Randaborítók

Ha már úgy is foglalkozom mindenféle szép borítóval, akkor miért ne kerülhetne elő a másik véglet. Magyar sci-fi borítók közt szép számmal találunk csúnyácska borítókat. Nem arról beszélek, hogy valakinek pl. nem tetszik Karakas András képe az 52-es Galaktikán, vagy vakaródznia kell Korga György egy-egy furcsa képétől. Itt az igazán, egyöntetűen gagyinak nevezhető borítókról van szó. Ebből nyújtok át most egy csokorra valót.

Kezdjük mondjuk egy gyöngyszemmel, ami bebizonyítja nekünk, hogy a számítógépes grafika a kilencvenes években azért tartogatott meglepetéseket:

bárgyú agyagbabák és egy fura robotkutya

De itt van pl. Clarke regényének egy szintén remek beszabott borítója: 

a gonosz robot, a szegény lány és a duzzadó
karú főhős - kár hogy ilyen nincs a könyvben

A csúnya borítók terén a Phoenix Kiadó viszi a díjat, több regényborítójuk is mosolyt csal az ember arcára:

a karból kinőtt lézer és egy gyík?

ki fél kitől jobban?

Utolsónak pedig íme William Gibson regényének borítója, melyen - ha már cyberpunkról beszélünk - egy kurzor nyila is helyet kapott:

ahogy a Tronban mondták:
"szétpixelezés!"

De hogy ne csak a magyarok vérét szívjuk, az angolszász világban is kerültek ki furábbnál furább borítók, ezzel foglalkozik a Good Show Sir blog. Enjoy!

Az idő fogságában

Kezdjük talán úgy, mintha egy Doctor Who epizód lenne.

Mert hát lényegében valami ilyesmiről van szó. Nagy-Britanniában igen népszerűek a Doctor Who sorozathoz köthető könyvek, novellizációk. Megszámlálhatatlanul sok könyv jelent meg DW-s címkével, több mint félezer. Magyarországon, mivel maga a sorozat csak az utóbbi években jutott el, ezek közül nem sok látott napvilágot, azok is az újraindított évadokhoz és Doktorokhoz kötődnek.

De 1993-ban az Android Kiadó (az Új Vénusz megbízásából, az impresszum szerint) kiadott egy 1992-es regényt: Marc Platt Az idő fogságában (eredetiben Cat's Cradle: Time's Crucible) című könyvét. Ennek a főszereplője a hetedik Doktor, akit a sorozatban Sylvester McCoy személyesített meg, segítője pedig egy fiatal lány, Ace (a sorozatban Sophie Aldred formálta meg). A kötet egyébként az ún. "új Doctor Who kalandok" (The New Doctor Who Adventures) sorozatba tartozik, azon belül is egy trilógia első darabja (a két folytatás Andrew Cartmel-től a Cat's Cradle: Warhead és Andrew Hunt-tól a Cat's Cradle: Witch Mark). Érdekes lenne megtudni, vajon mi alapján döntött a kiadó pont emellett a könyv mellett. A fülszöveg jól mutatja, hogy mennyire volt ismert idehaza ez a sorozat:

"A műholdas csatornákról jól ismert Dr. WHO sorozat legújabb epizódjait 1993 novemberétől már könyv formájában is élvezhetik!

A jövő évben két hónaponként találkozhatnak Dr. WHO-val, a Galaxis egyik nagyhatalmú Időurával, aki minden eszközzel  harcol a Galaxisban felbukkanó gonosz ellen."

Valószínűleg a kiadó munkatársa(i) ismerték valamennyire a sorozatot, vagy legalább is azt, hogy Nagy-Britanniában (és a világ más részein is) mennyire népszerűek nem csak a sorozat epizódjai, de a hozzájuk kapcsolódó termékek, könyvek is. Talán arra gondoltak, hogy lesz idehaza egy olyan réteg, amelyik a fent említett "műholdas csatornákról" ismerheti a sorozatot, ill. az is lehetséges, hogy a kinti siker láttán hitték azt, hogy majd idehaza is ráharapnak erre az emberek (meg persze olyat kellett választani, amiben a legutóbbi Doktor szerepel, hisz őt nagyobb eséllyel ismerik itthon). Azonban ahogy a történelem igazol minket, ez nem történt meg. Már csak azért sem, mert soha nem jelent meg folytatása ennek a sztorinak (pedig a gerincén még egy impozáns egyes is díszeleg, hirdetve a kiadás sorozat voltát). Arról meg már ne is beszéljünk, hogy aki ismeri a televíziós sorozatot, az nem írja le azt, hogy "Dr. WHO".

De akkor nézzük, mivel is állunk szemben. A történet a Gallifrey-n kezdődik, egy távoli bolygón. Egy ifjú, Vael egy olyan társadalomban él, melynek tagjai telepatikus kapcsolatban állnak egymással, a középkorias színezetű világ pedig egy hatalmas csillagbirodalom központja, mely távoli bolygók felett uralkodik. Mindezeknek pedig a Püthia, a hatalmas jósnő a vezetője. Azonban ellenzék is formálódik Rassilon vezetésével, aki az ész korát igyekszik elhozni. Ennek érdekében támogatja az Időhajó projektet, mely Gallifrey első időgépe lenne. Valamilyen úton-módon a hajó legénységébe kerül Vael, aki ekkorra már a Püthia ügynöke, és lelke legmélyén gonosz és kegyetlen tervet forral társai ellen.

