkotók meglátják például a kegyetlenség abszurditását, ezért a humorhoz nyúlnak. Vagy ki akarnak emelni párhuzamokat a jelenünkkel. Demagógnak tűnhet az a gondolat, hogy a minél nagyobb tömeg eléréséhez a tömeg nyelvén kell szólni, és én se propagálom a gyatra minőséget, de lehet ezt okosan is csinálni. Vajon hányan látták a Brian életét, és hányan a Krisztus utolsó megkísértését? Mindkettő mély kérdéseket vet fel, de az egyik populárisan, a másik komoly odafigyelést igénylő módon.

Kanyarodjunk vissza a Kincsemhez! Én is szemforgatással reagáltam, mikor megtudtam, hogy a filmben a Mizu?-t dúdolja az egyik szereplő. Hogy kerül egy kortárs popszám egy XIX. században játszódó alkotásba, tettem fel a kérdést. Viszont megnézve a filmet már egészen másképp vélekedek. Ugyanis az egész mű olyan, amibe egy ilyen geg tökéletesen belefér. A készítők koncepcióvá tették ezt az egészet: a zene, a ruhák, a táncjelenet, az egész amellett, hogy magán viseli a XIX. század jegyeit, egy csapásra moderné vált. És meg is lett az eredménye, ugyanis az egyik legsikeresebb magyar közönségfilm lett. Ez a fajta "poposság" könnyedén utat talált a nézőkhöz, azokhoz is, akik amúgy nem ülnének be egy magyar történelmi filmre. Ez nem egy Hídember, sem pedig egy A kőszívű ember fiai. A Kincsemben a történelem nem poros, nem dohszagú, nem lassú, nincs tele komor bajszos emberekkel. A Kincsem menő.

És hogy mi van akkor a történelmi hűséggel? Egyrészt a filmben van egy macska, amelynek segítségével megszelídítik a zabolátlan lovat. Olcsó hollywoodi klisének hangzik, igaz? Pedig ha hihetünk a történelemnek (és miért ne hinnénk?), ez valóban így történt. A valóság sokszor sokkal furcsább, mint a fikció. Másrészt a film a lényeget tekintve hű marad a történelmi eseményekhez. És ugyanez igaz a Sztálin halála esetében is. De mi a helyzet a Becstelen brigantykkal, ahol megölik Hitlert? Nos, az a kérdésem: a film hatására elterjedt, hogy a valóság helyett Hitler így halt meg? Még ha akadnak is emberek, akik ezt a verziót hiszik el, azok nem Tarantino miatt nem ismerik a valóságot. A Kincsem esetében ugyanez a helyzet: senki nem fogja azt gondolni, hogy a Mizu? sláger volt több, mint egy évszázada. Akit érdekelnek a valós események, az utána fog nézni, akit pedig nem, abban is megmarad a lényeg, vagyis hogy mi is Kincsem, a ló története. Mielőtt beültem volna a filmre én magam sem tudtam, mitől olyan fontos egy versenyló. Aki ennél mélyebb magyarázatra vágyik ezzel a témakörrel kapcsolatban, annak csak ajánlani tudom Umberto Eco Hat séta a fikció erdejében című kötetének ötödik és hatodik fejezetét. Ezekben a szövegekben pontosan arról szól, hogyan ismerhető fel a fikció, hogyan kezeljük a valóságos és nem valóságos események viszonyát és így tovább. Például, hogy mennyire fontos, hogy a különféle fikciós elemek ne kerüljenek ellentmondásba a széles körben ismert tényekkel, mint hogy az Eiffel-torony nem New Yorkban van - viszont ha mégis ellentmondás áll fent, annak is meg kell lennie a magyarázatának. Az pedig, hogy mi számít "széles körben ismert ténynek", már a befogadó dolga eldönteni.

A sosem volt Mekk Burger a Liza a rókatündérből

De akkor valójában nincs is egy igaz történelem? A kérdés jogos. A kép, ami a fejünkben él a múltról, mint említettem, erősen konstruált. Caesart, Napóleont, Kossuthot, mindegyiküket a rájuk rakódott történeteken, legendákon, mítoszokon és interpretációkon keresztül látjuk. Caesar elképzelésében legalább annyira meghatározó az Asterix és Obelix képregény, mint a történetírói munkák. Valahol olvastam azt a felvetést, hogy mi van akkor, ha a XIX. századi Magyarországról bennünk élő kép inkább köszönhető Jókainak, mint a történelemoktatásnak? Mekkora ereje van a fikciónak? És jó-e, ha a fikció veszi át a "valódi" történelem helyét? Látjuk, hogy nincs olyan, hogy "valódi": interpretációk vannak. Egy-egy történelmi alak vagy esemény elhelyezése sokkal inkább társadalmi megegyezés függvénye, sem mint a történelmi eseményekben elfoglalt helye, és ennek kialakításában nagy szerepe van annak, hogyan jelenik meg a művészetekben és a populáris kultúrában.

