Olvasmányok rossz időre

Tudom, tudom, a legelcsépeltebb bejegyzéscím, ami csak létezhet, de mégis milyen címet adjon az ember az újabb cikkajánlónak?

Fehér Béla: Kossuthkifli

Ez az a regény, amiből Rudolf Péter irányítása alatt szép, de sikertelen történelmi sorozatot csinált a Magyar Televízió. Pedig az alapanyagban van potenciál, a szabadságharc idején játszódó utazás felvillantja a korszak jellegzetességeit, amibe Fehér belekeveri a mai magyar állapotokat, nem is nevesítve - különben is, nem szeretem, amikor aktuálpolitikai poénok jelennek meg egy történelmi könyvben, viszolygok az ilyen összekacsintásoktól -, hanem általánosítva, a kisemberek különféle fajtáinak és világlátásának megfelelő figurák képében. A kreált nyelv remek játékot kínál az olvasónak, és ami kifejezetten felüdíti az amúgy sem rossz regényt, az a varázsos elemek megjelenése, vannak itt óriások, boszorkányok, ami csak kell. Az irodalmi áthallásokról pedig ne is beszéljünk.

Andri Snaer Magnason: Időláda

A LoveStart jegyző izlandi szerző ezúttal egy meseregénybe szövi bele elképzeléseit és a fogyasztói társadalom kritikáját. Teszi mindezt kellemes stílusban, mesél és mesél, és lassan a realitás és a mese összeér. Ugyan valamit hiányoltam a könyvből, mégis úgy gondolom, érdemes kicsiknek és nagyoknak is a kezébe vennie a kötetet, már csak a nagyon szép belső illusztrációk miatt is.

William Gibson: Virtuálfény

Még nagyon régen, valamikor 10-12 éve olvastam a régi kiadásban a regényt, és bár alig emlékeztem belőle valamire, az megragadt, hogy nem volt vele komolyabb problémám. Szóval mikor kijött az újrafordított változat, akkor kíváncsian vettem a kezembe (sic!). És legnagyobb meglepetésemre tényleg tetszett, de nem azért, amit vártam. Gibson regénye ugyanis egyszerű cyberpunkból amolyan posztmodern jövővízió lett, a szövege és a világa megállja a helyét a kortárs szépirodalom mezőnyében is. Na ne a szépen megírt könyvekre gondoljunk, amik mély lélektani problémákat boncolgatnak: Gibsonnál a probléma a jövő, ami igazából már itt van. A főszereplői nem igazán karakteresek, a konfliktus nem valami erős, ellenben az atmoszféra remekül eltalált. Nem csodálkoznék, ha sok klasszikus cyberpunkon nevelkedett olvasó tenné le a könyvet, mert itt nincsenek hackerek és agyfagyasztó JÉG, ellenben "AIDS szent" és televízió vallás (szó szerint) van. Kellemes kiruccanás a komfortzónából.