Mindeközben a Doktor és Ace épp ebédelni készül Angliában, amikor a világ kezd amorffá válni körülöttük. Mindez azután, hogy egy titokzatos higanyszínű macska libben el előttük. Hamarosan kiderül, hogy a TARDIS-t valamilyen veszély fenyegeti, egy lény próbál bejutni a hajóba. A Doktoréknak csupán arra marad ideje, hogy bejussanak a magát elszigetelő TARDIS-ba, mielőtt az eltűnne a valóságból. Ace ezt követően egyedül ébred egy furcsa, romokban heverő városvilágban. A Város ura magát egyszerűen csak Folyamatnak nevezi, a gyűrűsféreghez hasonlító lény maroknyi embernek parancsol, akikről kiderül, hogy a gallifrey-i Időhajó legénysége. Ace elindul, hogy megkeresse a Doktort, akit az itteniek elmondása szerint megölt a Folyamat. Miközben kutat, furcsa dolgok derülnek ki a Városról: úgy tűnik, hogy ugyanaz a Város három különböző időállapotában létezik egymás mellett, és mindenkinek megvan a maga három állapota. Lassan, mikor már elveszne a remény, a TARDIS és a Doktor Ace segítségére siet, és lassan minden a helyére kerül. Azonban a háttérben a Püthia is igyekszik Vael-en keresztül megtudni, ki is ez a Doktor, aki mintha Gallifrey jövőjéből érkezett volna, és többet tudna a Rassilonnal való versengéséről, mint amennyit a jósnő a jövőből ki tud olvasni.

a hetedik Doktor és Ace a sorozatban

Az már ennyiből is látható, hogy a közel 350 oldalas regény története kifejezetten bonyolult. Illetve bonyolultan van tálalva. A teljesen kaotikus világ, a magyarázatok hiánya, a fel-felbukkanó rejtélyes jelenségek mind arra ösztökélik az olvasót, hogy haladjon tovább a Platt által kijelölt úton. Bár az nem éppen kellemes. Sajnos a szerző sokszor átesik a ló túloldalára, és hosszú-hosszú leírásokat közöl olyan dolgokról, melyeknek alig van jelentőségük. Nem elég, hogy a történések kihámozásához oda kell figyelnünk, a szerző ezekkel a részletekbe menő leírásokkal még inkább megnehezíti a dolgunkat. Annyi minden jelenik meg a szövegben, hogy képtelenség fejben tartani, mi az, ami a későbbiekben fontos lehet. Ill. amikor a későbbiekben sikeresen "rájövünk" - értsd: a szerző felfedi előttünk a titkokat, melyek természetesen "maguktól értetődnek -, mi nem tudunk minden alkotóelemre visszaemlékezni, minden nyomot felfedezni a korábban elolvasott oldalakon. (Sokra egyébként nem is kapunk még csak utalás szintjén sem választ, pl. mi az a 11:56?) Így olyan az egész, mintha Platt magához láncolna minket, és csak húzna végig a történeten. Holott az alapötlet nem is rossz, bár a gallifrey-i vonal erőltetése inkább csak ártott a regénynek, mint használt. Valahogy annyira elüt egymástól a két világ, nem sikerül megteremteni a tényleges kapcsolatot. Mintha csak úgy mellékesen léteznének egymás mellett, a szerző öncélúan akarja megmagyarázni a Gallifrey történelmének eseményeit a Doktor és Ace Városbeli ténykedésével. És persze ne feledkezzünk meg a kánon kérdéséről sem, ami inkább csak a keményfejű DW rajongókat érdekli. Vajon mennyire állják meg a Gallifrey kora történelméről itt leírtak a helyüket a sorozat kánonjával szemben? Kissé gyermeteg és "űrfantasy-s" megoldások találhatók itt, amik elég idegenek a DW világától.

kis képzavar: a regény illusztrációja a
hatodik Doktorral és társával, Mellel

Természetesen minden sorozat legfontosabb alakja a főszereplője - itt beszélhetünk címszereplőről is. Ugyanakkor itt ő sokáig nem jelenik meg, de ez nem baj. Kifejezetten sok olyan DW epizód van, amiben a Doktor csak említések szintjén van jelen, és csak pár másodpercre tűnik fel (az újraindult DW-ből a legjobb példa erre a Pislantás/Síró angyalok [Blink] című epizód), és mégis működőképesek, sőt, sokszor nagyon jók. A regényben két fő karakterre fókuszál a szerző a Doktor mellett: Ace-re és Vaelre. A két karakterrel úgy összességében nincs is baj, pláne ha az ember belegondol, hogy Ace mögött ott a sorozat (amit természetesen én magam se láttam). Ugyanakkor néha kifejezetten hiteltelenek a következtetései és az, ahogy a dolgokat magyarázni próbálja. Kifejezetten nehéz a felfogása, amikor az olvasó már megértette, mi is az adott helyzet, ő tovább akadékoskodik. Vael motivációi ugyan csak pár skiccel kerülnek elő, de úgy-ahogy megállnak a saját lábukon, bár aki mélyebben el akar gondolkodni a férfi tettein az jobb ha letesz erről a kísérletéről. A többi karakter pedig a díszlet kategóriájában mozog, inkább típusfigurák, mint egyéniségek - hozzáteszem, egy pusztán szórakoztató regénynél, mint amilyen Az idő fogságában, ez egyáltalán nem baj. A főgonosz esetlensége viszont már annál inkább. Nem tudunk meg végül a motivációiról sokat (miért van szüksége a Városra? Hogy hatolt be a TARDIS-ba?), ami kifejezetten zavaró. Ráadásul inkább nyáladzó gilisztaként viselkedik, mint sem egy intelligens ellenségként. És hogy milyen a Doktor? Mint említettem, nem láttam az adott Doktorral futó sorozat epizódjait, így nem tudom, milyen habitusa is van. Itt ez a Doktor egy olyan alak benyomását kelti, aki kimérten, tudása birtokában, győzelmének tudatában néz szembe bármivel, ami elé kerül, és igyekszik mindennek a végére járni. Ő egy szerethető központi figura, olyan, amilyennek egy főhősnek a Nagy Könyv szerint lennie kell. Kicsit vívódik, mikor nincs még birtokában "doktorsága" minden jellemzőjének, és dühös, mikor szeretett TARDIS-a bajba jut (valamint atyai módon viszonyul Ace-hez), így azt sem lehet mondani, hogy érzelmek nélküli. Az ember viszont nem érzi, hogy különbözne bármelyik másik regény hősétől. Hiányzik az a kis valami, ami a Doktort Doktorrá teszi.