A történelem legfontosabb szerepe az, hogy tanuljunk belőle. Ehhez pedig diskurzust kell róla kialakítanunk, vitáznunk kell róla, meg kell találnunk, mit mond nekünk vagy másoknak, és azt be kell mutatnunk. Minél több embert ér el egy-egy alkotás, annál többek fognak tudni a történelem eseményeiről és arról, amit el akarunk (vagy el lehet) mondani azon keresztül. Ezért tartanám üdvözlendőnek, ha mind filmen, mind a populáris irodalomban sokkal bátrabban nyúlnának a történelemhez és sokkal merészebb alkotások születnének, amik "kihívják szellemünket" egyfajta játékra. A történelem számomra mindig is játék volt, és ahogy a gyerekek a játékokon keresztül ismerik meg a világot és tanulnak, úgy mi is ezt tehetjük az ilyen alkotások segítségével. Ráadásul játszani sokkal többen szeretnek, mint beülni egy sötét könyvtárba és régi lexikonokat lapozgatni.

Kuczka Péter megemlékezés margójára

Úgy két hónapja kért meg Steve, a Próza Nostra főszerkesztője, hogy írjak egy megemlékezést Kuczka Péter halálának 15. évfordulójára. Ma meg is jelent a cikk, amivel remélem sikerült árnyalt, mégis megfelelő képet festenem a "magyar sci-fi atyjáról", ahogyan már életében sokan nevezték.

Kuczka története egészen magyar: a költőből lett irodalmár, akit a rendszer tiltólistára tett, ezért fordult a lenézett és kirekesztett sci-fi felé, és állhatatos munkával majdhogynem a semmiből egy virágzó szubkultúrát hozott létre. Olyan ez az ember, mint egy monolit, harminc éves munkássága alatt szinte mindenhol megjelent, ahol a science fiction szóba került, és a legtöbb szál az ő kezében is futott össze. Természetesen nem volt se tévedhetetlen, se teljesen objektív. Ember volt, és mint ilyen, bizony rendelkezett rossz tulajdonságokkal. Ráadásul egy olyan korban, rendszerben élt és munkálkodott, amikor sokkal könnyebb volt egyszemélyi irányítás alatt véghezvinni a dolgokat, mint egy demokratikus (vagy annak tűnő) rendszerben. Így aztán szépen lassan előkerültek olyan emberek, akik szembekerültek vele, másként gondolkodtak bizonyos dolgokról - hogy kinek volt igaza az itt most lényegtelen -, és olyan helyzetek is kialakultak, amiket ma bizony szerintem egyik fél sem emleget fel szívesen. Nem csoda, ha szinte azonnal elő is kerültek ezek a történetek a facebookos megosztás alatt.

Nem akarom túlmagyarázni a dolgokat, a lényeget már leírtam a megemlékezésben, onnan kiolvasható, én hogyan gondolkodom a kérdésről. Igen, bizonyára Kuczka sem szent. Igen, ma már szerencsére olyan korban élünk, amikor mindenkit lehet bírálni, és nem a tekintélye, ilyen-olyan rendszerben elfoglalt helye, hanem érdemei alapján ítélik meg (ugyanakkor a magyar sci-fi és az egész magyar társadalom még mindig nem vetkőzte le teljesen a tekintélyelvűséget illetve más gyermekbetegségeit, amelyek jelentős része a sci-fi esetében pont a Kuczkával kapcsolatos bírálatokban előkerültekhez kapcsolódnak, de ez egy másik történet). Ma már Kuczka nem lehetne olyan nagy formátumú valaki, mint anno. De anno pont egy ilyen emberre volt szükség. És lehet szidni, felhánytorgatni a baklövéseit, nem éppen etikus húzásait stb., és igen, beszélni kell arról is, amiben akadály volt, amit elrontott vagy nem úgy csinált, ahogy kellett, de arról még a legvérmesebb bírálója sem feledkezhet meg, hogy nélküle a bíráló sem lenne ott, ahol most van. Igen, Kuczka nélkül nem hogy ma nem jelenne meg ennyi sci-fi könyv idehaza, de a nyolcvanas, hetvenes években sem jelent volna meg túl sok. Vajon lettek volna sci-fi klubok, ha nincs a Kozmosz Fantasztikus Könyvek és a Galaktika? Ezt soha nem szabad elfelejtenünk, soha nem szabad, hogy a sérelmek, a vélt vagy valós kritika és Kuczka hibái elhomályosítsák: ennek az embernek tényleg nagyon sokat köszönhetünk. Lehet, hogy mindent.

