Játék a történelemmel

A bejegyzést ajánlom Gaborják Ádámnak, 

akivel rövid, de annál érdekesebb eszmecserét folytattunk a témáról

Gyerekkorom óta a sci-fi mellett a történelem volt az, ami foglalkoztatott. Olyannyira, hogy három évig még az egyetemen is történelem szakra jártam. Nagyon fontos dolognak tartom, hogy miközben a jövőt tervezzük, ismerjük meg a múltunkat is, hogy az ott történtekből tanuljunk, és ha nem is kerüljük el, de kicsit jobban kezeljük ugyanazokat a problémákat, amik fel-felbukkannak a történelem folyamában.

Tisztában vagyok vele, hogy hála a hazai történelemoktatásnak, az emberek nagy része számára a történelem csak évszámok és rég halott emberek neveinek halmaza. Csaták és békeszerződések sorolása, esetleg egy-két feltaláló a sok uralkodó, hadvezér és politikus között. Azon felül, hogy nemrég múlt el egy újabb nemzeti ünnepünk (ennek apropóján pedig online is elérhető pár napig néhány, ebben az időszakban játszódó történelmi film), szerencsésen összefutottam néhány olyan alkotással, ami egészen másképp fogta meg a múltat és annak nagy alakjait, mint amit idehaza megszokhattunk. Szóval mindezek apropóján most beszéljünk egy kicsit a történelemmel való játékról!

A Szovjetunió legsötétebb időszakában játszódik a Sztálin halála című film, aminek főszereplői igazi szörnyetegek, akiknek ezrek vére szárad a lelkén. Viszont sokszor bármennyire is sötét és kegyetlen a film, végig megmarad humoros szatírának, egyébként itt írok róla. Pár hete olvastam Csepella Oliver régóta várt képregényét, a Nyugat+Zombikat, amiben a nyugatosok (Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz, Karinthy és társaik) egy zombiinvázió kellős közepébe csöppennek a New York kávéházban. A harmadik mű pedig egy filmelőzetes, a Lajkó - Cigány az űrben című mozié. Igazából az előzetessel és a film koncepciójával kapcsolatos néhány reakció volt az, ami ennek a posztnak a megírására késztetett.

Irodalmunk nagyjai - eleddig ismeretlen oldalukról mutatva

Már a tavalyi Kincsem kapcsán felmerült a kérdés, hogy mennyire lehet a múlt eseményeit kiforgatni, átalakítani, viccet csinálni belőlük. Mennyire rugaszkodhatnak el az alkotók a tényektől, különösen mondjuk egy ennyire nemzeti siker feldolgozásakor, mint a legendás versenyló története. A Lajkónál is előkerült valami hasonló sok reakcióban: miért olyan hülyeségről csinálnak filmet, ami meg sem történt, miért nem szentelnek filmet az igazi magyar űrhajósoknak, egyáltalán, hogy jön ahhoz valaki, hogy nevetség tárgyává tegyen ilyesmit? Kincsem esetében: miért változtatták meg a történelmi tényeket, miért írtak bele olyan dolgokat, amik nem vagy nem így történtek meg, és ami a legrosszabb, hogy lett az egész dicső történet valami steampunkos, popslágereket dúdoló popcornmozi?

A Sztálin halála remekül idecitálható: egy nyomasztó történelmi helyzetből csinál viccet. De említhetném az utóbbi évek két közönségsikerét, a Becstelen Brigantykat és a Django elszabadult is. Ezek nem feledkeznek meg arról, hogy fajsúlyos témákat dolgoznak fel, mégis úgy döntenek, hogy egy sokkal nézőbarátabb, befogadhatóbb formát használnak ehhez. Természetesen nem lehet mindig minden helyzetből akciófilmet, komédiát vagy musicalt csinálni (legalábbis nem biztos, hogy mindenkinek a gyomra beveszi). 

Itthon viszont mintha a filmben és az irodalomban is csak nehezen akarna oldódni az a fajta realizmus, ami uralkodónak tűnik a magyar művészetben. Ezért számítanak annyira üdítőnek az olyan apró gyöngyszemek, mint a Liza, a rókatündér a sosem volt hetvenes évek miliőjével. Játszódhatott volna a "valóságos" hetvenes években, de akkor elveszett volna belőle az a varázs, amitől ennyire szerethető és sikeres lett a film. Ami pedig az irodalmat illeti, különös helyzet állt elő. A populáris zsánerek mintha sokkal óvatosabban próbálnák magukévá tenni a történelemmel való játékot, mint a szépirodalom, holott pont az ellenkezőjére számítanánk. Hiszen egy mezei regényíró, akit nem kötnek a "szépirodalmi kánon" elvárásai, sokkal nagyobb alkotói szabadsággal kellene, hogy rendelkezzen. Ennek ellenére a szépirodalomban gyakoribb a történelemmel való "gyurmázás". Amikor megjelentek az első Kondor Vilmos kötetek, a krimiben elindult egyfajta reneszánsza a XIX-XX. század fordulóján játszódó történeteknek, és ez átgyűrűzött a filmekbe is. A Nyugat+Zombik is azért válhatott azonnal kultművé (már megjelenése előtt), mert a mindenki által ismert, de már-már szakralizált irodalmi/történelmi alakokhoz mert bátran hozzányúlni. (Az irodalmi "átdolgozás" miatt ez csak érintőlegesen kapcsolódik a témánkhoz.) Azonban nekem úgy tűnik (de szívesen veszem, ha megcáfolnak), hogy a borzongató thrillereken és egy-két alternatív történelmi regényen kívül az irodalmi lektűr és a közönségfilm még mindig csak pátosszal vagy "realizmussal" tud a múlthoz nyúlni.