Összességében mit lehet elmondani erről a könyvről? Nos, az ember miután elolvasta (és egyébként az olvasás feltétele legyen az, hogy az illető valamennyire ismeri a DW világát, ha mást nem, tudja, ki az a Doktor), sokáig vacillál. Én magam is sokáig nem tudtam eldönteni, mit gondoljak. aztán - szégyen nem szégyen - elolvastam pár kritikát a könyvről. Ezek megerősítettek abban a nézetemben, hogy ez egy középszerű regény. Nem rossz, de nem is jó. Van benne valamennyi a Doctor Who világából, ez kétségtelen, hisz Platt maga is írt DW epizódot, rádiójátékot, és még pár DW regényt, de mindez kevés.

Utolsónak pedig egy-két szó a magyar kiadásról. Igen, jól gondolják azok, akik a kiadási dátum láttán felszisszentek: a könyv tele van nyomdai hibával. Fölös karakterek, elütések, ismétlődő szavak, nyakatekert kifejezések. Ez mind-mind a kor sajátja. Ennek ellenére viszont a fordításra nem lehet panasz, sőt, néhol még olyan szövegekbe is belebotolhatunk, melyek akár versek is lehetnének. Bihari György remek munkát végzett, még ha ez nem is élete fő műve. De azért mondom, az olvasásnál vigyázzatok!

Doctor Who: Dreamland

Kimondottan bosszantó, ha egy egyébként jól működő valamiről próbálnak meg még pár rókabőrt lehúzni, egyébként teljesen feleslegesen.

A BBC nem tud leállni, és a már jól bejáratott brand, a Doctor Who világát akarta bővíteni egy újabb miniszériával. Hogy miért, azt nem tudni. Mindenesetre 2009 novemberében leadtak egy 12 perces animációs filmet, melyet további öt, egyenként hat perces rész kísért. A Doctor Who: Dreamland egyetlen sztorivá áll össze, főszerepben a tizedik Doctor, akinek újfent David Tennant kölcsönzi a hangját.

Az egész sztori ott bonyolódik, ahol minden idegen lényes sorozat megfordul egyszer. Igen, Roswellben, pontosabban annak közelében, ill. a titokzatos 51-es körzetben. Doktorunk az ötvenes években, pár évvel a roswelli UFO lezuhanása után betér egy kis kocsmába, ahol egy idegen eszközt talál, majd a nyakába szakad pár android, egy megalomán, kommunistaellenes katonatiszt (jobb esetben a Dr. Strangelove őrült Jack D. Ripperjét juttatja eszünkbe, rosszabb esetben nem) és egy invázióra készülő bogárhadsereg - mármint két méteres, intelligens bogarakra tessék gondolni. A sztori nem ér meg többet, lényegében egy kis fogócska az egész, semmi nagyobb ötlettel. Ja, és ha már a kliséknél tartunk, vannak kis szürkék is. De akkor most kezdjünk el véleményt formálni.

biztos bőrápolási tanácsokért jött

A filmre talán ez a megfogalmazás a legjellemzőbb: mintha olyan amerikai gyerekek játszanának műanyagbábukkal, akik láttak pár Doctor Who-t. Ez gondolom már a sztoriból is kitűnt, de had ragozzam még tovább. A Doktor feltűnése eléggé in medias res következett be. Az eredeti sorozat ismeretében könnyen hihetnénk azt, hogy ezzel nincs is semmi baj, a Doki mellett mindig történik valami. Igen ám, de azért nem ennyire hirtelen. Belép egy véletlenszerű helyiségbe, és hopp, máris van az asztalon egy idegen szerkentyű, amiről persze az ott dolgozók mind tudják, hogy "ja, az abból az űrhajóból van ami lezuhant Roswellnél." Aztán a gonoszok. Ugyanaz van, mint a mozifilm esetében: itt igazából csak a bogarak a gonoszak, végül mindenkiről kiderül, hogy csak megvezették (itt ez az ember a rosszarcú katonatiszt). Történnek ráadásul robbanások, meg kiözönlenek a bogárkák, feldúlva a várost, de egyetlen egy embert sem látunk elesni. Ahogy a flashbackben elmesélt háborúban sem. Ott egyébként kifejezetten naiv elképzelés, hogy a kis szürkék majd egy szál sisakban (!) egy lézerpisztollyal fognak kiállni a több ezer hatalmas rovar ellen. Ezt végig kellene gondolni még egyszer.

a rémült kisállat

Ráadásul az egész sztori olyan, mint egy point-and-click kalandjáték. Megy a főhős, talál valamit, megkapja a megfelelő információkat, aztán egy cseles húzással továbblép a következő pályára. Körülbelül itt is ez történik, ha a bogarak értelmesen gondolkodnának a Doktort és társait - akik valószínűleg csak azért vannak mellette, mert mindig kell emberi segítő a doktor mellé, még ha az inkább csak hátráltatja is az egész sztorit - 5 perc után feldarabolnák rovarpempőnek. De a szereplők sértetlenül kecmeregnek ki még a bogarak bolyából is, ahol több száz tojás és egy tucatnyi jól megtermett csápos várja őket. A feltűnő deus ex machinák pedig - az indiánok, akik egyébként tökéletesen jól tudnak mindent, de nem mondanak senkinek egy mukkot sem, ill. a robotok, akik ki tudja honnan kerültek ide, és mi a fenét akarnak, és egyáltalán - kifejezetten kilónak. Már ha ebből a filmből kilóghat bármi. A Doktor alakja pedig ugyan igyekszik hasonlítani - hisz David Tennant már szinte csuklóból hozza a figurát -, a különféle kiszólásokkal és ismerős allűrjeivel, de ez sem az igazi. Nyögvenyelős ez is, ahogy az egész mozi.

kit szeretnél irányítani?

Sajnos a megvalósítás csak még tovább ront a helyzeten. Tudjuk jól, Anglia nem a számítógépes animációiról híres, mondjuk ki, a BBC nem egy Pixar. De ahogy mondani szokás, ami nem megy, nem kell erőltetni. Akkor már inkább a The Infinite Quest statikus rajzai. Az egész Dreamland olyan, mintha a Sims nevű játékkal játszanánk. De bármelyik régebbi számítógépes játék animációja ide illene. (Az ember azt várja, mikor fog remegve beleakadni az egyik szereplő egy tereptárgyba.) Ez persze csak rádob egy lapáttal a "kalandjáték" feelingre. 