Én biztosan nagyon sokkal tartozom neki. Ha nincs a sci-fi, ma nem lennék olyan, amilyen, nehezebben birkóztam volna meg az élet akadályaival, homályosabban látnám a körülöttem lévő világot, az ismereteim és a gondolkodásom szegényesebb lenne. Nekem a science fiction az első számú szerelmem, amit soha nem fogok elhagyni, és éppen azért, amit kaptam eddig tőle érzem azt, hogy nekem kötelességem tenni a sci-fiért. Akár csak egy-két kritikával, akár beszélgetésekkel, népszerűsítésével, építésével vagy ha kell, kritizálásával. És az ilyen írásokkal is, amikor igyekszem túlkiabálni az indulatokat, és elmondani, hogy van, amit nem lehet kétségbe vonni.

Díjakról és emberekről

Avagy nem egy tökéletes világban élünk, tanuljunk meg együtt élni ezzel

Nemrég egy három részes eszmefuttatás jelent meg az SFmagon Lőrinczy Judit írótól, aki az SFmag és az LFG szerkesztője és többször vett részt novellák zsűrizésében. A cikkében arra tett kísérletet, hogy megvizsgálja – de legalább is elmondja a véleményét – az irodalmi díjak szerepéről és értékéről. Konklúziója – ami erősen támaszkodott Ursula K. Le Guin sci-fi/fantasy író témába vágó írásaira – lényegében az, hogy bár vannak irodalmi díjak, és azok egyfajta diskurzus elindításának az alapjai lehetnek, végeredményben elhibázottak, hiszen az irodalom nem mérhető, nincs legjobb, és ráadásul még sok olyan szempont is közre játszik a díjak odaítélésének folyamatában, amelyeknek nem sok köze van az irodalmi értékhez (pl. piaci szempontok). Továbbá azt is felrója a cikksorozat és írója, hogy az olvasók (a befogadók) túlságosan is támaszkodnak a díjakra, azokat sokkal nagyobb értékkel ruházzák fel, mint amellyel valóban rendelkeznek.

Ezen megállapítások jelentős részével egyetértek. Hogy akkor mégis miről fog szólni ez a cikk? Arról a jó pár dologról, amiről úgy érzem, nem esik szó a díjak kapcsán, vagy pedig ugyan szó esik, de kihagy a szemléltetésből más nézőpontokat is. És ha már vitaindítóként harangozták be a cikket, legyen diskurzus!

(Ja, ő Venus)

(Kattints a Továbbra)

Zsoldos összesítés

Ma este hat órakor kezdődik a Zsoldos-díj átadásának ceremóniája. Én pedig már úton vagyok Bölcskére, ahol vasárnap délelőtt a díj zsűrijével való beszélgetést fogom levezényelni. Amit hallottam, az alapján már most tudnék érdekes következtetéseket levonni, de ez meghagyom a rendezvény utánra. Ha minden jól megy, készítek hangfelvételt, amit valahogy elérhetővé teszek.

Ugyan mindenki mondja, hogy igazából a legjobb lenne, ha ignorálná a díjat, mégis mindenki akit érdekel a hazai sci-fi, figyelmesen lesi, adott évben ki kapja - de főleg, ki nem kapja - az elismerést. Sajnos az mára már közhely, hogy a díj soha nem volt a Zsoldos Péter által felállított szellemiség közelében sem, de erről most nem nyitnék itt vitát. Meg lesz annak is a helye. Ám az idei mezőnyben, regény kategóriában valahogy még messzebb jutottunk ettől. Ez akkor nagyon fájó, ha olvassuk a jelölteket, és ismerjük Zsoldos életművét - nemrég olvastam el az Ellenpontot, amúgy remek könyv. Mivel volt már rá példa a díj történetében, hogy nem osztották ki a regény kategóriában, ezét bátorkodom azt mondani: idén sem kellene.

