2012

2012 nem volt egy olyan év, amikor sok filmet néztem vagy sok könyvet olvastam. Holott sci-fi kiadás terén ez egy nagyon jó év volt – meglepően az. Új kiadók, új könyvsorozatok, régi kiadók új könyvei. És ha ez nem lenne elég, a kortárs sci-fi úgy zúdult a kis magyar olvasóra, mint a Niagara (feltűnő a modern űropera berobbanása). Ezen háttér előtt próbálok valami összegzést kicsikarni magamból. 

Az év filmje: Felhőatlasz (Cloud Atlas)

Ez az a film, amit az ötlettelen sajtó az új Mátrixként reklámozott, holott a két film nem is állhatna távolabb egymástól. Nem tökéletes darab (ami akár sci-fi is lehet), de mindenképpen ambiciózus, és bár sok kijelentése mára Coelho-szintű frázissá silányult, attól még érdemes megnézni. Remek jelenetezés, jó színészek, remek zene, érdekes történetek.

Év sci-fi filmje: John Carter

Most bizonyára sokan felhördülnek, hogy de hát miért ezt a hatalmas anyagi buktát citálom ide? Mert szórakoztató, meglepően jobbra sikerült, mint vártam. Sajnos valószínűleg a Disney nem tudta eldönteni, mi is legyen belőle, családi kalandfilm, vígjáték vagy véres akciómozi, ezért sok szék közt a pad alá esett. De mégis izgalmas és érdekes film, ami számomra lekörözi az istenített idei sci-fiket (még ha nem is 100%-ig sci-fi).

Az év filmcsalódása: The Dark Knight Rises

Amilyen jó volt az előző Batman mozi (ötszöri megnézésre is jó, filmként is tökéletesen működik, nem csak képregény-sztoriként) és amilyen hangulatosan indult ennek a filmnek az első egy órája, olyan bugyuta, klisés és izzadságszagú lett a vége. Nem mondhatja senki, hogy Bane nem volt legalább annyira kemény ellenfél, mint a Joker, de ami korábban működött, az itt már csak dísz volt. Sajnálom, hogy ide jutott a trilógia.

Év sci-fi filmcsalódása: Prometheus

Igazából nem lett volna szabad sokat várni ettől a filmtől. Scott a Blade Runner és az Alien óta nem csinált igazán ütős mozit, Gladiátor ide vagy oda. Ami sikerült a Predatorsszal – többé-kevésbé – az itt egy nevetséges izé lett. A forgatókönyvet mintha egy félszemű majom írta volna, Scott bácsi meg igyekszik eladni, mint az élet értelmét boncolgató darabot. És persze a rajongók igyekeznek menteni a menthetetlent. Egyedül David (Michael Fassbender) első jelenete miatt érdemes, még a látvány sem nagy szám.

Év legjobb könyve: David Mitchell: Felhőatlasz (Cloud Atlas)

A film alapanyagául szolgáló regény tipikusan olyan mű, ami az utolsó oldalakon adja meg a kulcsot, amivel a felépítmény értelme megfogható. De akkor aztán elemi erejű felismerés történik, minden, amit korábban olvastunk, új megvilágításba kerül, és az ember rájön, hogy egy zseniális könyvet tart a kezében. A film egy darabját képes ennek visszaadni (még az indokolatlan és indokolt változtatások mellett is), de a Felhőatlasz igazán könyvben hatásos.

Év sci-fi könyve: Jacek Dukaj: Extensa

Talán meglepő – engem is meglep igazából –, hogy a sok remek (főleg angolszász) megjelenés mellett egy lengyel könyv lett az első. Nem szaporítom a szót, a fenti linken áradozok róla, a lényeg, hogy volt benne valami plusz. Természetesen az olyan regények, mint A felhúzhatós lány (The Windup Girl), a Kvantumtolvaj (The Quantum Thief), A földre hullt sárkány (Fallen Dragon), a Napok Háza (House of Suns) (és a Jelenések tere [Revelation Space], amit 10 perccel szilveszter éjfél előtt fejeztem be és hamarosan írok róla) vagy a Tűz lobban a mélyben (A Fire Upon the Deep) mindenképpen a kedvencek közé kerülnek (és várom a folytatásaikat vagy a szerzők más munkáit).

Említést érdemel még A rege (The Telling), a LoveStar, az első WWW regény, a másik Dukaj könyv vagy a Vének háborúja (Old Man's War) is. Amilyen rossz volt az év első fele olvasmányokban, olyan jó volt a második.