Jacek Dukaj: Más dalok

Dukaj az Extensa óta nagy kedvencem, még az olyan gyengébb könyvei is, mint a Zuzanna és a világmindenség is remek szórakozást nyújtanak, nem utolsó sorban a remek stílus és a több regényre való ötlet miatt. Nos, a Más dalok mindent tud, amit az eddigi Dukaj regények, de még ennél is többet. Először is, az alap egy alternatív történelmi világ, ahol Nagy Sándor örökén a hellenisztikus világ élt tovább több ezer éven át. Ez nem a mi világunk, olyannyira nem, hogy semmi nincs benne, ami kapcsolódna a realitásunkhoz. És hogy ennek mi az elsődleges oka? Az, hogy Dukaj igazi fantasztikus szerző, aki komolyan veszi az invencióját, és nem csak, hogy aprólékosan kidolgozza a hátterét és a fantasztikum működését, de logikusan mindent ebből eredeztet. Dukaj a hellén világképet veszi alapul, és erre húzza fel a regényét, a konfliktusát is ehhez köti, de nem is kötheti máshoz, hiszen érezzük, hogy ennek a problémának elő kellett kerülnie. Mindehhez pedig a szöveg is igazodik, a latin-görög kifejezések, amik hol ismert, hol ismeretlen fogalmakat írnak le, az egyszer lírai/eposzi, máskor hétköznapian gördülékeny mondatok igazi dallamot adnak a szövegnek. Végül pedig a főbb szereplők mind igaziak, élők, a főhős, Hieronim Berbelek valóban hőssé válik, ember fölötti emberré, az ő útja valóban már-már mítikus, egyszersmind végtelenül emberi. A Más dalok maga a könyvvé lett zsenialitás, némelyik jelenete olyan erejű, hogy az ember nem tud szabadulni tőle, és végül bánja, hogy véget ér az utazása, még ha az egy több, mint 600 oldalas utazás is. Sok mindenhez lehetne hasonlítani a könyvet - akár a fantasztikum, akár másfajta irodalom területéről -, de véleményem szerint Dukaj eljutott oda, amikor már hozzá hasonlítanak másokat. Remélem, jövőre folytatódik a hazai kiadása a regényeinek.

Csillagmajor

Lázár Ervin állítólag saját gyerekkorának emlékeire támaszkodva írta meg a Csillagmajor című kötete írásait. Nem igazán regény, de nem is igazán novelláskötet. Az írások - tizenöt darab - egy apró, Isten háta mögötti tolnai falu, Rácpácegres vidékén játszódnak, szereplői a falusiak és a velük érintkezésbe kerülőmás emberek, grófnők, katonák, politikai funkcionáriusok.

A történetekben egy sokak számára ismerős világ képe rajzolódik ki, a magyar falu világa, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol az idegen azonnal feltűnik, a távolban a szomszéd templom tornya magasodik, az emberek életét pedig a természet szeszélye, a földeken való munka és a tradíciók határozzák meg. Az írásokban végigkövethetjük mintegy fél évszázad történéseit, de azok mintha csupán véletlenül érintenék meg Rácpácegrest és környékét. A falusiak csak szegről-végről kerülnek kapcsolatba a háborúval, a fejlődéssel, a kommunizmussal. Az ő életük, ahogyan a szerző írja, mit sem változik alapjaiban, függetlenül attól, a világ sorsa merre halad. De Rácpácegres a saját változatlanságában mást is őriz a paraszti életmód mellett, mégpedig egy különös, csodákkal teli világot. Itt akármikor felbukkanhat egy óriás, angyal, ördög, bármikor szembe jöhet egy aprócska csoda. Ez egy olyan világ, ahol akármi megtörténhet.

A Csillagmajor történetei kedvesek, és annak, aki semmilyen kapcsolatban nem állt soha a magyar paraszti világgal, érdekesek lehetnek. Akinek meg élénk emlékei vannak erről a világról - még ha csak nagyszülei elmeséléséből is -, az kedvesen elnosztalgiázhat felette a történetek felett. Mindenki megtalálhatja a számára kedveseket - engem A kovács története és A keserűfű melankolikus egyéni-nemzeti tragikuma fogott meg -, még ha esetleg több írás nem is hagy benne mély nyomot. Mert bármennyire is varázslatos ez a kötet, el kell ismerni, hogy valahol ott áll vagy bukik a sikere, hogy az adott olvasó hogyan is viszonyul a bemutatott világhoz. Így aztán én ugyan kellemes elszórakoztam, néha el is merültem a falusiak életének csodáiban, végül azonban még sem hagyott bennem mély nyomokat a kötet. Mindettől függetlenül nem hiszem, hogy bárki megbánja, hogy ezt az igazán rövid könyvecskét a kezébe veszi, mert lehetséges, hogy ő is talál szívének kedves meséket benne.

Birkakergető nagy kaland

"Én szeretem a magam gyarlóságát. A kínjaimat, a kellemetlenségeimet is szeretem. A nyári fényeket, a szél szagát, a kabóca ciripelését."