Mert lássuk, mik is a jelöltek. Három Mysterious Universe regény van a listán - nyert már MU regény Zsoldost -, ezek azonban igen gyenge minőségűek. Mészáros László két könyve, A Démoncsászár fejvadászai és az Angyalok és tolvajok unalmas kötetek. Szélesi Sándor Vadászat egy szimurgra című könyve pedig rosszul próbálja összehozni a space fantasy-t a mesékkel. Ezek nem fajsúlyosak, ahogy elmondható ez Izing Róbert paródiának szánt munkájáról, a Támadás az űrből! hangzatos címet viselő regényéről is. Ugyancsak könnyed hangvételű Lovas Lajos N-je, amiben ugyan egyesek mélyebb mondanivalót látnak, de az én szememben egy elhibázott ötlet. Ebbe a csoportba sorolható a Pierrot-Szélesi Sándor együttműködésből született kalandkötet, a Jumurdzsák gyűrűje, ami ifjúsági kalandregényként aposztrofálható. Sajnos a másik ifjúsági regényről, Bruck András A fogadalom című könyvéről idő hiányában nem tudtam írni, de témájában ez sem tekinthető zsoldosi mélységűnek. Rostás Erzsébet rövid kötete, A hajó pedig minden, csak nem mély gondolatiságú.

A mély gondolatokkal foglalkozó művek száma tehát három. Soós Tibor Bellum Atlantisa, ami bár szép háttéranyagot ad át az embernek a római életmódról és az ókorról, de valójában unalmas és túlírt történet, amiben nem történik igazán semmi. Antal József iDeal című könyve bár ötletében egy komoly kérdést villant meg, nevezetesen, hogy feladja-e az ember szabadságát a boldogságért, koncepciótlansága miatt nem tud élni a lehetőséggel. Ugyancsak a koncepció hiánya az, ami miatt Kovács Ákos első regényét, a Vágyálmok ligáját sem tartom jó regénynek.

Tehát nem osztanám ki a díjat. Azonban 11 jelölt esetén nem valószínű, hogy a zsűri is erre a véleményre jut, éppen ezért talán nem baj, ha megjelölöm, én melyik munkát jutalmaznám. Meglepő lehet, hogy A fogadalmat és a Vágyálmok ligáját emelem ki: előbbi jól működő ifjúsági könyv, még ha itt-ott túlírt is és a sci-fi sem hangsúlyos benne, utóbbit pedig ötletességéért és a lehetőségért, ami a szerzőben rejlik. Kettejük közül inkább Kovács Ákost jutalmaznám, megelőlegezve a bizalmat.

Novelláknál más a helyzet. Ott a három legjobb novella könnyen elválik a mezőnytől. Érdekes, hogy mindhárom a vallással/hittel foglalkozik, és mindhármat nő írta. K. Varga Beátától mindig erős novellákat lehet olvasni, Moskát Anita pedig egy feltörekvő tehetség, akinek minden lehetősége megvan, hogy jó és elismert író váljék belőle. Hogy én melyik novellának adnám a díjat? A lélekkufár nem sci-fi, ezt le is írtam. Azonban a másik két írás, az Áldott légy, Szent Struktúra és a Kelj fel, és járj! közül nem tudom eldönteni, melyiknek ítélném a díjat. Azt igen, hogy melyik szerzőnek, és az okaim is megvannak rá, de ezt nem fogom megosztani itt a blogban. Ugyanis itt nem a szerzőkről, hanem műveikről van szó - kicsit talán ellentmondás, hogy a regényeknél meg a szerzőre hivatkozom, de ott a művében is van potenciál.

A többi novellával kapcsolatban azt kell mondanom, sokszor nem értem, mit akarnak az emberek, amikor írnak? Mert hogy se szórakoztatni, se elgondolkodtatni nem képesek, az tény. Nagyon kevés jó novella van, ami szórakoztat, pláne az igen rossz novellák számával összevetve. Csak annyit mondhatok röviden, hogy az embereknek legyen önkritikájuk. Továbbá remélem, egyszer megélem, hogy sokkal több normális szerkesztő fog dolgozni a sci-fi körökben, mint most...