Pedig a történelem lényege pontosan az, hogy megannyi módon interpretálható. Nemrég hunyt el ennek a felfogásnak az egyik legnagyobb szószólója, Hayden White. Érdemes elolvasni, mit írnak róla, én itt most csak azt emelném ki, hogy bár a történelem valóban tényekből áll (egy esemény akkor és ott történt meg), annak értékelése már egészen más lapra tartozik. Mit emelünk ki, mit hallgatunk el, hogyan beszélünk egyes témákról, ez mind képlékennyé teszi számunkra a történelmet. Ennek köszönhetően viszont a történelemmel azt mondhatjuk el, amit akarunk. Ez persze számos problémát felvet, amire itt most nem szeretnék kitérni. Maradjunk abban, hogy egy történelmi témát feldolgozó mű alkotó(i) valami pozitívat akarnak közvetíteni. Ezt tehetik realizmussal, ugyanakkor véleményem szerint ha nagyobb tömegeket akarnak megcélozni, akkor lazítaniuk kell. De lehetséges, hogy egyszerűen, mint a Sztálin halála esetében, az alkotók meglátják például a kegyetlenség abszurditását, ezért a humorhoz nyúlnak. Vagy ki akarnak emelni párhuzamokat a jelenünkkel. Demagógnak tűnhet az a gondolat, hogy a minél nagyobb tömeg eléréséhez a tömeg nyelvén kell szólni, és én se propagálom a gyatra minőséget, de lehet ezt okosan is csinálni. Vajon hányan látták a Brian életét, és hányan a Krisztus utolsó megkísértését? Mindkettő mély kérdéseket vet fel, de az egyik populárisan, a másik komoly odafigyelést igénylő módon.

Kanyarodjunk vissza a Kincsemhez! Én is szemforgatással reagáltam, mikor megtudtam, hogy a filmben a Mizu?-t dúdolja az egyik szereplő. Hogy kerül egy kortárs popszám egy XIX. században játszódó alkotásba, tettem fel a kérdést. Viszont megnézve a filmet már egészen másképp vélekedek. Ugyanis az egész mű olyan, amibe egy ilyen geg tökéletesen belefér. A készítők koncepcióvá tették ezt az egészet: a zene, a ruhák, a táncjelenet, az egész amellett, hogy magán viseli a XIX. század jegyeit, egy csapásra moderné vált. És meg is lett az eredménye, ugyanis az egyik legsikeresebb magyar közönségfilm lett. Ez a fajta "poposság" könnyedén utat talált a nézőkhöz, azokhoz is, akik amúgy nem ülnének be egy magyar történelmi filmre. Ez nem egy Hídember, sem pedig egy A kőszívű ember fiai. A Kincsemben a történelem nem poros, nem dohszagú, nem lassú, nincs tele komor bajszos emberekkel. A Kincsem menő.

És hogy mi van akkor a történelmi hűséggel? Egyrészt a filmben van egy macska, amelynek segítségével megszelídítik a zabolátlan lovat. Olcsó hollywoodi klisének hangzik, igaz? Pedig ha hihetünk a történelemnek (és miért ne hinnénk?), ez valóban így történt. A valóság sokszor sokkal furcsább, mint a fikció. Másrészt a film a lényeget tekintve hű marad a történelmi eseményekhez. És ugyanez igaz a Sztálin halála esetében is. De mi a helyzet a Becstelen brigantykkal, ahol megölik Hitlert? Nos, az a kérdésem: a film hatására elterjedt, hogy a valóság helyett Hitler így halt meg? Még ha akadnak is emberek, akik ezt a verziót hiszik el, azok nem Tarantino miatt nem ismerik a valóságot. A Kincsem esetében ugyanez a helyzet: senki nem fogja azt gondolni, hogy a Mizu? sláger volt több, mint egy évszázada. Akit érdekelnek a valós események, az utána fog nézni, akit pedig nem, abban is megmarad a lényeg, vagyis hogy mi is Kincsem, a ló története. Mielőtt beültem volna a filmre én magam sem tudtam, mitől olyan fontos egy versenyló. Aki ennél mélyebb magyarázatra vágyik ezzel a témakörrel kapcsolatban, annak csak ajánlani tudom Umberto Eco Hat séta a fikció erdejében című kötetének ötödik és hatodik fejezetét. Ezekben a szövegekben pontosan arról szól, hogyan ismerhető fel a fikció, hogyan kezeljük a valóságos és nem valóságos események viszonyát és így tovább. Például, hogy mennyire fontos, hogy a különféle fikciós elemek ne kerüljenek ellentmondásba a széles körben ismert tényekkel, mint hogy az Eiffel-torony nem New Yorkban van - viszont ha mégis ellentmondás áll fent, annak is meg kell lennie a magyarázatának. Az pedig, hogy mi számít "széles körben ismert ténynek", már a befogadó dolga eldönteni.