Az, hogy ha az ember egy Murakami Haruki regényt vesz a kezébe, akkor nagyjából tudja, mire számíthat, mára már közhely. Igen, valóban, ha Murakami, akkor névtelen emberek, elhagyatott főhősök akik furcsán szemlélik a világot, ami egyébként teljesen normális lenne, ha nem történne benne valami megmagyarázhatatlan. Ami viszont úgy általában senkit sem zaklat föl, legyen szó bármiről. Általában jelentéktelen apróságról. Ami persze nem az, de ugye ne ítéljünk elsőre. Állítólag Murakami írásmódja Japánban túl nyugati. Nyugaton meg túl japán. Illetve éppen csak annyira, hogy más legyen. Meg aztán lassan már mi is úgy éljük az életünket, mint a főhősök. Tompák vagyunk, tompa a környezetünk, olyanok vagyunk, mintha még a fény sem tudna áthatolni a téren a bőrünkig. Csak lebegünk valami masszában, amit talán életnek neveznek némelyek, és ugyan kezdetben még próbálunk értelmet találni neki, később már egyáltalán nem törődünk ezzel. Mi csak kavicsok vagyunk egy hatalmas tengerparton, mit számít nekünk, ha a tengeren éppen vihar van vagy a parton rákok vonulnak át?

De akkor most mi is ez a könyv, a Birkakergető nagy kaland? Regény, az biztos. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy mágikus realista munka, bár ezzel a jelzővel vigyázni kell, nem mind arany ami huszonnégy karátos. Azt sem mondanám, hogy ez Murakami legjobb könyve. Tény, ez egy Murakami regény. Névtelen főhősünk, akit szokás szerint éppen elhagy egy nő - itt a felesége, de ez Murakaminál lehetne anya, húg, vagy akár egy macska is - harmincas évei tétlenségébe süpped. Van állása, nem is megy neki rosszul, saját reklámcége van. Minden a hétköznapiság és a közhelyesség sivárságában folyna, ha nem történne két, a valóságtól - bár ki tudja, mi a valóság, igaz? - teljesen idegen dolog. Az egyik, hogy megismerkedik egy lánnyal. A lány is teljesen átlagos lenne, ha nem lennének varázslatosan gyönyörű fülei, melyek valamilyen különös vonzerővel rendelkeznek. A másik dolog pedig egy fekete ruhás, kimért, vészjósló alak feltűnése. A fekete ruhás férfi egy egész Japán fölött álló ember megbízottja, és azt a feladatot adja hősünknek, hogy kerítse elő azt a birkát, amelyet régi barátja küldött neki fényképen. És amelynek mellesleg egy hatalmas vörös csillag látható a hátán.

Aki a fülszöveg enyhén hatásvadász szövege miatt akarja elolvasni ezt a könyvet az gondolja át még egyszer. Igen, bizonyos dolgokban igaza van a szövegnek, valóban egy birka után kutatunk. Ami már önmagában is különös, nemde? Viszont ez nem egy sodró lendületű thriller, ennél még a Világvége is jobb nyomozós kémszori, pedig az sem éppen a műfaj mintapéldája. Ez a regény sokkal inkább a főhős utazása önmagába, a múltjába és egy furcsa, Isten - akinek egyébként van telefonszáma -  háta mögötti városba, ahol találkozik múltjával és saját tehetetlenségével. Na meg Birkaemberrel. Egy szóval ez is olyan mű, melyben a szerző szépen elmeséli, milyennek is látja a világot és a benne mászkáló embereket. Feltöltött tengeröblök, bár a harmadik emeleten, birkatenyésztés - Japánban a birka egzotikum -, háború, a nevek szükségességének kérdése, és még rengeteg, egymással össze sem kapcsolható dolog kerül elő a regény lapjain, melyekről a szereplők, akik a legnagyobb természetességgel mondanak őrültségeket, el-elfilozofálgatnak. És, ha mindez nem lenne elég, Murakami a környezet és a hétköznapi tevékenységek leírására legalább annyi gondot fordít, mint a szereplőire. "Csukott szemmel tizenhat lépés, se több, se kevesebb" - akár azt is megtudhatjuk, milyen messze van a főhős lakásának ajtaja a lifttől, vagy hogy milyen cigarettát szív, mit reggelizik - éhesen nem ajánlatos belekezdeni az olvasásba, töménytelen mennyiségű finomságot elfogyasztanak a könyvben, de Murakami figurái amúgy is mind nagyevők -, milyen útvonalon jár a vonat, és még egyet s mást.