Itt feltették azt a kérdést is, hogy a zsűri kinek fogja adni a díjat. Normális esetben ezt így nem lehetne megkérdezni. Viszont két dolog világosan látszik: senki sem követi az összes jelölt novellát, és kialakult egy masszív csoport, amelyik ha nem is mindenben, de sok tekintetben hasonló módon választja ki a kedvenceit - és itt most nem az SFmag-ról vagy egyes sci-fi írók mumusáról, az LFG, hajdani RPG.HU-ról beszélek, hanem független olvasókról. Hajdan először csak azért vállaltam, hogy követni fogom a díj jelöltjeit, mert senki sem tette egy-két kivételtől eltekintve. Ám ahogy telt az idő, és értek különféle reakciók a munkámmal kapcsolatban, már más miatt is csináltam. Kellenek emberek, akik igenis elmondják, mit gondolnak az adott művekről. Feldobta valaki, hogy miért játszik mindenki Zsoldos-zsűriset a díj előtt? Ez mindig előkerül, és azt kell mondanom: mert mindenki elmondhatja, mit tart értékesnek és mit nem. Normális országokban, normális díjak körül, mint a sci-fi más díjai, senki nem lepődik meg, ha emberek írnak a jelölt művekről, még akkor sem, ha esetleg gyökeresen ellentmondanak az esetleges zsűrinek vagy a kiválasztás eredményének. És bár máshol is vannak igen heves viták, nem lehet olyan élesen kirajzolni egy határvonalat, ami gyakorlatilag kettészeli a közösséget - már ha a rengeteg írót és a maréknyi, írással nem foglalkozó embert közösségnek tekintjük. És az ilyesmiért fontos, hogy legyenek írások a hazai sci-firől, minél több!

Végezetül egy nagyon rövid kitérőt tennék az írásaimra. Bár előszeretettel hangoztatják az emberek - főleg, akiknek a műveinek rossz a visszhangja -, hogy nincs idehaza sci-fi kritika, csak vélemények, amik meg, mint tudjuk, nem mérvadóak. Ezzel mindössze két probléma van: vannak kritikák, és a vélemények is ugyanolyan mérvadóak. Nézzük az utóbbi megállapítást, azt könnyebb megmagyarázni. Az író ír. Kinek? Önmagának? Nem. Ha önmagának írna, akkor nem jutna ki a netre vagy nyomtatásba. Viszont ha másnak ír, akkor vegye tudomásul, igenis számít, hogy az, aki veszi a fáradtságot és elolvassa, amit írtunk, ahelyett, hogy mással töltené az idejét, mit mond az írásáról. Pláne, ha nem személyeskedik, ugyanis sokszor éppen az író az, aki reakciójában ezt teszi - a hazai sci-fi körökben jellemzően nem nyíltan az írás alatt történik ez, hanem valami más helyen, amiről az érintett másik fél csak szerencsés esetben értesül. Ez nem túl felnőtt magatartás, sőt, mondhatnám azt is, nem éppen etikus. Egyébként ha kíváncsi, mit gondolok a véleményről, olvassa el ezt, ha még nem tette. A kritikával kapcsolatban pedig azt tudom mondani, hogy ami mélyen, a szöveg minden aspektusát figyelembe véve alkotja meg ítéletét, azt alátámasztja, és képes megfogalmazni, mit lát jónak és rossznak, az kritika. Persze olyanoktól, akik összekeverik a műelemzést a kritikával, nem várhat sokat az ember.

Mindenesetre ha kiderül, hogy a díjat melyik regény és novella kapta, kicsit részletesebben foglalkozom majd a kérdéssel. Most ez kutyafuttában készült, de az időhiány volt az elmúlt fél év fő jellemzője.

A sci-fi rendezvényekről

„A találkozón összegyűlt száz fős mag azonban kevés ahhoz, hogy visszahozza a kilencvenes évek eleji Hungarocon hangulatát.” (A Hungarocon jövője, Átjáró 4., 2002)

„Aztán itt volt a közönség problémája: mindenképpen feltűnhetett az egyszeri nézőnek, hogy a Con nem igazán az előadásokról, hanem a kis hazai SF-diplomáciáról szól. Az egyes programokon ritkán voltunk 20-30 főnél többen, holott a Con teljes létszáma azért az 50-60 főt elérte (amit nagyon jól mutat, hogy a Zsoldos-díjátadó teltházzal ment).” (Két hétvége a magyar SF jegyében, Benkő Marianna, 2011.)

2011-ben rekordszámú, öt sci-fi rendezvényen tettem látogatást. Ezek azonban sok mindenben különböztek, némely rendezvények még talán magukat sem tekintik igazi „sci-fi találkozónak”. Szétbonthatjuk eszerint is ezeket. „Hivatalos” rendezvény volt a 31. HungaroCon (2011. június 24-26.), az AVANA-SFportal (2011. november 12.) és a szegedi Kész-Tető Egyesület Sci-Fi Napja (2011. november 26.). Ezek mellett amolyan „baráti összejövetel” volt a 3. InterGalaktika találkozó (2011. június 17-19.) és a 24. Szefantor (szintén a Kész-Tető Egyesület szervezésében, 2011. augusztus 5-14.).