Szóval míg a fentebb említett TIQ-ra azt mondtam, hogy egyszer meg lehet nézni, addig erre a kis animációs filmre azt mondom, hogy nem éri meg rászánni háromnegyed órát. Sajnos ez egy újabb bizonyítéka annak, hogy ha valaki megpróbál egy működő ötletet kiragadni és saját szájíze szerint összerakni, nagy valószínűséggel nem jön össze sem az, amire ő vár, sem pedig az, amire a néző vár.

Várunk egy normális Doctor Who animációs filmre.

Rango

"Szervusz, Amigo!
Itt nincs más csak halál.
A sivatagban rád
Senki sem talál.
Hogy hősünk mily bátor,
Zengi ez a kis dal.
Ha élve maradna,
Az nagy diadal."

Mindig öröm, ha onnan jön egy klasszikus, mára már elfeledettnek hitt zsáner zsigerien tiszta képviselője, ahonnan nem is számítunk rá.

Már akkor felkeltette az érdeklődésemet ez a film, amikor még csak az első promóképeket mutatták. Egy nagy narancssárga műhalacska, egy játék, meg egy hawaii inges, enyhén Rauul Duke-ra emlékeztető gyíkkal. Plusz Johnny Depp, aki ugyan mióta belebújt a kalózgúnyába ill. mióta Tim Burton ugyanazt a szerepet játszatja vele, már nem tartozik a kedvenceim közé, de akkor sem feledkezhetünk meg klasszikus szipkás alakításáról. És aztán lassan csak folytak az infók, csordogáltak. És egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ott ültem a moziban, kisgyermekes szülőkkel, és egy vérbeli western pörgött a szemem előtt.

Lenyűgöző volt.

Jó érzés, hogy vannak még olyan alkotók, akik képesek a mozit kihasználni, és nem csak a 3D csillogó nyavalyáira gondolok, mint az Avatarnál. Én a Scott Pilgrimnél is tapsoltam a film közben, és itt sem tudtam megállni, hogy össze ne szoruljon a kicsi, klasszikus zsánerfilmeken nevelkedett szívem.

A kezdés egyszerre furcsa és zseniális, nem is lövöm le. Reflektáljunk önmagunkra. A lényeg, hogy főszereplőnk, egy gyík - pontosabban egy zöld kaméleon, ami már csak színével is kilóg a többi karakter mellől - egy véletlen baleset folytán egyedül marad a Mojave sivatagban. Kisebb-nagyobb kalamajkák után eljut Por (Dirt) városába, ahol a helyi állatok - mind csúfabbnál csúfabb jószág - épp amiatt aggódik, hogy elfogy az éltető vizük. Gyíkunk elhatározza hát, hogy miért is ne játszhatná el itt élete nagy szerepét, ő lesz Rango, a legendás pisztolyhős, aki félelmet nem ismer. Ennek azonban egy nagy hátránya van: az ittenieknek tényleg szükségük van egy hősre, és Rango lassan el is hiszi magáról, hogy hős. Így eme nagy mese lám kezdetét veszi.

Ahogy mondtam, ez egy remek kis western, illetve egy remek tisztelgés a klasszikus westernek előtt. Megidéződik itt minden és mindenki a Névtelen Embertől a Volt egyszer egy vadnyugatig. És hogy ne unatkozzunk, a pisztolypárbajok, koszos képű banditák, kissé buta, de jólelkű földművesek és deszkákból úgy ahogy összetákolt házikók mellett kapunk igazi háborús filmekbe illő jelenetet, lovaglást a naplementében, úgy ahogy azt kell, egzisztenciális drámát, mesét a modern idők eljöveteléről, sőt, még egy kis misztikumot is belecsempésztek az alkotók. Na és persze humort. De ne olyan Disney-féle "jajdecukik jótnevetünk mertaranyosak" dologra gondoljatok. Egy olyan filmre, ahol az első húsz percben láthatjuk, hogy egy hatalmas  acélüst szétlapítja egy héja fejét én nem ültetnék be apró gyerekeket. Ez nem a Tom és Jerry, ahol hiába dugunk petárdát Tom feneke alá, a macseknak semmi baja sem lesz. Ó, nem, ez nem az a film. És hála az égnek nem estek át a másik oldalra sem, vagyis nem gyömöszölték tele popkulturális kiszólásokkal, sem altesti poénokkal. Minden beszólás ott és úgy jó, ahogy van.

Ráadásul most először fordult elő velem, hogy sajnáltam, hogy a filmet nem 3D-ben láttam. Annyira jó volt az animáció, hogy még így is mondhatni "térhatásúbb volt a valóságnál." A kitalált karakterek pedig nagyon jók. A félfülű, kilyuggatott bőrű, apró szemű, sánta, koszos, vézna, csoszogós, fogatlan, és még ki tudja, milyen szépséghibákkal megáldott állatok csak még közelebbivé teszik a történetet. Persze az ász akkor is a "vadnyugat utolsó banditája", Csörgőkígyó Jack, akinek megjelenésekor érezhetően megfagy a levegő a moziteremben, a gyerekek összébb húzzák magukat, a felnőttek pedig nagyot nyelnek: "most Rangót meg fogják ölni."

Szóval, ahogyan a vicces kis bagolyzenekar mondja, ez egy mese, egy hősről, aki még keresi saját történetét. De nekünk nem kell aggódni: mi, mozibarátok, megtaláltuk a történetünket. Úgy hívják, hogy Rango.

The Infinite Quest

A BBC 2007-ben legyártott egy animációs filmet The Infinite Quest címmel, amit 13 részletben, április 2-tól 3 és fél perces epizódokban vetítettek le (ezáltal hasonlóvá vált az élőszereplős sorozathoz, ami 13 részes). A háromnegyed órás filmet egyben 2007 július 30-án sugározták. A történet főhőse a Tizedik Doktor és útitársa, Martha Jones. Mindkét karakternek az eredeti színészek (David Tennant és Freema Agyeman) kölcsönözte a hangját.

