Erre, erre, Hölgyeim és Uraim! Mondják, tekintettek-e már fel a csillagos égre, és gondolkodtak-e már azon, vajh’ az a sok égitest mivégre tölti ki a Kozmoszt? Eljátszadoztak-e a gondolattal, hogy talán mindegyik különös lények otthona, olyanoknak, melyeket szegényes képzeletük még álmodni sem mer? Ha igen, Hölgyek és Urak, most figyelmezzék szavaimat! Amikor átlépnek eme kapun, a Teremtő végtelen hatalmának bizonyítékaiként ezen távoli világok kreatúráival szembesülhetnek! Láthatnak szárnyas embereket a Holdról, melyekről már bizonyára Önök is hallottak! Csodás vénuszi sziréneket, kiknek dalai messze szállnak otthonuk narancsszín felhői alatt! Szaturnuszi rákokat, marsi sárkányok fogait, a gigászi jupiteri leviatán farkának egy darabját! És mindezen csodák között, de csak a szemet védő kormozott üvegen keresztül, még egy eleven Nap-lakót is szemügyre vehetnek!
Hogyan, drága Madame? Hogy Mars-lakók? Nem, ilyenek nincsenek a mi szerény bemutatónkon. Hogy hol? H. G. Wells? Világok harca? Félix J. Palma?
Ó, drága Hölgyem, hát nem szabad mindent elhinni, amit olvas! Tudom, hogy ez a spanyol férfiú mily’ nagyszerűen ír, én magam is gyermeki rajongással veszem kezembe kis füzetecskéit. Hogy Önöknél egy vaskos könyvbe fűzve adták ki a történetet? Annál jobb!
Señor Palma nem csinált mást eme új könyvében, Az ég térképében, mint az ember örök vágyát lovagolta meg. Még az olyan nagyra becsült tudós fők is, mint Kepler vagy Voltaire, arról ábrándoztak, hogy megismerjük más világok lakóit, még ha azok több ezer láb magasak is! Így hát Palma fogta magát, és szemérmetlenül összefércel mindent, ami csak az eszébe jutott. Mert hát mi köze lenne az egésznek Wellshez, aki éppen lehordani készül a regény elején egy szemtelen amerikait, aki azt a pökhendi Edisont tette meg a Marslakók elleni háború hősének? Vagy egy déli-sarki expedíciónak, ami a Föld közepébe vezető átjárót keresi? Egy habókos amerikai úri hölgyről már nem is beszélve? És mégis, drága Hölgyeim és Uraim, én, aki oly’ csodákat láttam, amit nemes szívük el sem hinne, azt mondom, nem lehet nem rajongani ezért a műremekért!
Hogy már az előző regény is teljesen abszurd módon lopta – pardon, emelte át – más művek elemeit? Drága Uram, gentlemanek közt szólva, itt különbözik a zseni a tolvajtól: mert Palma úr olyan, mint egy mesterszakács, aki az elé rakott alapanyagokból – bármilyenekből! – tökéletes lakomát csinál! Ugyanez a helyzet itt is, egy csodás történetet kapunk a pénzünkért, melyet a fantázia és a valóság ezer ismerős darabjából illesztett össze. Szerelem, önfeláldozás, izgalom, humor, az Univerzum csodái! Való igaz, a kissé kotnyeles narrátor mintha itt-ott már túlzásba esne, és teljesen meg tudom érteni, ha a tisztelt nagyérdeműnek megfekszi a gyomrát ez a nyakatekert fogalmazvány, de ezért ne hagyják cserben a regényt! Mert nem csupán önfeledten szórakoztató, ahogy követhetjük Mr. Wellst, amint saját bőrén tapasztalja a marslakók invázióját, de roppant módon intelligens is! Igazi pezsdítő szellemi játék, a régi és a modern megkapó keveréke.
Nos, igen, Monsieur, valóban, itt nincsen annyi sziporkázó meglepetés, nem vezeti úgy az olvasót az orránál fogva, mint az előző művében. Viszont ettől nem lett rosszabb, sőt, az író stílusa még jobb is! Igen, ahogy az Úr mondja, így legalább nem tűnik az egész holmi ócska bazári mutatványnak… Minden bizonnyal még így is elkápráztatja azokat, akik szeretik, ha itt-ott azért még meglepetések érik őket. Persze kissé engem is elszomorított, hogy aki figyelt, az könnyedén kitalálhatja a regény feloldását. Na nem a legvégét, azt azért nem, de azt igen, amikor…
De kérem! Dehogy árulnám el a megoldást! Csak annyit említettem, hogy aki ismerte az előzményt, az könnyedén rájöhetett, rejtély és meglepetések ide vagy oda. Félix. J. Palma még mindig igazi szélhámos, egy igazi bűvész, aki bármit elhitet az olvasójával, hogy aztán huss, egy csapásra tegyen minket nevetségessé! De ne higgyék, hogy ezért mi haragszunk rá, ó nem! Hiszen mindez csak látszat! Nem lehet haragudni arra, aki ily’ mesteri módon viszi véghez eme grandiózus mutatványát! Ráadásul a lélek mélységeit is feltárja, oly’ megkapó, oly’ bájos, amikor az emberi szellemről ír, hogy azt is megbocsátjuk neki, amikor kissé túlszalad a tolla.
Ezért hát, Hölgyeim és Uraim, bátran vegyék kézbe eme nemes férfiú könyvét, különösen, ha már ismerik az előzményeket. Nem fogják megbánni, sőt, biztos vagyok benne, hogy remegő szívvel fogják kívánni, bárcsak a kezükbe vehetnék már a folytatást!
Nem, nem azért beszélek szép szavakkal erről a könyvről, mert én is hasonló ablakot nyitok a Világmindenség csodáira! Kérem, én csak egy szerény öregember vagyok, aki fel kívánja lebbenteni az emberek szeméről a fátylat, hogy bekukkantsanak a távoli planéták csodás világaiba! Az, hogy ezért elfogadok néhány szerény centávót, csak természetes.
Jöjjenek, jöjjenek! Tekintsék meg a Vénusz madarait, a Hold denevéreit! Erre, erre!