A sosem volt Mekk Burger a Liza a rókatündérből

De akkor valójában nincs is egy igaz történelem? A kérdés jogos. A kép, ami a fejünkben él a múltról, mint említettem, erősen konstruált. Caesart, Napóleont, Kossuthot, mindegyiküket a rájuk rakódott történeteken, legendákon, mítoszokon és interpretációkon keresztül látjuk. Caesar elképzelésében legalább annyira meghatározó az Asterix és Obelix képregény, mint a történetírói munkák. Valahol olvastam azt a felvetést, hogy mi van akkor, ha a XIX. századi Magyarországról bennünk élő kép inkább köszönhető Jókainak, mint a történelemoktatásnak? Mekkora ereje van a fikciónak? És jó-e, ha a fikció veszi át a "valódi" történelem helyét? Látjuk, hogy nincs olyan, hogy "valódi": interpretációk vannak. Egy-egy történelmi alak vagy esemény elhelyezése sokkal inkább társadalmi megegyezés függvénye, sem mint a történelmi eseményekben elfoglalt helye, és ennek kialakításában nagy szerepe van annak, hogyan jelenik meg a művészetekben és a populáris kultúrában.

A történelem legfontosabb szerepe az, hogy tanuljunk belőle. Ehhez pedig diskurzust kell róla kialakítanunk, vitáznunk kell róla, meg kell találnunk, mit mond nekünk vagy másoknak, és azt be kell mutatnunk. Minél több embert ér el egy-egy alkotás, annál többek fognak tudni a történelem eseményeiről és arról, amit el akarunk (vagy el lehet) mondani azon keresztül. Ezért tartanám üdvözlendőnek, ha mind filmen, mind a populáris irodalomban sokkal bátrabban nyúlnának a történelemhez és sokkal merészebb alkotások születnének, amik "kihívják szellemünket" egyfajta játékra. A történelem számomra mindig is játék volt, és ahogy a gyerekek a játékokon keresztül ismerik meg a világot és tanulnak, úgy mi is ezt tehetjük az ilyen alkotások segítségével. Ráadásul játszani sokkal többen szeretnek, mint beülni egy sötét könyvtárba és régi lexikonokat lapozgatni.

Belépő szintű sci-fi - mi a gondom ezzel?

Nemrég jelent meg az SFmagon Szabó Dominik (aki egyébként az Ekultura.hu főszerkesztő-helyettese) cikke, amiben arról elmélkedik, hogy a kortárs fantasztikus filmes és sorozatos dömpingnek van-e hatása a sci-fi könyvekre, jelennek-e meg új olvasók, és ha igen, hol vannak? Mindenképpen érdemes elolvasni a cikket, mert egy mostanában kommentekben, könyvek kapcsán gyakran megjelenő témáról beszél, és gondolatébresztőnek, vitaindítónak is tökéletes. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a cikk alatt, a facebookos és molyos megosztások alatt folyamatos a kommentelés, és mindenki szükségét érzi annak, hogy hozzátegye a magáét a beszélgetésekhez.

Természetesen én sem vagyok kivétel, noha egyetértek az eredeti cikk állításaival. Inkább csak arról van szó, hogy úgy érzem, néhány dolgot érdemes még jobban körüljárni, kiemelni, vagy korábban, sok helyen elhangzott gondolatokat összegezni. Annyi minden jutott az eszembe, hogy az eredetileg egynek tervezett blogbejegyzést kénytelen vagyok két részre szedni. Most az ún. "entry level" vagy "belépő szintű" (sic!) sci-fi témájáról szeretnék beszélni, ami mémként terjed a neten, és arról, mi is a bajom ezzel kifejezéssel.