A sztori szerint a 40. században járunk. A hatalmas kalózvezér, Baltazar éppen most pusztította el a Föld védelmét, és arra készül, hogy gyémánttá sajtolja össze a bolygót. Ám ekkor a TARDIS materializálódik űrhajója hídján. A kilépő Doktor és Martha feltett szándéka, hogy megakadályozzák "minden idők legnagyobb zsarnokát" hogy végrehajtsa a tervét. Ez egy, a Doktorhoz illő húzással sikerül is. Azonban amikor a TARDIS következő állomására érkezik, Károgó, Baltazar volt mechanikus madara - aki azóta megnőtt, szóval valószínűleg évek teltek el a két helyszín között - közli velük, hogy Baltazart kiengedték a Volag-Noc fagyos börtönbolygójáról. Baltazar feltett szándéka, hogy megtalálja a Végtelent, ezt a legendás, ősrégi űrhajót, mely még a Világegyetem kezdeti időszakából származik, és teljesíti az ember leghőbb vágyát. A Doktorék elindulnak, hogy megtalálják a Végtelenhez vezető négy adatkristályt, miközben nem sejtik, hogy Baltazar saját szájíze szerint mozgatja a szálakat.

Baltazar, a kissé inkompetens főgonosz

A történet innentől négy jól elkülönülő blokkban folytatódik, ezek mindegyike egy-egy önálló történet. Az elsőben olajvadász kalózokkal találkozunk, a másodikban egy gigászi háborúba csöppenünk a rovarszerű mantasquidek és az emberek között, ezután a Volag-Noc börtönvilágán teszünk látogatást, míg legutoljára eljutunk a Végtelenhez. A történetek önállóan nem lennének olyan rosszak, de az idő rövidsége miatt nem tudják eléggé kifejteni őket. Súlytalanok maradnak, hiányzik az a sziporkázó ötletesség (megint azok a fránya ötletek...) amit a Doktortól megszokhattunk (a rövidségre ellenpélda pl. a The Time Crash című epizód, ami mindössze 7 perces, de lenyűgözően jól eltalálták az egészet). Hiába old meg mindent szeretett Doktorunk, ez nem kapcsol minket össze a filmmel. A forgatókönyvet jegyző Alan Barnes nem vádolható pedig azzal, hogy nem ért a Doctor Who világához: több képregényt és audiojátékot írt a Doki világába, és itt is megjelenik ebből valamennyi a történet apró alkotóelemeiben. Ötletesek például a lények, Baltazar annyira nem, de pl. a gyíkszerű Mergrass, vagy a csontvázkalózok jól eltalált figurák (és náluk jó a rajz is). De összességében a kis epizódok fő konfliktusai sablonosak, könnyen rá lehet jönni, mi is a végkifejlete ezeknek. Aztán sajnos a főgonoszról is meg kell állapítanunk, hogy nem kifejezetten félelmetes alak (úgy is mondhatnánk, nem egy Mester, de még a Cybermeneket is nehezebb kijátszani). Ráadásul számomra a végkifejletben is voltak olyan dolgok, amelyeket nem magyaráztak el eléggé (vagy csak én nem értettem meg az utalásokat).

Egy jópofa (gyíkpofa) fegyvercsempész.

És végül ejtsünk pár szót magáról az animációról. Kell egy kis idő, amíg megszokja az ember, az tény. Nem viszik túlzásba a mozgást a szereplők, és ami mozgást is látunk, az is kissé papírmasé jellegű. Az alakok se hasonlítanak túlságosan élőszereplős eredetijükre, a Doktort pl. csak a hangja miatt ismeri fel az ember (meg a ruhája és a szónikus csavarhúzója miatt). A hangokra azonban nem lehet panaszunk. Akik szeretik a David Tennant által megformált Doktor gyors, néhol zavaros, össze-vissza katyvasz beszédét, csapongó stílusát, azok itt sem fognak csalódni. 

Végszónak talán azt érdemes elmondani, kinek ajánlom ezt a kisfilmet. Mindenképpen olyanoknak, akik Doctor Who fanok. Másoknak nem elég érdekes, nincs meg az a plusz, ami fenntartsa az ember figyelmét és ne unjon rá, vagy ne keressen jobb kikapcsolódást. Van benne ugyan pár poén, de sehol sincs az amiért az ember szereti a Doktor kalandjait. És bár animációs film, gyerekeknek csak akkor ajánlom, ha túl tudnak lendülni azon, hogy nem egy szereplőt ér csúnya vég. De ez persze a sorozatra is jellemző.

Doctor Who, a film

"Imádom az emberi lényeket. Mindent meg akarnak magyarázni."

Bizonyára azért a többség már hallott a Doctor Who (vagy Ki vagy, doki?) című brit sorozatról. Időutazó, bohókás idegen, fura lények, kék telefonfülke. Na, most akkor mindezt felejtsétek el, mert ami most jön, az sajnos nem válik éppen dicsőségére a leghosszabb ideje futó sorozatnak.

A történet szerint a Doktor, aki egy Idő Lord (egy nagy hatalmú civilizáció renitens, kicsit bohókás tagja) éppen szülőbolygójára, Gallifrey-re tart. A hajdani ellenségének, a Mesternek a hamvait kell eljuttatnia annak végakarata szerint a bolygóra. Azonban a Mester urnájából valami plazmaszerű lény mászik ki, eltéríti a TARDIS-t (a Doktor űrjáró időgépét), így az San Franciscóban köt ki, 1999-ben. Sajnos azonban pont egy lövöldözés kellős közepén, így a TARDIS-ból kilépő Doktort lelövik, és a kórházba szállítás közben meghal. Azonban a Doktor esetében itt szoktak kezdődni a történetek, ugyanis az Idő Lordok képesek újjászületni, regenerálódni. Miközben az új testet öltött Doktor amnéziásan próbál rájönni, ki is ő valójában, addig a Mester megszáll egy mentőst, és minden áron meg akarja szerezni a Doktor testét. Ehhez persze szüksége van a TARDIS-ra, aminek szívét felnyitva a Földet is elpusztíthatja.

