Konzulváros

Kezdhetném ugyanúgy ezt a bejegyzést, mint a Krakenről írtat, de nem fogom. Legyen elég annyi, hogy China Miéville még akkor sem képes konvencionális zsánerregényt írni, amikor ő maga jelöli meg egy jól körülhatárolható fogalommal. A Konzulváros (Embassytown) 2011-ből Miéville eddigi első sci-fije, amit megannyi díjra (Hugo, Nebula, Clarke, Campbell, BSFA) jelöltek, de csak a Locus SF-díját nyerte el, és bármennyire is közhelyesen hangozzon, nem hazudtolja meg szerzőjét, sem ötleteiben, sem a történetet elindító elképzelések szempontjából.

Az űr egy távoli szegletében, egy jelentéktelen bolygón, Ariekán található egy hatalmas, élő metropolisz. Ez egyáltalán nem különleges, sok ilyen van még a világegyetemben. A városban, egyfajta zárványként húzza meg magát az emberek kolóniája, Konzulváros. A bolygó őslakói, a Gazdák különös módon kommunikálnak, dupla hangképző szervükkel szólaltatják meg a Nyelvet, ami lényegében maga a mögötte lévő értelem; a Nyelv sajátos módon nem ismeri a jelölő és a jelölt fogalmát, ennek egyik hozadéka például, hogy nem képesek hazudni, hiszen minden kimondott szó a valóság egy-egy ideája. A Gazdákkal Konzulvárosban csak a konzulok, ezek a különös módon létrehozott klónok képesek beszélni, akik két emberként keltik egy személy illúzióját, hiszen az idegenek csak a két hangzós Nyelvet beszélni képes entitásokat tudják értelmes lényként elfogadni. Azonban a város és Arieka megszokott élete felborul, amikor Brémából, aminek a bolygó gyarmata, egy új konzul érkezik, aki nem csak, hogy különbözik az itteniektől, de felbukkanásával a Gazdák egész világa gyökeresen megváltozik.

A nyelv és a kommunikáció ritkán kerül elő a science fictionben, mint a történet mozgatórugója - persze nem a Konzulváros az első ezen a téren, de Miéville mindenképpen érdekesen és egyedien nyúlt a témához. A Nyelv és az areikai Gazdák ötlete nem is jöhetett volna más szerzőtől, ahogyan a jól végigvitt ötletből kisarjadó egyéb regényelemek, mint a bizarr konzulok vagy a Nyelvben hasonlatként funkcionáló eberek ("A lány, aki azt ette, amit elé raktak"). Persze nem kell megijedni, ugyan aki otthonosan mozog a nyelvelméletben az bizonyára sokkal több rétegét megérti és élvezi a könyvnek, de azok is tökéletesen fel tudják fogni, miről beszél a regény, akik nem szeretik a nyelvészkedést. És természetesen ez egy űropera, úgyhogy azok is találnak kedvükre valót, akik a tematika klasszikus jegyeit keresik. Ugyanakkor Miéville még itt sem tagadja meg önmagát, a regény első fele, Avice, az immerülő visszaemlékezéséből kirajzolódó kép hemzseg a ragyogó elképzelésektől, elég csak az immer (itt a hipertér megfelelője) természetére utalni. Az író nem ad többet számunkra ebből az űroperából, mint amire szükségünk van - egy-egy űrkikötő, városok említés szintjén, pár furcsa szokás és idegen - a fő történet megértéséhez, de már ettől is zsong az ember agya, pláne mivel kezdetben a múlt és a konzulvárosi jelen világa párhuzamosan fut.

Talán emiatt tűnik úgy, hogy a regény valamivel a fele után lelassul és itt-ott leül. Miéville olyan vehemenciával dobálta bele a keverékbe az újabb és újabb ötleteket, hogy amikor ez a mérték csökken és inkább a Nyelvre, az intrikákra és az új konzul, EzCal ténykedése nyomán kialakuló helyzetre fókuszál, az emberben hiányérzet keletkezik, akárha megvonnák tőle drogadagját. Félreértés ne essék, a történet még mindig érdekes, és a világ is kellően furcsa elemei kerülnek elő időnként, így az ember egyáltalán nem unatkozik, csak kicsit furcsa megszokni ezt a lelassult tempót és az új fókuszt. Nem érezni azt, mint olyan sok más hosszú regénynél - bizony, Miéville egyes regényeinél is -, hogy túlírt lenne a könyv (egy ügyes szerkesztő biztosan tudott volna még húzni belőle, de egy ügyes szerkesztő mindenhonnan tud húzni). Viszont sajnos az sem válik a regény javára, hogy végig megmarad sterilnek, ahogyan azt pl. itt is kifejtik. Egyszerűen valamiért nem képes berántani az embert - pedig a narráció első személyű -, talán a karakterekben nem sikerül eléggé elmélyedni. Avice, hiába az egyetlen nézőponti figura, akinek gondolkodását és személyiségét is megismerjük valamennyire, nem válik eggyé az olvasói szemszöggel, mintha valamilyen elvont visszaemlékezését olvasnánk, nem tudjuk beleélni magunkat a helyzetébe.

Holott a hangulat, ahogyan már utaltam rá, nagyon jól megfogott. Konzulváros és Arieka él és lélegzik - szó szerint és átvitt értelemben is -, de nincs olyan funkciója, mint Új-Crobuzonnak vagy Londonnak a Krakenben. Bevallom, ez kicsit meg is lepett, de örülök neki, hogy ezúttal a város nem lépett elő szereplővé, sőt, főszereplővé, és Miéville ötleteivel nem nyomta agyon a történetet (ami persze egy másfajta élvezetet nyújtott volna). Ugyanis amire végül kifut a könyv az mindenképpen megéri az olvasást, egyedi és nagyon jól végiggondolt, az előzményekből szervesen következő és  jól megmagyarázott. Miéville végre képes volt egy jó lezárást írni, nem marad hiányérzete az embernek vagy nem érzi azt, hogy azért őt most valahol csúnyán átejtették. Igen, kissé talán szentimentálisnak tűnhet a zárlat, de minden ott van, ahol lennie kell, és bebizonyosodik, hogy nem a semmiért mutatott meg bizonyos dolgokat a regény első fele. Talán kicsit jobban élveztem volna a könyvet, ha a Nyelvvel kapcsolatos végső ötletek kicsit hamarabb jönnek elő, ugyanis a könyv utolsó hatvan-hetven oldalán újra felpörög az ötletgyár és visszatér az a zsongás, ami a kötet első felét jellemezte.

Egy szó mint száz, a Konzulváros egy nagyon jó regény, kissé különbözik is Miéville más könyveitől, de alapjaiban hasonlít rájuk. Vad ötletek tárháza, egy fantáziadús világ, érdekes történet és mély rétegek, amelyek felfejtése a szakavatottak számára is örömmel szolgálhat. Nem tökéletes regény, nem is ez lesz a kedvenc kötetem a szerzőtől, de nagyon jó emlékként marad meg bennem és bátran ajánlom bárkinek, aki szereti az egyedi könyveket, mert Miéville úgy látszik, tényleg mindig egyedi könyveket alkot.

Bónuszként végül pár rajz, milyenek is lehetnek a Gazdák:

Forrás

Forrás

Forrás