Év magyar sci-fi könyve: Brandon Hackett (Markovics Botond): Az ember könyve

Én, aki – eddig – rajta tartottam a kezem a hazai sci-fi ütőerén, kicsit fájlalom, hogy egy jó sci-fi regény jut egy tucatnyi gyengére-rosszra. De ez van, nincs ezzel baj – csak helyükön kell ezeket kezelni (általában itt kezdődnek a bajok). Az ember könyve korántsem tökéletes, sajnos, de ötletében, kidolgozottságában és történetében messze kimagaslik a ködből. Modern sci-fi ez, még ha kicsit sárga is meg kicsit savanyú. Reméljük, az a pár hasonló hazai szerző továbbra sem áll meg, és igyekszik feljebb kapaszkodni a profizmus hegyén.

(Zsoldos Pétertől az Ellenpont jobb volt idén, de gondoltam, adjunk egy esélyt az újaknak itt az évzárón.)

Év csalódása (könyv): Dan Simmons: Endymion / Iain M. Banks: Anyag (Matter)

Az Endymion azért csalódás, mert bár mint egy gyerek, úgy rajongok azért, hogy visszatérhettem a Hyperion világába, azért mégiscsak túlírt egy történet, sehol az a feszes és izgalmas stílus, mint korábban. Az Anyag pedig olyan, mintha korábbi ötletekből és elemekből dobta volna össze Banks, mindezt elnyújtotta és kevés sztorival fűszerezte. Az ilyen étel nekem kevés.

Év legrosszabb sci-fije: valami, ami olyan rossz volt, hogy inkább le se írom, mi az…

Év sorozata: Sherlock/Terápia

A Sherlockkal Moffat megmutatja, hogy tud jót is csinálni, nem csak gagyi DW epizódokat, a Terápia pedig azt mutatja meg, hogy nem szégyen, ha az ember elmegy szakemberhez (én is voltam idén egyszer-kétszer, persze semmi ilyen nagy dráma nem volt, mint a sorozatban.) És mindkét sorozat remek színészeket vonultat fel, szóval, aki még nem kapott rá, épp itt az ideje.

Klasszikus: A herceg menyasszonya

„Hello. My name is Inigo Montoya. You killed my father. Prepare to die!”

Színész: Clint Eastwood

Újranéztem A jó, a rossz és a csúfat (The Good, the Bad and the Ugly), valamint végre láttam a Nincs bocsánatot (Unforgiven) és a Gran Torinót. Semmi kétség, az öreg megkerülhetetlen ikonja a filmművészetnek…

---

Nem lesz most külön visszatekintő évértékelő, mert minek? Igazából, ha dióhéjban össze akarnám foglalni: lediplomáztam, aztán a következő lépcsőfokot elszúrtam – jelzem, nagyon –, aztán próbálom helyrehozni a helyrehozhatatlant. Nem volt ez egy jó év, és a következőt se látom olyan rózsásan.

Szívszerelmem, a science fiction két érzést vált ki belőlem. A hazai sci-fivel kapcsolatban egy kedves barátommal közös mondásomat idézném (avagy „Fuck you whales! And fuck you, dolphins!”). Komolyabban: a Zsoldosos írásaimat el lehet felejteni, elég volt ennyi masszív… szóval elég volt. Meg aztán minek? Körülbelül a gyöngyöt a disznók elé szisztéma, de ez túl nagyképű, és nem is igaz (én nem vagyok kagyló, és nem mindenki csak maga előtt túrja a földet). De felesleges magamat kínoznom, ha nem ér el ezzel az ember semmit. Idehaza nincs normális közbeszéd a sci-firől, az egy-két próbálkozás pusztába kiáltott szó csupán, szinte rendszerezni lehet, milyen reakciókat kap illetve nem kap rá az ember. Ezzel kapcsolatos a másik érzés, mégpedig az ujjongás. Egyre többet olvasok angol nyelvű honlapokat, blogokat – sőt, fikciót is(!) bár ez még nagyon embrionális állapot –, ahol értelmes, átgondolt írások vannak, az emberek képesek komoly dolgokat megfogalmazni, értelmes összetett mondatokat leírni olyan témákról, amik idehaza csak egy-két ember fejében vetődik fel. Például amíg nálunk olyan hülyeségek elhangozhatnak, hogy Zsoldos menjen ceruzát hegyezni Fonyódihoz (és napokig ezen kérődznek az emberek), illetve az elvileg szakmai fórumon szakmainak egyáltalán nem nevezhető dolgok folynak, addig odakint egyesek a sci-fi hagyományát vizsgálják vagy a kortárs SF viszonyairól folytatnak értelmes és grandiózus vitákat.

Persze azért lesznek jó dolgok is jövőre, jobbnál jobb könyvek, izgalmas filmek, Dűne 50. és Babylon 5 20. évforduló, ilyenek. Hátha nem cseszem el még jobban a dolgaimat és végre felpofozza magát a személyiségem. És megtanulok tisztességesen angolul (plusz megírom életem első angol nyelvű cikkét, ami életem első szakcikke is lenne egyben).

klikkre megnő