A valóságban 1996-ot írunk. Angliában a BBC már hét éve levette a műsoráról a klasszikus sorozatot, rajongók ezreit szomorítva el ezzel. Egy ilyen rajongó az Egyesült Államokban valahogy rávette a Fox stúdiót, hogy készítsenek egy filmet a britek csodadokijáról, abban reménykedve, hogy ha siker lesz a film, talán a sorozatot is újraindítják. Így utólag belegondolva, alig tudom elhinni, hogy ezt ebben a formában, ezzel a produkcióval komolyan gondolták.

"Mindig szükség van egy Doktorra."

A filmmel a legnagyobb baj az, hogy semmilyen. Ott van ugyan a Doktor, a TARDIS, a Mester, Gallifrey, de különösképpen semmivel se kötődik rendesen a sorozathoz. Egy harminc-negyven perces epizódnak még elmenne, ahol a Mester és a Doktor, a két ősi ellenség újra egymásnak feszül, de filmnek ez kevés. Nagyon. Pláne úgy, hogy aki ismeri a sorozatot, annak ez semmi, de aki nem ismeri, annak is. Hiába áll ki a film nagyrészt abból, hogy a Doktor elmagyarázza, ki is ő, meg mi is ez az egész, ez kb. egy évadnyitó résznek a kerete lehetne, ahol azért a többség ismeri a dörgést. Ellenben a film nézőközönségével, mert ugye valószínűleg a szélesebb közönségnek szólna.

De ami ennél is nagyobb baj, az az egyszerűség. Úgy bizony, ez a film egyszerű, mint egy pár holland fapapucs. Sehol sincs az a lebilincselő történetszövés, az a sziporkázó ötletesség, ami a sorozatot jellemezte és egyébként jellemzi ma is. Az egész sztori A-ból egyenes úton halad B-be, és ezen semmi sem változtat. A történet unalmas. Nem tudunk izgulni a Doktorért, egyszerűen nem teremti meg velünk a film a kontaktot. A Mestert is csak azért nem szeretjük, mert bántani akarja az antagonistát, meg csúnyán néz és beszél. Meg hazudik, ugye. Sehol sincs az a sokrétű kapcsolat a két Idő Lord között, ami a sorozatban megvan, csak egy nüansznyi utalás esik rá, amit csak az ismer fel, aki tudja, mit keressen. Egyszerűen ez egy túlságosan amerikai film, ahol még a Mester segítője is egy jó szándékú, megvezetett srác (kisebbségi, csak hogy a film elég political correct legyen). Senki nem hal meg (vagy ha igen, a csodák világában ugye feltámadhat), senkit nem ér nagy kár. Minden csodás módon rendeződik. És még szerelem is van, ami mindenkinek bánthatja a szemét, aki végigkísérte a Doktor történetét a sorozatban (az új sorozatban elég sokszor előkerül ez a téma). A Doktor nem fog olyan könnyen smacizni egy amerikai doktornővel, akit pár órája ismer.

"Én... vagyok... a Mester!"

Hogy valami pozitívumot mondjak, az egyértelműen az új Doktor, Paul McGann, aki tökéletesen illeszkedik a Doktorok sorába. Ő Doktor, függetlenül attól, hogy körülötte semmi nem a Doktor világa. Ez így kicsit furcsa, nem? Ki is lóg az egész filmből, mintha csak kiruccant volna egy pár órácska erejéig a BBC-től. És bár elsőre elrettentően hathat, Eric Roberts játssza a Mestert, és bár nem ez élete legjobb alakítása, azért nem  alakít rosszabbul, mint bárki más tenné. De a többi szereplő sajnos egyrészt nem kap elég teret, másrészt kifejezetten haloványak maguk a karakterek is.

Összességében ez a film olyan, mintha egy szürke kis interpretációját néznénk a BBC sorozatnak: Doktor jön, kicsit kótyagos, kicsit bajban van, de végül győz. És aztán visszaül olvasni. Ahogy mi is inkább visszatérünk a sorozathoz, és igyekszünk elfelejteni, hogy láttuk ezt a filmet.

Videodrome

"Long live the new flesh!"

David Cronenberg, a klasszikus biohorror pápája, a sokak által csak "őrült kanadaiként" aposztrofált rendező sokadik filmje a Videodrome (1983), de talán az egyik első, amivel igazán felhívta magára a mozinézők figyelmét - vagy inkább a VHS korszak tagjait, hisz filmjei nem kimondottan mozibarátok. Egyesek szerint ez a film még a sokat próbált Cronenberg rajongók számára is "kifejezetten sokkoló", ami akár Cronenberg számára dicséret is lehet.

Max Renn egy kis kanadai kábelcsatorna vezetője. A Civic TV egy kifejezetten speciális műsort szolgáltat nézői számára: pornót és erőszakot. Persze mindez csak TV, nem valóság. Azonban Max bővíteni szeretné repertoárját, éppen ezért folyamatosan kalózkodás útján igyekszik újabb és újabb perverziókat találni a televíziós műsorból. Így bukkan rá egy nap a Videodrome nevű műsorra, melyből csak egy pillanatnyit sikerül elcsípnie. A műsor valami olyasmi, amivel előtte még nem találkozott: színtiszta erőszak, kínzás és szenvedés. Olyasmi, amire Max csatornája vevő. Ehatározza, hogy megszerzi az adást, és megpróbál utánajárni a dolognak. Azonban ezalatt furcsábbnál furcsább hallucinációk kezdik gyötörni, melyekről nem lehet tudni, csak az ő fejében léteznek, vagy a valóságra is kihatnak.

"A televízió a valóság, és a valóság kevesebb, mint a televízió."