Hogy micsoda is ez az "entry level", azt az SFmagos cikkből meg lehet tudni. A "belépő szint" eszerint valami olyasmi, ami könnyedén befogadható a sci-fiben kevésbé járatos, főleg a vizuális kultúra felől érkező olvasók számára is. "Innen van hová tovább lépni", mondta nekem valaki, jobban el lehet mélyülni a más fajta (komolyabb? mainstream? hard? egyik elnevezés rosszabb, mint a másik) sci-fikben. Ugyanakkor én azt érzem, hogy az elnevezés miatt olyan jelentéstartalmak és képzettársítások is rárakódnak erre a kifejezésre a diskurzusok során, amik nem igazán szerencsések.

Gyakran van olyan érzésem, hogy él az a feltételezés néhányakban, hogy az "entry level" könyvekből valóban mindenki tovább lép. Sőt, mintha csak innen lehetne tovább lépni, és tovább is kell lépni. Ez a gondolat már csak az elnevezésből is adódhat ("üdv itt, gyere beljebb!"), de lehetnek más okai. Talán a kiadók ezzel akarják jobban elfogadtatni ezeket a könyveket a hardcore sci-fi olvasókkal? Nem tudom, csak hangosan gondolkodom. Mindenesetre a továbblépés gondolatával több probléma is van véleményem szerint. Először is, nem feltétel, hogy valaki ezeken a regényeken keresztül szeresse meg az SF-et. Úgy gondolom, hogy előbb van meg valakiben a fogékonyság a zsáner jellegzetes témái és kérdései iránt, és igazából teljesen mindegy, hogy milyen könyvvel találkozik először, előbb-utóbb túljut a "belépő" szinten. 

Viszont, ha megmaradunk annál a feltevésnél, hogy a többség az "entry level" könyveken keresztül szereti meg a zsánert, akkor mintha azt sugallnánk, hogy ezeknek a könyveknek van egyfajta "missziójuk". Hiszen nagyon sok embert elérnek, többet, mint a hagyományos sci-fik, így nagyobb az esély arra, hogy rátaláljanak a zsáner új szerelmeseire. Ez pedig könnyen arra sarkallhat bennünket, hogy elnézzük az ilyen könyvek hibáit. Mit számít, ha gyengébb művek is bekerülnek ebbe a kupacba, ha általuk szeretik meg a sci-fit? Ráadásul mivel ezek a könyvek alapvetően sokkal kevesebb sci-fi elemet használnak, ezért könnyen kialakulhat az a kép, hogy ezek "alacsonyabb rangú" művek – tehát minőségileg is megengedőbbnek kell lenni velük. 

Visszakanyarodva az elnevezésre, alapvetően tévesnek találom a "belépő" funkció kiemelését ezekkel a könyvekkel kapcsolatban. Mert mekkora lehet az aránya azoknak, akik tovább mennek? Ezek a könyvek, ahogyan az SFmagos cikk is megjegyzi, nem a sci-fiségük miatt működnek, hanem cselekményük miatt, azok miatt az elemek miatt, amiket az olvasók a "mindennapi tapasztalataikhoz" tudnak kötni. A thriller elemek miatt, az akció miatt, a humor miatt. A marsi nem azért lett népszerű, mert tudományos volt, hanem mert laza és izgalmas. A Vének háborúja hasonló okokból tarolt, Pierce Brown vagy Sylvan Neuvel kötetei dettó. De még a military sci-fik, mint Jack Campbell vagy Marko Kloos regényei is izgalmasak lennének a sci-fi köntös nélkül is. Akkor viszont kérdezem: vajon az ezeket olvasók tényleg annyira vágynak a hardcore művekre? Az olvasmányaik között ez Alvó óriások vagy egy Rendíthetetlen nem inkább a thrillerekkel és háborús regényekkel versenyeznek?

Ráadásul ezek nem elvágólagos kategóriák. Értem, hogy ki kellett találni valamilyen megnevezést azokra a könyvekre, amik eljutnak a szélesebb közönséghez is, de még mindig nagyon sokféle műről beszélünk. És azok a könyvek is nagyon különbözőek, amik nem férnek bele ebbe a (ha jól értem, főleg kiadói/marketinges célból kreált) kategóriába. Hajlamosak vagyunk végletekben gondolkodni, de a science fiction irodalom nem csak Scalzikból és Greg Eganekből áll, köztük megannyi szerző és mű foglal helyet. A könyvek fülszövege, tartalma, a kiadók marketingje pozíconálhatja ezeket ide vagy oda (vagy egy teljesen más irányba, ugye, kedves "Trónok harca az űrben" és "A szolgálólány meséje és Az éhezők viadala ötvözete"?), de ezek akkor is könyvek, amiknek milliónyi komponensük van. Éppen ezért nem lehet azt mondani, hogy egyik vagy másik jobb, vagy fontosabb. Igen, az "entry levelt" többen olvassák, és persze, lehetséges, hogy emberek más sci-fiket is a kezükbe vesznek ezután, de ne misztifikáljuk túl ennek a dolognak a szerepét. És igen, talán kevesebb merőben új és forradalmi sci-fi ötlet jelenik meg az "entry level" könyvekben, de milyen alapon nézzük le ezeket? Hiszen ha nekiállunk elmesélni a sci-fi alapszövegeinek a történetét, rájövünk, mennyire banális vagy furcsa dolgokról is szólnak. Ha végiggondoljuk, igazából egyik sem felsőbbrendű a másiknál, mert mindegyiknek megvan a maga szerepe. 