Nem lettetek okosabbak a fentieket elolvasva? Hát, a regényt elolvasva sem lesztek okosabbak. De olvasás közben legalább egy egészen másik világban járhattok, és talán ti it megéreztek egy-két dolgot önmagatokkal kapcsolatban. Nem biztos, de Murakami nem is vállal garanciát.

Világvége és a keményre főtt csodaország

"A világ egyre kiismerhetetlenebb. Maghasadás, a szocializmus bukása, a számítógép előretörése, mesterséges megtermékenyítés, mesterséges szervek, kémműholdak, robotok és a többi. Jómagam, kissé leegyszerűsítve a dolgot, belekeveredtem egy információs háborúba, melyben hovatovább a számítógépet is személyiséggel ruházzák fel."

Napjaink leghíresebb japán szerzője, a világszerte népszerű Murakami Haruki talán legismertebb regénye, a Világvége és a keményre főtt csodaország (Szekai no ovari to hádoboirudo vandárando, 1985) egy több szinten értelmezhető, nagyszabású és kísérletező mű, mely méltán lett rengeteg pozitív hangú műelemzés tárgya.

A könyv mintha két különböző, egymástól független regény lenne. A két történet, a "Keményre főtt csodaország" és a "Világvége" szereplői névtelen alakok. Az első főhőse egy furcsa szakmát űz: numerátor, feladata a különféle számadatok "keverése" és titkosítása - mindezt pedig saját elméjével végzi, mindenféle gépi segítség nélkül. A könyv elején egy furcsa megbízatást teljesít. Egy különc professzor hívja őt magához, de már az odavezető út is hihetetlen: egy gardróbszekrényen át egy föld alatti barlangba jut, és onnan, holmi titokzatos "setétek" birodalmán át jut el a prof laborjáig. Itt a szórakozott öreg hanggal és hangelvonással kapcsolatos bizarr és óriási jelentőségű kísérleteinek eredményeit bízza hősünkre. Megpróbáltatásai azonban csak ezután kezdődnek: ajándékba egy egyszarvú koponyáját kapja, és hamarosan az információs háború résztvevői is jelentkeznek nála, hogy mindörökre felforgassák az életét.

"Valamit elveszítek, és nem tudom visszaszerezni. Mélységes mély és sötét kút ez, nincs annyi föld, amivel üregét be lehetne temetni."

A Világvége ezzel szemben egy furcsa városban játszódik. A hatalmas fallal körülvett világba jövevény érkezik, akinek először meg kell válnia árnyékától - lelkétől -, majd az elhalt egyszarvúak koponyájából régi álmokat kell kiolvasnia egy könyvtárnak nevezett helyen. Névtelen főhősünk lassan megismeri a várost, annak különös lakóit, feltárul előtte a maga nemében tökéletes, mégis tökéletlen világ. De hamar rá kell ébrednie: ebben a világban csak lélek nélkül lehet boldog, ehhez viszont meg kell halnia az árnyékának.