Cronenberg mondhatni megtalálta a tökéletes formát arra, hogy elmesélje nekünk, mi is történik a világgal manapság. A televízió az álvalóságok, vagy inautentikus világok teremtésével teljesen megváltoztatja az életünket. Ahogy egy teoretikus megjegyezte, nem az a valóság, amit a BBC-n látsz, az csupán a BBC által közvetített kép, a megszűrt valóság. A dr. O'Blivion figurája köré építhető értelmezés pedig egyszerűen zseniális ötlet. A doktor csupán a televízió képernyőjén keresztül jelenik meg, ő maga már nem is él. De mégis létezik, hisz a videó archiválta, a rengeteg kazetta segítségével képes életben maradni, fennmaradni. Mondhatni elérte azt, amit a vallások egy jelentős része el kíván érni: az egyén halhatatlanságát.

Mindezek mellé pedig megkapjuk az új test ("the new flesh") vízióját, ahogy a Videodrome sugárzása átalakítja az emberi agyat, a test deformálódik - mert ahogy deformálódik az elme, úgy deformálódik az annak alávetett hús is -, átalakul, alárendelődik a képernyő valóságának. A film sokkoló lehet néhol, nem is kifejezetten a mindenhonnan a képünkbe tolt nyers naturalizmus miatt - mert mi tudjuk, hogy ez "csak" film, ahogy azt is tudjuk Maxszel ellentétben, hogy a Videodrome "valóság" - hanem a nyomasztó atmoszféra, a zene, a sötét képek miatt. Max átalakulása nem lenne olyan nyomasztó, ha nem társulna mellé Cronenberg atmoszférateremtő ereje. Gondoljunk csak a japán Tetsuóra, ami szintén hasonló témát helyez a középpontba, ám az éppen az atmoszféra elégtelensége - vagy a "nem megfelelően nyomasztó atmoszféra" - miatt nem lesz annyira húsba vágó (és valahol a Légy, Cronenberg másik agymenése ezért lesz annyira emlékezetes). Max látomásai sokkal veszélyesebbek, mert tudjuk, hogy mi okozza őket. A televízió - és itt most nem csak a mindenhonnan ránk zúduló erőszakra kell gondolni - élesen és közvetlenül a tudatba hatoló sugarai valahol mindannyiunkat átalakítanak.

Valahol mind a Videodrome-ot nézzük.

Itt egy ennél sokkal részletesebb és jobb írás.

Birkakergető nagy kaland

"Én szeretem a magam gyarlóságát. A kínjaimat, a kellemetlenségeimet is szeretem. A nyári fényeket, a szél szagát, a kabóca ciripelését."

Az, hogy ha az ember egy Murakami Haruki regényt vesz a kezébe, akkor nagyjából tudja, mire számíthat, mára már közhely. Igen, valóban, ha Murakami, akkor névtelen emberek, elhagyatott főhősök akik furcsán szemlélik a világot, ami egyébként teljesen normális lenne, ha nem történne benne valami megmagyarázhatatlan. Ami viszont úgy általában senkit sem zaklat föl, legyen szó bármiről. Általában jelentéktelen apróságról. Ami persze nem az, de ugye ne ítéljünk elsőre. Állítólag Murakami írásmódja Japánban túl nyugati. Nyugaton meg túl japán. Illetve éppen csak annyira, hogy más legyen. Meg aztán lassan már mi is úgy éljük az életünket, mint a főhősök. Tompák vagyunk, tompa a környezetünk, olyanok vagyunk, mintha még a fény sem tudna áthatolni a téren a bőrünkig. Csak lebegünk valami masszában, amit talán életnek neveznek némelyek, és ugyan kezdetben még próbálunk értelmet találni neki, később már egyáltalán nem törődünk ezzel. Mi csak kavicsok vagyunk egy hatalmas tengerparton, mit számít nekünk, ha a tengeren éppen vihar van vagy a parton rákok vonulnak át?

De akkor most mi is ez a könyv, a Birkakergető nagy kaland? Regény, az biztos. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy mágikus realista munka, bár ezzel a jelzővel vigyázni kell, nem mind arany ami huszonnégy karátos. Azt sem mondanám, hogy ez Murakami legjobb könyve. Tény, ez egy Murakami regény. Névtelen főhősünk, akit szokás szerint éppen elhagy egy nő - itt a felesége, de ez Murakaminál lehetne anya, húg, vagy akár egy macska is - harmincas évei tétlenségébe süpped. Van állása, nem is megy neki rosszul, saját reklámcége van. Minden a hétköznapiság és a közhelyesség sivárságában folyna, ha nem történne két, a valóságtól - bár ki tudja, mi a valóság, igaz? - teljesen idegen dolog. Az egyik, hogy megismerkedik egy lánnyal. A lány is teljesen átlagos lenne, ha nem lennének varázslatosan gyönyörű fülei, melyek valamilyen különös vonzerővel rendelkeznek. A másik dolog pedig egy fekete ruhás, kimért, vészjósló alak feltűnése. A fekete ruhás férfi egy egész Japán fölött álló ember megbízottja, és azt a feladatot adja hősünknek, hogy kerítse elő azt a birkát, amelyet régi barátja küldött neki fényképen. És amelynek mellesleg egy hatalmas vörös csillag látható a hátán.

Aki a fülszöveg enyhén hatásvadász szövege miatt akarja elolvasni ezt a könyvet az gondolja át még egyszer. Igen, bizonyos dolgokban igaza van a szövegnek, valóban egy birka után kutatunk. Ami már önmagában is különös, nemde? Viszont ez nem egy sodró lendületű thriller, ennél még a Világvége is jobb nyomozós kémszori, pedig az sem éppen a műfaj mintapéldája. Ez a regény sokkal inkább a főhős utazása önmagába, a múltjába és egy furcsa, Isten - akinek egyébként van telefonszáma -  háta mögötti városba, ahol találkozik múltjával és saját tehetetlenségével. Na meg Birkaemberrel. Egy szóval ez is olyan mű, melyben a szerző szépen elmeséli, milyennek is látja a világot és a benne mászkáló embereket. Feltöltött tengeröblök, bár a harmadik emeleten, birkatenyésztés - Japánban a birka egzotikum -, háború, a nevek szükségességének kérdése, és még rengeteg, egymással össze sem kapcsolható dolog kerül elő a regény lapjain, melyekről a szereplők, akik a legnagyobb természetességgel mondanak őrültségeket, el-elfilozofálgatnak. És, ha mindez nem lenne elég, Murakami a környezet és a hétköznapi tevékenységek leírására legalább annyi gondot fordít, mint a szereplőire. "Csukott szemmel tizenhat lépés, se több, se kevesebb" - akár azt is megtudhatjuk, milyen messze van a főhős lakásának ajtaja a lifttől, vagy hogy milyen cigarettát szív, mit reggelizik - éhesen nem ajánlatos belekezdeni az olvasásba, töménytelen mennyiségű finomságot elfogyasztanak a könyvben, de Murakami figurái amúgy is mind nagyevők -, milyen útvonalon jár a vonat, és még egyet s mást.