Szétválaszthatjuk úgy is az eseményeket, hogy melyek nyúlnak vissza gyökereikkel 1990 előttre és melyek az újak (ilyen tekintetben a szegedi Sci-Fi Nap kakukktojás, mert bár először rendezték meg, sok szállal kötődik a hagyománnyal rendelkező Szefantorhoz). De még ennél lényegibb dolgokban is különböznek: egyik csak baráti, a másik csak szakmai, van, ami próbálja ötvözni a kettőt és van, ami nem is tudja, mi akar lenni. Lehetne még sok szempontból elemezgetni a különbségeket, de most csak egy általános jellemzőt emelnék ki. Hogy mégis mi az, ami jellemző mindegyikre? Az alacsony részvételi arány. A leglátogatottabb talán a budapesti Sci-Fi Nap volt, cirka 100 emberrel (ebbe a szervezők is beleszámítanak), ezt követi a Szefantor, ahol viszont sokat számít, hogy az emberek családostól érkeznek. A HungaroCon, „az” országos rendezvény, létszáma nem érte el a 70 főt. Az IG találkozó csapata 20 fő körül mozgott, ezzel nagyjából azonos volt a szegedi Sci-Fi Nap mérete (itt viszont ne feledjük, hogy a baráti találkozóval ellentétben szervezők és előadók is voltak, tehát a tényleges „látogatószám” sokkal alacsonyabb). Ráadásul a rendezvények látogatói közt nagyok az átfedések.

Azt mondhatnánk, hogy a reális szám, ami egy országos, jól megszervezett magyar sci-fi rendezvényen megfordul, 100 fő körül mozog. Hogy ez sok vagy kevés? „A művelődési házakban [a nyolcvanas években] szinte vadásztak a rendezvényekre, a scifi [sic!] mozgalom a tetőfokán volt (800-900 fős HUNGAROCON-ok).” Ez a Szefantor blogján olvasható. Egy ilyen számhoz képest a mai tényleg kevés. De számoljunk másként: „A ’80-as évek elejétől a példányszámok nagyon szépen megemelkedtek. Nőtt a sikere ennek az egész műfajnak, és ez a példányszámokon is meglátszott természetesen. Olyan példányszámaink voltak, hogy: 240 ezer. Huxley: Szép új világ.” (Kuczka Péter, 1996.)

Ma nincsenek rendelkezésünkre álló pontos eladási adatok, de egyes források egy ma megjelenő, tényleg sikeres sci-fi (pl. Dick vagy Robert Charles Wilson) elfogyó példányszámait nem teszik pár ezernél többre. Természetesen a helyzet nem feleltethető meg teljesen egymásnak, hisz a rendszerváltás előtt egy „kiadói csoport” foglalkozott sci-fivel (azaz a Móra adott ki profilszerűen sci-fit, de ha kijött egy tematikába vágó könyv az Európánál, az nem zavart be a példányszámba, nem volt verseny) addig ma a sci-fit megjelentető kiadók száma egy tucatnyi körül mozog (ez a szám hol nagyobb, hol kisebb). Azonban még így sem beszélhetünk egy 4-5000-es olvasótábornál nagyobbról (mivel egy könyv nem nyeri el feltétlenül minden olvasó érdeklődését). Az pedig azt jelenti, hogy ha nem is Huxley regényével (mely nem csak a sci-fi olvasókat érdekelhette) számolunk, akkor is az „olvasótábor” (vigyázzunk, több ok miatt ez is csak relatív megnevezés lehet!) a jóindulattal kalkulált számok mellett is a huszadára zuhant vissza! Vagyis a kvázi 1000 fős rendezvények utódainak mindössze 50 fős látogatottságuk kellene, hogy legyen. Természetesen ez is csupán számtan, ami korántsem vesz figyelembe rengeteg tényezőt, de jól szemléltet bizonyos dolgokat.

Hogy mit vonhatunk le a fentiekből? Nos, egyelőre annyit, hogy kevesen látogatják a rendezvényeket, azok is főleg „belsős”, „szakmás” emberek, és hogy aki úgy gondolja, egy ilyen rendezvény nyereséget termelhet, annak nagyon jól meg kell fontolnia, mit hogyan csinál. De akkor mit jelent ez? A nagy sci-fi rendezvények kora lejárt? Az írás további része erre keresi a választ, és nem titkoltan azt kívánja alátámasztani, hogy igen, a nagy tömegeket megmozgató, több száz fős (horribile dictu, ezres) sci-fi rendezvények nem életképesek. Természetesen azonnal előkerülhet számtalan ellenpélda, de majd később látni fogjuk, hogy ezek még analógia szintjén sem jók a tétel megdöntésére (de ez nem jelenti, hogy a tétel megdönthetetlen, hisz a most következő okfejtések nem kőbe vésett igazságok, de ennek oka remélhetően a szövegből kiderül).