És ugyanezért, ahogyan arra korábban már utaltam, semmi akadálya, hogy (a helyükön kezelve, de) ugyanolyan szemmel nézzünk rájuk. Egy kritika ugyanúgy szólhat egy hard sci-firől és egy sci-fi nyomozós történetről. Ugyanúgy káros, ha egy rosszul megírt "entry level" könyv kritikájánál felcsattannak, hogy "ez egy belépő szintű könyv, ne kérjük számon rajta ezt vagy azt", mintha egy "ötlet sci-finél" azzal hessegetik el a karakteralkotást és a történetet érő vádakat, hogy "itt nem ez a lényeg". Se az "entry level" nem minőségi kategória, se bármelyik másik, a regények témáit, hatásmechanizmusait vagy felépítését alapul vevő kategória. Az ilyen könyv nem rosszabb másnál és nem is jobb. Egy rossz „belépő szintű” könyv nem a "belépőssége" miatt rossz, hanem a megírása miatt. Viszont nem is csak az a jó sci-fi, ami hardcore. (Itt szeretnék megkérni mindenkit, hogy ne mossuk össze a hard sci-fit a „nem entry level” kategóriával.)

Nincs értelme szembeállítani semmilyen tematikát, "szintet" semmivel. Nincsenek szemben álló oldalak, "sci-fisek" és hasonlók. A helyén kell kezelni minden művet. De ez még nem ok arra, hogy szemet hunyjunk a hibák fölött. Sarkítva: attól, hogy sokan szeretik a Twilight regényeket, még nem nyomhatjuk el a negatív kritikákat. Felnőttként kell mérlegelni, és nem csak a művek, de az olvasók felé is. Ne negligáljunk egy véleményt, mert nem értette egy sci-fi alapötletét. De azért se, mert húzta a száját egy blőd történeten.

Elhiszem, hogy kifizetődőbb az "entry level" kiadása egy könyvkiadónak (pláne egy ilyen kicsi piacon, mint a magyar), és igazából ha belegondolok, örülhetek, hogy vannak nem ilyen sci-fik itthon. Örülök, hogy megjelennek azért még Simmonsok és Reynoldsok is. Mert hiába szeretek minél több, magyarul megjelenő sci-fit elolvasni, legyen az "entry level" vagy sem - mert szeretek képben lenni, és mert egy igazán jó könyv tök mindegy, hogy milyen -, azért mégis vannak preferenciáim. És sajnálnám, ha ezek kikopnának.

Változások és sok egyéb

Igen, jó helyen jársz. Ne kattints el!

Kisebb változtatások történtek a blogon, de nem kell megijedni, mert lesz még több is.

Kezdjük ott, hogy 8 hónapja nem volt új bejegyzés a blogon - ami azt jelenti, hogy 2017-ben sikerült 1 azaz EGY bejegyzést kiizzadnom magamból. Ez is nagyon jól jelzi, hogy itt már nem ugyanúgy működnek a dolgok, mint korábban. Írhatnék Top5 jellegű poszto(ka)t, de úgy gondolom, sokkal fontosabb lenne az, ha megmagyaráznám, hova tűntem el, és mellékesen mi ez a nagy átfazonírozás. 

Re-branding folyik, kérem szépen. Legalábbis ha nagyképű vagyok, akkor így hívom. (És miért ne lehetnék legalább a saját blogomon nagyképű?)

Lehet, hogy hallottál már róla, de van a Moly.hu nevű könyves közösségi oldal, amolyan magyar Goodreads. Két éve kipattant a fejemből egy ötlet (látva a Merítés-díj nevű dolgot), hogy mi lenne, ha megszívatnám magam és még néhány embert, és csinálnánk egy évi tízes ajánlólistát az adott év SFF megjelenéseiből? Természetesen találtam is másokat (meglepően sokakat!), akik láttak fantáziát az ötletemben (innen is nagy-nagy hála, amiért nem hajtottak el azonnal, és mert remek ötletekkel járultak hozzá ahhoz, hogy egyre működőképesebbnek és összetettebbnek tűnjön a dolog). Így aztán 2016-ban először, tavaly pedig (ki nem találnád) már másodszor sikerült sci-fi és fantasy témában összehozni a dolgot, a linkeken böngészhetsz.