Nem lettetek okosabbak a fentieket elolvasva? Hát, a regényt elolvasva sem lesztek okosabbak. De olvasás közben legalább egy egészen másik világban járhattok, és talán ti it megéreztek egy-két dolgot önmagatokkal kapcsolatban. Nem biztos, de Murakami nem is vállal garanciát.

Képregényesdi

Hát, igazából nem vagyok nagy képregényes arc. Kölyökkoromban ugyan volt nálunk is pár képregény, Rejtők, ugye, meg szakadtan valahol még mindig a családi házban kallódik a Csillagok Háborúja klasszikus képregényfüzete. A Transformers kultikus füzeteiből is volt vagy 2-3. De ez így ennyi is volt, más képregénnyel nem nagyon foglalkoztam az évek során (ez alól maximum az újságokban fel-feltűnő zseniális Kázmér és Huba képkockák és a netes Elfújta a lökéshullám jelenthet kivételt). 

Az igazi fordulatot a 2009-es év hozta el. Na akkor sem lettem comic megszállott, de a Zack Snyder rendezte Watchmen mozifilm hatására a képregényt is elolvastam. Bárki bármit mondjon, a film is lenyűgöző, a képregény pedig fantasztikusan összetett. A "Times szerint a legjobb képregény" indított el azon az úton, hogy mikor megjelent a "minden idők legjobb képregénye" akkor azt is elolvastam. Természetesen a Sandmanről beszélek, aminek első kötete (ami korántsem tökéletes) elegendő volt ahhoz, hogy a második, A babaházt olvasva elfogadjam, hogy Gaiman mesterműve valóban a legjobb lehet a témában. Idén a harmadik kötetet is abszolváltam, ami szintén remek darab, igaz, még mindig a második gyűjtemény a legjobb.

Ezek mellett párhuzamosan megjelent még egy nagyon érdekes comic. A kicsit japán mangás füzet elsőre nem keltette fel az érdeklődésemet. Scott Pilgrim kalandjai érdekesek voltak, és kellően elborultak, de csupán kultstátusza miatt kezdtem el olvasni (nameg a belőle készült, azóta megnézett film trailere miatt). Ahhoz, hogy a léha, de szerethető Pilgrim belopja magát a szívembe, a negyedik kötetig kellett várnom. Akkor azonban megkaptam, amire vágytam, a kötetben volt minden, ami engem meg tud fogni a számítógépes játékoktól a humorig. Jelenleg az utolsó, hatodik kötetet várom, remélhetően hamarosan megtudhatom, miben tér el a film befejezése (ami egyébként "simply perfect").

És hogy még mindig ne fejezzük be a sort, egy magyar, Csordás Dániel képregénye is a kezem ügyébe került. A Nocturne elsőre nem tetszett, csupán - csúnya szóval - "kényszerből" olvastam el. Elsőre nem is tudtam hova tenni. furcsa volt, mert emellett a fickó remek kis blogot csinál, de ez a kötet valami sokkal furcsább. Aztán egy-két ötlet megmaradt, és végül kiegyeztem vele egy döntetlenben.

Utolsónak hagytam a legérdekesebb darabot. Enki Bilalról akkor hallottam először, amikor megnéztem a TV-ben az Immortel, ad vitam című filmet. Kisült, hogy ő eredetileg képregényes, és hogy a stílusa legalább olyan különc, mint a filmjének a világa. Sajnos a Nikopol-trilógia nem hozzáférhető, de a tavaly november óta a teljes Szörny-tetralógia (vagy Hatzfeld-tetralógia) igen. Bilal inkább a rajzstílussal kápráztatja el az embert, nem a történettel - persze arról sem állíthatnánk, hogy hétköznapi. Az őrült XXI. század, a délszláv háború nyomorúságos emléke, egy megalomán milliárdos, apokaliptikus szekták, széthulló világ jellemzik ezt a képregényt. Nem könnyű olvasmány, de mindenképpen megéri elolvasni.

Illetve még miután olvastam az erről készült kritikát, belevetettem magam a Random ingyenes netes képregénymagazinba. Egyetértek a kritikával.

Ugyan ez a lista nem tűnik nagynak, de higgyétek el, számomra igenis elég nagy. Korábban nem vonzódtam a képregényekhez, most már azonban örömmel veszek a kezemben bármilyen igényesebb munkát. És hogy mi lesz a következő? Azt nem lehet tudni. Majd csak összefutok valami érdekességgel.

ui. köszönettel tartozom a képregények nagy részéért locutusnak és makitrának.

1000 évnyi sci-fi

Illetve nem, a lényeg, hogy kikerült az sffportal-ra a Benkő Mariannal (korábban makitra néven blogolt) közösen írt ismertetőnk a Metagalaktika 11-es, magyar sci-fivel foglalkozó számáról angolul (a fordításért köszönet Hannának).

Korábban nem nagyon érdekelt a KFK-Galaktika előtti (úgy is mondhatnánk, Kuczka előtti) magyar sci-fi, de kedden az egyetemi SF előadássorozatunkban (ami idln indult először) a magyar sci-firől tartottam egy előadást. És ehhez jó pár munkát összeszedtem, ami a XX. század első felének és a korábbi évek sci-fijével foglalkozott. Érdekes, hogy ahány ház, annyi szokás, vagyis mindenki más-más művet emel ki. Mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet a téma iránt, remélem lesz majd alkalmam még foglalkozni ezzel.