Nomen est omen

Eddig nem tartoztam a szőrözős, kukacoskodó emberek közé, de az utóbbi időszakban igencsak érzékeny lettem mindenfélére, és nem csak saját magam, hanem mások felé is. Ennek vannak jó, és vannak rossz aspektusai is, most ezekre nem térnék ki, nem ez a bejegyzés témája.

Ami viszont a témája:

science fiction vagy science-fiction?

Emlékszem, anno asszem Komavary oktatott ki, hogy nyugodtan hozzáírhatom a ragot a science fictionhöz (persze a kiejtéstől függ, mit rakunk hozzá, nálam a kiejtés szájensz fiksön). Látszik, én mit részesítek előnyben, mármint melyik írásmódot. Eddig azt hittem, hogy csak a sci-fit (scifit, sicc! aka Magyar Scifitörténeti Társaság, brrr...) nem ismerők szeretik kötőjellel írni a kifejezést. Egyetemi referátumokban ez igen gyakori.

Node, az áprilisi Galaktikában valami megütötte a szememet. A Robert J. Sawyer cikkben kétszer is szerepel a science-fiction kifejezés, ráadásul attól, akitől nem is vártam volna. Jó, hát nem mondom, hogy hörgések és rángatózás közepette fordultam le a kanapéról, amikor ezt olvastam, de azért megakadt rajta a szemem. Mert hát, én eddig hivatalosan a kötőjeles írást csak francia nyelvben láttam (a spanyoloknak van rá egy szép kifejezésük, ciencia ficción). Idehaza valahogy az angolszász írásmód ragadt meg (bár még mindig történnek próbálkozások a tudományos-fantasztikus [ez meg kötőjeles!] szókapcsolat meghonosítására, de valahogy ez sose sikerült, és szerintem nem is megfelelő kifejezés).

Szóval kérdem én, most akkor mi van? Azt tudom, hogy túllihegem ezt a dolgot, de vajon van erre letisztult szabály idehaza?

Gondolatok a 2011-es Zsoldos-jelölések körül

Az apropó, hogy kikerült a nevezett művek listája az Avana honlapjára.

Az már ugye elsőre látszik, hogy szűkös év elé néz a díj, legalább is nevezések tekintetében. Ez szerintem mondjuk egyáltalán nem baj, mert legalább erősödhet az az illúzió - amiben nem tudom, kik ringathatják magukat -, hogy csak az arra érdemes műveket jelölték. Persze mint mondtam, ez csupán illúzió.

Az is látszik, hogy idén a kisregények lesznek azok, amik máskor a regények. Furcsa dolog ez, én személy szerint nem tartottam a legszerencsésebb ötletnek, hogy legyen külön kategória a kisregényeknek. Egyrészt mert most még arra is előteremteni a pénzt - jó, volt egy névtelen felajánló, meg ugye most a regényeknek nem kellene osztani, legalább is a józan ész azt diktálja, hogy három jelöltre ne osszanak díjat, majd a többivel jövőre, de persze három jelöltet már lehet versenyeztetni -, másrészt nem sokan írnak kisregényt - erre jött, hogy de írnának - ill. hogy magának a kisregény fogalmának a homályossága is ide tartozik. Ez alatt azt értem, hogy nem mindegy, hogy valami egy lefaragott regény, egy felduzzasztott elbeszélés, vagy egy ténylegesen kisregénynek szánt írás. Egészen más jellemzői vannak. És egyáltalán nem biztos, hogy minden zsűritag azért fog valamit jónak vagy rossznak tartani, mint a többi: vagyis semmi sem zárja ki, hogy egy írást valaki azért pontozzon le, mert nem felel meg a kisregény kritériumainak, és fordítva. Ezt persze nem kell kimondani, lehet ez tudat alatti dolog. És elismerem, ennek van a legkisebb esélye a döntési folyamat során. De azért ott van. Aztán térjünk csak vissza a mennyiségre. Írnának, igen, és idén több írás is született ebben a kategóriában, mint vártam. Kérdés, hogy most tényleg írtak-e volna ilyen műveket, vagy a díj tette ezt a hatást? És ha utóbbi, ez a hatás vajon jó vagy rossz? Egyébként gondoljunk bele, hol jelenhet meg ma egy kisregény: a Galaktikában folytatásokban, esetleg ÚG-ben és AACS-ben, vagy egy antológiában (van ugyan pár önállóan megjelent is, de nem ez az általános). Ezek eléggé beszűkült terek. Kisregényt - ha terjedelmi korlátok alapján definiálunk - valamivel könnyebb írni, mint regényt: egyszerűen csak ki kell futtatni egy novellát, elbeszélést (tudom, ez se könnyű, de könnyebb mint regényt összehozni, már amit megjelentetnek [nem pedig a szerző maga jelenteti meg]). Így feltételezhetően többen is írnának - potenciális arányokról beszélünk, nem arról, hogy többekben van meg a hajlam. Tehát több hely kéne, ahol megjelenhetnek. De ugye az nincs. Tudom, ez van regény fronton is, majdnem teljes egészében copypaste-elhetnénk a dolgot.