Az egész könyv a két világ kettősségén alapul. A regény első felében csak halvány sejtésünk lehet arról, hogy mi köze a két szintnek egymáshoz. Az egyik egy modern világ, első ránézésre a miénk, egy csipetnyi cyberpunkos információháborúval vegyítve, a másik egy ízig-vérig misztikus mesevilág egyszarvúakkal, beszélő árnyékokkal és szabad szemmel érzékelhető lelkekkel. De Murakami nem engedi, hogy ilyen egyszerűen letudjuk a dolgot: a keményre főtt csodaország világa a maga nemében ugyanolyan mesés setétjeivel, hangelvonásával és bizarr alakjaival, mint ahogy a világvége is közel áll a valósághoz, annak azonban inkább a lelki, érzéki aspektusaihoz. Mindkettő az emberi létről beszél, a felelősségről, az élet céljáról, az emberi kapcsolatokról, szeretetről, szerelemről, hiányról. A szerző bemutatja a mai világ jellegzetességeit, hibáit, vicces hétköznapjait, de a mélylélektant is könnyedén használja. Jobb híján mágikus realistának nevezhető könyve noha itt-ott csöppet szószátyárnak tűnhet (ami itt korántsem hiba, hanem tudatos írói eszköz), és néha nehéz követni a beékelődő esszéista részeket - az egyszarvúak kulturális jelenségéről, a biológiáról, stb. -, összességében egy lenyűgöző munka, ami (és én ritkán mondok ilyet) kihagyhatatlan remekműnek számít, amiben sokkal több minden van, mint amire ez a rövidke ajánló rávilágít.

Bunyó, szex és jazz

"Imádok erre a zenére lazítani... bár én már a természetemnél fogva is elég laza vagyok..."

Rocky Bailey a legjóképűbb, legjobb alkatú fickó az egész nyugati parton. Úgy vonzza a nőket, mint villanykörte a lepkéket. És olyan hévvel próbálja levakarni magáról őket, mint más a kutyapiszkot a cipője talpáról. Na nem azért, mintha Rocky nem szeretné a nőket, ó, nagyon is! Csak hát Rocky fiú állhatatos ember, és elhatározta, hogy húsz éves koráig semmi szex, csak a sport és a testépítés - nem hiába lett ő Mister Los Angeles. Azonban mindez felborulni látszik, amikor egy este Rockyt elrabolják, és arra kényszerítik, hogy feküdjön össze egy csinos szőkével. Persze főhősünk kitart, így más módon ütik nyélbe a dolgot elrablói. Azonban alig szabadul hősünk, máris újabb kalamajkába keveredik, amikor kedvenc bárjában holtan találnak egy fickót. Persze ő és barátja, Gary Kilian, a Californian Call újságírója azonnal nyomozni kezd az ügyben. És ekkor kezdődik csak a java! Kiadós bunyók, tökéletes alakú nők, bivaly gorillák, autós üldözés, baró jazz és még sorolhatnánk. Mind emögött pedig egy óriási összeesküvés, ami talán a világ sorsát dönti el. Talán. De nem biztos.

"Van egy jelmondatom: 'Öljünk meg minden rohadékot!' Szórakoztató, nem? Nekem a rondák olyanok, mint a rohadékok!"

Vernon Sulivan Öljünk meg minden rohadékot! című kis könyvecskéje elég érdekes. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy Vernon Sulivant inkább úgy ismerik, mint Boris Vian. A könyv igencsak nagy felzúdulást keltett anno a negyvenes évek Franciaországában, már az is csodának számított, hogy megjelenhetett - nem hiába tűntették fel a könyvet amerikai szerző művének, amit Vian csak fordított. Szókimondó, nem éppen prűdeknek való könyv, ami egyvalamit akar: kigúnyolni az amerikai ponyvát, és mindezt szórakoztatóan. És valóban, a napfényes Los Angelesben magándetektívesdit játszó "tökéletes férfipéldány" Rocky nevetséges karikatúrája a korszak keménykezű noir hőseinek. Az még csak hab a tortán, hogy Rocky mindenáron meg akarja őrizni a szüzességét, de az ügy előrehaladtával egyre nehezebben megy ez neki. Minden férfit megmosolyogtathat ahogy kínlódik a lányok közt, a regény végéről nem is beszélve. Hiába na, ezt a könyvet nem szabad komolyan venni!