Viszont annyi kedves és kedvetlen hozzászólást kaptunk a nyakunkba ezzel kapcsolatban, hogy mélyen magunkba szálltunk, és kitaláltuk, hogy érdemes lenne teleszemetelni a Molyt a szabályokkal, rendezési elveinkkel satöbbi. Külön profilt is csináltunk rá, amit hárman kezelünk, itt van ni, itt találod a különböző szabályokat és elveket, meg a listákat a könyvekről. Szóval nem elég, hogy a "listázás" miatt elég sokat olvastunk, de még sokat is beszéltünk a különféle reakciókról, és gyártottuk is ezeket a tartalmakat (amiknek a kiagyalása legalább annyi időt vett el, mint a megírásuk, kétszer-háromszor megszerkesztve). Viszont mindannak ellenére, hogy néha már azt érzem, túl sok ez nekem, valahol nagyon büszke is vagyok. Tíz éve vagyok benne ilyen-olyan SF-es dolgokban, de ez az első alkalom, amikor egy ötletem szépen elkezd növekedni, és mások is látnak benne fantáziát. Jó érzés, hogy ennyi embert megmozgat a dolog, és bár még bőven van hová fejlődni, már most látom, hogy ha okosan csináljuk, pár év múlva ez a projekt valóban relevánssá nőhet a hazai fantasztikumban.

De nem csak online zajlott az élet (különösen az év második fele). Részt vettem a IX. Budapest Transzferen, ami egy irodalmi beszélgetéssorozat a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Idén a jövő volt a téma, és a sok érdekes programpont mellett helyet kapott a Férfimunka?  ̶ Női szerzők a sci-fi világában című beszélgetés, amiben egyedüli férfiként nem túl izgalmasan (bár állítólag informatívan) beszéltem én is kicsit a témáról három komoly szakmai hátterű szerkesztővel. Felvétel sajnos nem készült, de egy zanzásított beszámolót itt el lehet olvasni. Ez a téma egyébként a fantasztikumban is nagyon pörög most, és nem csak a #meeto kampány miatt. Akit érdekel a téma, az olvassa el Kameron Hurley remek esszékötetét, a Geek Feminist Revolutiont, ami egy nagyon erős könyv. Komolyan, olvasás közben én is kicsit forradalmárnak éreztem magam, holott nem is vagyok elnyomott nő, ráadásul nagyon sok más, érdekes témában is olvashatunk benne esszét. (Ha nem férnétek hozzá a kötethez, elszórva az interneten szinte mindegyik benne szereplő írás megjelent, például ez is, érdemes belekukkantani.)

Aminek viszont nagyon örülök a Transzferes szereplés kapcsán, hogy megismerkedtem a román Antuza Genescuval, aki egy nagyon közvetlen személyiség, ráadásul a román fantasztikum remek ismerője és rutinos fordítóként a nemzetközi mezőnnyel is tisztában van. Nagyon meglepődtem, hogy kérdés nélkül nekem adta a Paradox című lap egy példányát (ezt a temesvári H. G. Wells Társaság adja ki).

És ha már események: annyira megszaporodtak az SFF témájú rendezvények itthon, hogy az ember már azt se tudja, melyikre menjen el. Újraéledt a PopJak (yey!), ott volt a Transzfer, Tóth Csaba politológus SF előadásait számon se lehet már tartani, író-olvasó találkozóból meg lassan minden hétre jut egy. A hozzám hasonlók segélykiáltását hallotta meg egy kedves barátom, aki felvetette, hogy csináljunk egy SFF eseményeket monitorozó, azokat összegyűjtő oldalt. Így indult el (kicsit hosszú vajúdás után) az SFF Figyelő blog (facebookkal, mollyal, amit akartok, már csak a Google Calendar hiányzik). Én ugyan nagyon keveset veszem ki ebből a részemet, de igyekszem, hogy a jövőben ez is másként legyen.

Egyébként már csak azért sem tudtam ezzel foglalkozni, mert magam is beálltam az rendezvényszervezők közé (mintha lenne bármi tapasztalatom ezen a téren...) Nem győzök hálálkodni Gaborják Ádámnak (volt JAK elnök, egyébként a Próza Nostra oszlopos tagja), amiért kipattant az egész ötlet a fejéből és megkeresett vele. Remélem, hogy ha nem is voltál ott, de azért csak eljutott hozzád, hogy novemberben a Bem Moziban tartottuk az I. Világok Találkozása nevű "zsánerirodalmi rendezvényt" (vagyis volt ott sci-fi, fantasy, horror meg weird meg amit akarsz). Ahogyan lenni szokott, utána több kritikát is kaptunk, és hát igen, valóban nem lett tökéletes, de! De benne lenni a szervezésben és látni, ahogyan az egész alakot ölt, és hogy mennyi ember jött el, mennyire jól érezték magukat a közönség tagjai és azok is, akik a színpadon ültek, na, az mindent megért! Komolyan, nincs jobb egy ilyen után, mint hogy a résztvevők megszorítják az ember kezét és közlik, hogy tök jó, hogy ezt összehoztuk. (OK, lejövök a fellegekből.)