A novellák terén is szűkös az idei felhozatal. Mennyiségileg lényegesen kevesebb. Ez köszönhető annak, hogy tavaly a szokásos folyóiratok mellett volt két galaktikás antológia (Meta11 és Hiper3), ill egy GFK-s antológia (Kétszázadik). Emellett az is jelentős érvágás, hogy a legutóbbi, 17-es ÚG nem nevezhető, majd csak jövőre (optimista és reális becslés metszete). Persze ezt kiváltja az AACS, amiből sikerült 500 példányt kiadni (hogy mennyi kelt el azt nem tudni). Egyébként az is tény, hogy jövőre már nem lesz AACS-s jelölés (sőt, maga a kiadvány is megszűnt). Érdekes, hogy megint van pár "külsős" kiadvány (Hihetetlen, UFO-magazin, Cherubionos antológiák [utóbbiból tavaly egy novella volt jelölve, most pedig még kisregény kategóriában is van két jelölt]). Ez örvendetes, mert elvileg olyan írásokkal is megismerkedhet az egyszeri olvasó (nagy villódzó neonnyíl mutat a bloggerre), amivel egyébként nem. Ami a jelölt neveket illeti, érdemes megnézni, hogy a nagy nevekből idén novella kategóriában nincs senki (meg ugye Kánai András nem is akar jelölődni). Ez egyrészt jó, mert legalább hagyják a többieket is érvényesülni.

Végül nézzük, miért is jelölik az emberek a novellájukat? Azt ugye senki sem gondolja, hogy minden szerző azért indít írást, mert hiszi, hogy nyerni tud? Vannak ilyenek, persze, de nem ők a többség. A többség azért indítja az írását, hogy felfigyeljenek rá. Ez nem újdonság. Az olyan majmok is, mint én, mostanában csak akkor olvas magyar novellát, ha valami okot talál rá [fújoló tömeg "Vesszen!" felkiáltásokat skandál a magyar sf sírásója ellen - csak hogy megelőzzük ezeket a kommenteket]. Bekerül az ismeretlen szerzők neve a közbeszédbe, ami egy jó dolog, mert hátha születik valami meglepetés. A viszonylag ismertebbek számára az jobban közrejátszik, hogy a zsűri véleményt mond. Elvileg szakmait, de mindenképpen olyat, ami a szerző számára objektívnek tűnik. Vagyis nem apuka, testvér, kedves pályatárs, barát beszél róla. Meg ugye esetleg olyan szakbarbárok is, mint én, elolvassák és leírják, mit gondolnak. Ami ugye nem szakmai (én nem nézem, hogy milyen klasszikus irodalmi hagyományokat követ valaki), hanem olvasói visszajelzés, amire ugyanannyi - ha nem több, hisz lektűrről beszélünk, ahol ez a fontosabb - szüksége van a szerzőknek.

Ezért is érdekes kérdés, mi lesz jövőre, amikor már előfordulhat, hogy a következő (18-as) ÚG hasonló sorsra jut, mint a 17-es (ami viszont tolódik jövőre), és AACS sem lesz. Hova fognak menni az kezdők, félprofik, "szerencsétlenebb" profik? A "nehéz bejutni" típusú Galaktikához (ahol sok biztos szerző van)? A viszonylag zárt Cherubionhoz? Külsős helyekre? A KIMTÉ-hez? És mit hoz az e-hajnal?

2011 a Zsoldos-díj számára a kisregények éve. 2012 valószínűleg a regényeké lesz (mert lesz, biztos jönni fognak a nagyok, Szélesi, László, Markovics [remélem Kánai is], meg szurkolok, hogy minél több "kicsi" is, és akkor lesz izgalmas verseny). Kérdés, hogy a novellák sorsa hogy alakul.

Mindenesetre lassan kezdem beszerezni a jelölteket. Majd tavasszal indul a szezon.