Piros fű és vapitik

Boris Vian egyike az irodalom különceinek. A negyvenéves kora előtt meghalt, oroszos nevű francia a háború utáni irodalom egyik legfurább életművét hagyta hátra. Ennek az életműnek a mintadarabja a Piros fű című regénye.

"Az élet önmagában is elég feladat..."

A kurta kis regény története elsőre pofonegyszerűnek tűnik. Wolf, az érett férfiember egy titokzatos Gépet épít, mellyel az a célja, hogy elveszítse emlékeit. Ebben segítségére van alkalmazottja-barátja, Lazuli. A könyvben szerepel még Wolf felesége, Lil, és Lazuli szerelme, a kissé egyszerűnek mondható Árpidinka, valamint Dupont szenátor, Wolf öreg kutyája. Mindez azonban egy igencsak különös környezetben játszódik. A Gép körül piros fű virágzik, Dupont nem csak hogy beszél, de nyávog is, a dolgok élőlényként viselkednek - a kiürült üveg pl. magától felszívódik -, a közeli város pedig a legbizarrabb helyek egyike az örömnegyedével és véres játékaival. A kazamatákat táncoló szerecsenek lakják, a villámok pedig - a lehető legtermészetesebb módon - úgy tüntetnek el komplett szobákat, mintha soha nem is léteztek volna.

"Amikor rájön az ember, hogy sohasem élvezheti az eszményi rendet, mert elérhetetlen, mert olyan távoli, mint az ég csillagai, akkor kialszik benne a lelkierő, és úgy kicsapódik a sötét reménytelenség, mint a kénsavban a báriumklorid... hogy iskolás hasonlattal éljek... habár a kicsapódó báriumklorid szép fehér."

Wolf a Géppel eljut egy másik világba, ami furcsa mód sokkal jobban hasonlít a miénkre, viszont ott a legfurább alakokkal találkozik. Opál úr gyermekkoráról, Fiteor atya a valláshoz való viszonyáról,  Brill úr tanulmányairól, a két idős hölgyike, Héloise és Aglaia kisasszony a szerelemről faggatja, végül pedig az ifjú lány, Carla ráébreszti élete legnagyobb tragédiájára. A regény amellett, hogy egyfajta számvetés is Vian életével, mindamellett mélyebben is foglalkozik korának jelenségeivel, főleg a szexualitással és az elfojtásokkal. ("És többet érne tisztességesen kitanulni a szerelmi életet, mint belehülyülni a történelembe.") Lazuli kapcsolata Árpidinkával is ennek a metaforája. Lazuli amikor megpróbál "szexuálisan, vagyis lelkileg" közeledni a lányhoz, megjelenik egy sötét öltönyös figura, aki mint később kiderül, valószínűleg saját gátlásainak megtestesítője. Az egész regényben egyvalaki van, aki boldog, és ez Dupont szenátor:

Boldog vagyok. Értik? Nekem már nem kell értenem. Tökéletes a boldogságom, vagyis vegetatív, és ezek lesznek az utolsó szavaim. Kapcsolatba lépek... visszatérek az ősforráshoz... Ha élek, és mégse vágyok semmire, akkor már nem kell intelligensnek lennem. Megjegyzem, így kellett volna kezdenem. [...] Működöm. Minden egyéb bakfitty. Most szépen beállok a sorba. Szeretem magukat, lehet, hogy ezután is érteni fogom, hogy mit beszélnek, de mondani semmit se fogok. Én megkaptam a vapitimet. Találják meg a magukét!"

Wolf felismerései közt szerepelnek ezek a szavak is, amit a kutya mond (aki azt, hiszi, tudja, mi az a vapiti, felejtse el: "zöld, kerek tüskéi vannak, és pluttyan, ha vízbe dobja az ember"). Rájön, hogy kiteljesedésének legnagyobb gátja önmaga. A Gép és a piros fű (mely utalás Wells Világok harca című regényére) nem elveszi az emlékeit, hanem feleleveníti, és miközben Wolf megszenvedi a múltat, ráébred saját életének korlátaira. A könyv tragédiája azonban nem válik óriásivá, ugyanis a szereplők önszántukból sétálnak bele, és akik túlélik légies könnyedtséggel lépnek túl a dolgokon.