De tényleg, én azt gondolom, nem csak, mint szervező, hanem mint sci-fi rajongó, hogy nagyon kellett már egy ilyen itthon. Értitek, egy esemény, ami komolyan veszi magát, és tényleg komoly is. Nem akar a cosplay meg a Star Wars mögé bújva látogatókat szerezni, hanem megmondja, hogy itten bizony irodalomról lesz szó, olyanokkal, akik valóban értenek is hozzá, nem csak a haverjaink. Első perctől kezdve cél volt, hogy minél nagyobb körből hívjunk beszélgetőket, így volt, aki Szegedről jött, volt, aki Szlovákiából, volt, aki a BME-ről, volt, aki könyvkiadótól. Ezt szeretnénk még tovább vinni, még több, még izgalmasabb beszélgetőket összeszedni. Én nagyon fontosnak tartom, hogy a különféle magyar műhelyek, szakemberek, alkotók, honlapok érintkezzenek egymással, beinduljon a diskurzus. Mert van ám minden itthon, hiába sápítozik mindig mindenki, van egyetemi SF oktatás, vannak remek honlapok, remek írók, kritikusok etc., csak éppen sokszor nincsenek szem előtt, vagy nem kapcsolódnak egymáshoz. És vannak vélemények, amikből aztán viták lehetnek, értelmes, érvekkel megtámogatott viták, amik előre viszik a zsánereket. Bármennyire is azt éreztem az elején, hogy a Világok Találkozása (röviden ViTa, érted?) név olyan "iskolás", azért valahol jól leírja, ami történt. És én tökre bírnám, ha ez nem maradna annyiban, ha ez a nagy kommunikálás folytatódna. Szóval mi a szervezőkkel mindent meg fogunk tenni, hogy a jövőben folytatódjon ez a dolog, akár eseményeken, akár máshogy. Szóval figyeljen mindenki, mert lesz itt még sok minden!

(Ha nem voltál ott, akkor a beszélgetéseket meghallgathatod itten, thanks to Ekultura.hu! Én a sci-fi jövőjéről szóló eszmecserében vettem részt, de úgy érzem, mindannyiunkban sok gondolat bennünk ragadt, szóval remélem, valamilyen formában lesz ennek folytatása.)

Ja, és volt hát egy díj is, majdnem elfelejtettem! Tudom, hogy itthon nagy a díj-para, hogy de miért kapja ő? Kik adják ezt? Minek? Mi jár vele?  Ugyanakkor meg van egy díj-fétis is, hogy de legyen már díj, mert az kell! Na, akkor itt egy huszárvágás: lett díj, de nem az íróknak. Bizony, ez nem egy újabb gittegyleti plakett vagy ilyesmi. A Hexát (ami fizikai formájában egy üvegkocka, érted, hexaéder) a ViTa résztvevői adják annak, aki sokat tett a zsánerért, tök mindegy, hogy író, fordító, szerkesztő, szervező etc. Részletek emitt, én azért tartom fontosnak foglalkozni vele, mert szerintem ez is baromi jó dolog! Nagyon sokan güriznek az SFF-ért, írják a cikkeket, szervezik a találkozókat, szerkesztik a könyveket, behozzák a kortárs legjobbakat, de senki rájuk se bagózik. Néha pedig nekik is jól esik egy kis vállveregetés, ez a díj pedig pont ennyi. Egy vállveregetés, egy köszönet, hogy ennyit tettek az olvasókért. Ilyen szempontból pedig az első Hexa Kleinheincz Csillánál van a legjobb helyen. Ha nem hiszed, nézz utána, ki is ő.

Na de kanyarodjunk rá a lényegi témára, a változásokra!

Kezdjük talán ott, hogy ahogy eddig ismertétek a blogot, na, az nem lesz többet. Úgy értem, hogy könyvkritikák, könyvajánlók nem igazán lesznek. Ez egyébként a máshol megjelenő könyves írásaimra is igaz, az Ekultura.hu-ra és a Próza Nostrára is kevesebb ilyen jellegű cikket tervezek írni. Ennek egyik oka az, hogy amellett, hogy túl sok időt vesz el olyan más projektektől, amik szerintem sokkal fontosabbak lennének, még erősen korlátozzák is a mozgásteremet. Nem titok, hogy már három éve a GABO Kiadóban dolgozom. Ennek kapcsán pedig azt vettem észre, hogy ezért néha érzékeny téma, ha fantasztikus regényekről írok. Sajnos kialakult az a nézet, hogy aki kiadóban dolgozik, az a saját könyveiket felmagasztalja, a konkurenciáét pedig lehúzza. Ezt eleinte eléggé felháborító vádnak tartottam, és azzal ütöttem el, hogy aki figyeli a tevékenységemet, az tudja, hogy nem ez alapján írok a könyvekről. Ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy mégis befolyásolja a munkám azt, miről írok, viszont nem úgy, ahogyan azt sokan feltételeznék. Egyrészt a GABO könyveiről már nem is nagyon írok - eleinte próbáltam sokkal később írni, amikor már volt több vélemény az adott könyvekről, ez viszont nem működött, mert amiről nem írok azon melegében, az szép lassan elhalványul és elvész a motiváció. Másrészt nagyon ritkán írok még molyos értékelést is olyan fantasztikus könyvről, ami nem tetszett és más kiadónál jelent meg, ha pedig írok, akkor igyekszem minél pozitívabban megfogni az adott könyvet, még akkor is, ha egyébként nem volt a szívem csücske.

Ennek a deformitásnak pedig semmi értelme. Hiába törekszik az ember, aki akar, az úgyis rosszindulatot lát bele minden mondatába, és hát az olvasókkal szemben sem túl elegáns ez a dolog. Ez nem azt jelenti, hogy nem fogok írni például a Próza Nostrára Dan Simmons Olümposzáról vagy az Ekultúrára az új Peter F. Hamiltonról, vagy hogy a Molyon ne jelenne meg a véleményem minél több könyvről (akárcsak pontszám formájában is), hanem azt, hogy mivel egyébként is egyre kevésbé érzem kielégítőnek a kritika/ajánlóírást, ezért nem fogom ezt erőltetni, különösen ilyen problémás könyveknél.

Hogy mi lesz akkor a jövőben? Terveim szerint a blog sokkal lazább lesz, sokszínűbb és informatívabb. A névváltás is ezt tükrözi elsősorban: igyekszem tényleg élvezni a blogolást, és megosztani itt azt, ami valóban felkelti az érdeklődésemet vagy foglalkoztat. Amellett, hogy egyfajta véleménybloggá kívánom tenni ezt a helyet, olyan érdekességekkel vagy komolyabb témákkal foglalkozó tartalmakat szeretnék készíteni, mint amilyen a Kilgore Trout kötetről szóló, vagy a Banks kérdezz-felelek. Nyilván ehhez elsősorban elhivatottság kell, szóval nem merek én már semmit sem ígérni, de meglátjuk, mennyire fog ez nekem bejönni.

De hogy végül is miért döntöttem a névváltoztatás mellett? Az utóbbi időben egyre távolabbinak érzem magamtól azt a fajta hozzáállást, amit "acélpatkányként" képviseltem: a mindenkibe belekötős, karcos, odamondogatós oldalát a dolognak. Tíz éve még jól hangzott, hogy az acélpatkány átrágja magát mindenen és megállíthatatlan - most viszont úgy érzem, másra van szükség. Vagyok annyira nagyképű, hogy azt gondoljam, én is komolyan hozzá tudok tenni a hazai SF(F?)-hez, ennek a módját pedig jelenleg nem abban látom, hogy leírom hosszan, hogy egy könyv milyen (mondjuk, hogy borzasztó). Sokkal lazábban, sokkal nyitottabban, sokkal megfontoltabban kell hozzáállnom a zsánerhez, és azokhoz, akik ebben a közegben tevékenykednek. Ennek szellemében alakítom át a blogot és a tartalmait, és ezért hagyom hátra a régi nicknevemet. (Furcsa, hogy mennyire az ember identitásának része az interneten használt neve.) A jövőben ahol lehet, ott a saját nevemen (hogy mi az? Kattintsatok a Rólam fülre!) vagy a Spaceman Spiff nicken tervezek publikálni. (Hogy miért egy képzeletbeli kisfiú képzeletbeli alteregóját választottam névnek? Nos, ezt majd szerintem a pszichológusommal fogom megbeszélni.)

Mindemellett pedig igyekszem minél több olyan dologban részt venni, ami nem elsősorban a cikkírásról szól. Ennek remek kerete például a Világok Találkozása, de én magam is már egy ideje dolgozom egy sokkal komolyabb projekten, ami remélem, idén végre meg is valósul, ezzel pedig el tud indulni sok további tervem is.

Úgyhogy viszlát, acélpatkány, jó szolgálatot tettél nekem (és nem biztos, hogy nem fogsz még néha-néha visszaköszönni)! Viszlát, 2017, előre az új évben, új kihívásokkal, új tervekkel!

(Igen, mi mással búcsúznék, mint idegenekkel és David Bowie-val? :P )