"...a dolgok általában egyszerűek, de együtt aztán bonyolultakká válnak, és az ember nem látja át őket. Jó volna, ha valahonnan a magasból lehetne nézni az egészet."

Kafka a tengerparton

Ha a legegyszerűbben akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, ez a könyv egy fiú története a felnőtté válás küszöbén. Ha egy picit részletezni akarjuk, már bele is gabalyodunk a dologba, mint macska a pamutgombolyagba. Ez a korántsem szokványos posztmodern/mágikus realista könyv egyenesen Japánból, a már "Irodalmi Nobel-díj nélküli Nobel-díjasként" számon tartott Murakami Harukitól repült ide hozzánk, hogy elkápráztasson, összezavarjon, elgondolkodtasson és megbotránkoztasson. De csak egy kicsit.

Az egyik szál hőse, a tizenöt éves Tamura Kafka apjától oidipuszi átkot örökölt, és inkább a menekülést választja sorsa elől, elhagyja a szülői házat, és a távoli Sikokuba megy. Hamarosan a Takamacu városban lévő magánkönyvtárba viszi az útja, ahol egy majd 30 éves esemény szelleme kísért, és az ott dolgozók, az idős Szaeki asszony és a különös Ósima talán még a könyvtárnál is furcsábbak. A szereplők, mintha csak a Végzet űzné őket, rövid, ám annál viharosabb ismeretségre tesznek szert, és a legkülönfélébb dolgok esnek meg velük, miközben az élet nagy kérdéseiről szóló diskurzusok röpködnek a levegőben, mint a varjak a kopár szántás felett.

A másik szál Tokióban az öreg Nakatával indul, aki gyerekkorában, még a második világháború alatt egy megmagyarázhatatlan esemény során "elvesztette" az eszét és fele árnyékát: nem képes olvasni, az agya lassan forog és absztrakciókra ill. bonyolult gondolatokra képtelen. Mindazonáltal képes beszélni a macskákkal, így ő lesz az, aki a város elkóborolt macskáinak a keresésére indul. Ezúttal is egy házikedvenc holléte után kutat, ám az események váratlan fordulatokat vesznek, és sem Nakata, sem az olvasó nem érti, milyen célja is lehet ennek a dolognak.

Murakami, miközben a legmélyebb gondolatiságot foglalja mondatokba, úgy összekuszálja az eseményeket, hogy az utolsó oldalakig nem tudjuk, mi is a célja - és valljuk be, egy majd 700 oldalas regénynél ez elég szép teljesítmény. A hétköznapi világ mellett, mint a mesében, ott egy másik, egy különös és furcsa, majdhogynem bizarr világ, melyet a regény szereplői sem képesek megérteni. Hosinó, Nakata segítője, az átlagember pl. teljesen értetlenül szemléli az öreggel történő eseményeket, és inkább szó nélkül elfogadja azt, ami vele történik, minthogy beleőrüljön a magyarázatok megkeresésébe. Murakami szereplőit mérhetetlen fájdalommal átkozza meg, mindenkinek megvan a maga keresztje, és mindenkinek meg kell tanulnia élnie vele. Maga a regény megfelelően szórakoztató, és kellőképpen elgondolkodtató. A szerző onnan merít, ahonnan nem szégyen: Kafka, Szophoklész, klasszikus és modern zene, posztmodernista világszemlélet, szexualitás pellengéren, épelmélyűség kicikizve. Nem egy könnyű olvasmány, de én az első oldalon beleszerettem, és még ha nem is tetszik, hogy az utolsó oldalak után ugyanolyan értetlenül állok a regény előtt, mint mikor befejeztem az első fejezeteket, de el kell ismernem, ez a fickó tud valamit. Már csak az ilyen mondatai miatt is:

"Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar."