Vágyálmokon túl

2010 első felében úgy tűnt, nem fog megjelenni magyar science fiction regény. Aztán befutott a hír, hogy kijön az N, majd pedig egy másik könyvről is kezdtek beszélni. Két külön forrásból is hallottam, hogy meg fog jelenni valami, de nem kötöttem össze a két pletykát. Aztán a Scolar Kiadó előállt Kovács Ákos Vágyálmok ligája című művével, és elég nagy visszhangot keltett ezzel a lépéssel. Többen elismerően bólogattak: igen, van még kiadó, amelyik bele mer vágni ismeretlen magyar szerző kiadásába. Természetesen Kovács Ákos korántsem ismeretlen, igaz, a 44 éves szerzőnek korábban csak az Új Galaxisban jelent meg írása (pár korai novellája itt olvasható). Voltak akik a hazai sci-fi életből a regényre is bizakodva tekintettek, biztatták a szerzőt a megírására. Nem csoda hát, ha mint olyan sokan, én is kíváncsi voltam, milyen ez a könyv.

"Gruwell álmokból rakta össze az egész életét."

Az alaptörténet kissé nehezen felvázolható. Egy űrfegyver - a Szerencsefia - bevetése nyomán három idegen entitás kerül a mi Naprendszerünkbe. A három lény amolyan őrangyal, akik befészkelik magukat egy-egy ember agyába, és mivel látják a jövőt, segítik, terelgetik őket. Ez a történet, a jövőbelátás gondolata vezérli majd Art Gruwellt, a karrierje elején álló zsarolót és minden hájjal megkent üzletembert arra, hogy elinduljon hosszú útján, mely során mind feljebb és feljebb jut. Sorsa hamarosan összekapcsolódik egy új szekta alapítójával, a Gyémántanyával, aki egy látomása hatására keresi az Örökkévaló Gyémántot. Végül pedig egy család is belekeveredik Gruwell egész Naprendszert behálózó pályafutásába, mikor megnyílik egy féregjárat az űr egy távoli szegletében, csodás lehetőségekkel kecsegtetve az átkelőket. Legalább is mindenki ezt hiszi, valójában azonban egészen másról van szó, de ezt még Gruwell sem sejti.

"Az alapötlet két szálból fonódott össze.
Egyrészt, hogy mennyivel lenne könnyebb az életünk, ha egy láthatatlan őrangyal folyamatosan felügyelne ránk. Előre látná a ránk leselkedő veszélyeket, illetve döntéshelyzetekben megsúgná, hogy számunkra melyik az ideális választás. Azután ezt továbbgondolva csak egy ugrás volt mindennek a mesterséges változata, melyet már nem éppen feddhetetlen emberek irányítanának.
A másik szál egy kaotikus űrverseny ötlete volt – még ha nem is túl eredeti –, de nem a hidegháborús fajtáról van szó, hanem űrhajók őrült flúgosfutamáról, amelyek pilótái egyfajta vadnyugati földfoglalóként vagy aranyásókét rohannak egy remélt boldogabb élet felé." (interjú a szerzővel)

Aki a fülszöveg olvasása (vagy a kiadó honlapján szereplő bővebb leírás) után egy egyszerű űrkalandra számított, az rosszul mérte fel ezt a könyvet. Ahogy a történet hevenyészett összefoglalójából is látszik, a helyzet nem ilyen egyszerű. Egy kissé zavaros E/1-es visszaemlékezés után egy csattanót kapunk, majd hirtelen a második fejezettel valami teljesen ide nem illőbe csöppenünk, és megismerjük Art Gruwellt. Gruwell nem a főszereplő, ugyanis olyan nincs a regényben. A különféle fejezetek kisebb-nagyobb időtávlatból követik egymást, és hol Gruwell szerepel bennük, hol valaki más, persze előbbivel találkozunk többször, gyakorlatilag végigkísérhetjük, hogyan válik a Naprendszer legfontosabb emberévé - nem éppen tisztességes eszközökkel. Az első hiba pont vele van: nem baj, ha nincs központi szereplő a könyvben (amit egyesek novellafüzérnek neveznek, én viszont inkább regénynek tartom, szemben mondjuk a Szintetikus álommal), egy regény nem feltétlenül egy szereplő történetét mondja el. De ha már Gruwell szemmel láthatóan központi helyet foglal el, legalább rendesen ki lenne dolgozva a karaktere. Ugyanis hiába tudunk meg róla sok mindent, alapvető motivációi mégis sablonosak maradnak - nem hogy nem azonosulunk vele, de igazán utálni sem tudjuk, tettei, legyenek bármennyire gonoszak, súlytalanak maradnak számunkra. A többi szereplő is ilyen, se a Gyémántanya, se a fiáért aggódó apa (ill. a nagyapa) figurája nem fog meg bennünket (ettől függetlenül érthetőek a motivációik).

De semmi gond, talán majd a történet kárpótol minket! És kezdetben azt hihetnénk: igen, itt végre kapunk valamit amire nem számítunk. Azt hihetnénk, kitaláljuk, mi fog következni, de nem, ahogy a regény halad előre, egyre homályosabb, mire is fog kifutni a történet. Bizakodni kezdünk, már előre dörzsöljük a tenyerünket: vajon mi köze van az őrangyaloknak Gruwell mesterkedéséhez? Vagy egy új vallási szektához? Vagy a prekog kisfiúhoz és családjához? Aztán ahogy olvasunk tovább, egyre jobban kezd lankadni az érdeklődésünk. Elbizonytalanodunk. Mi készül itt? Lassan-lassan kezdjük azt hinni, itt bizony átvágtak minket. És bizony, végül megkapjuk a nagy pofonunkat, átjutunk a féregjáraton, és mindent megmagyaráznak nekünk. Mi pedig csak ülünk bambán, kezünkben a könyv, és ráncoljuk a homlokunkat: ezért olvastunk el több mint kétszáz oldalt? A nagy magyarázat igazából csak egy kis magyarázat, és talán nem lövök le nagy poént, ha azt mondom, nem áll össze végül, miért is írta meg a szerző ezt a könyvet. Mármint nem arra gondolok, hogy szórakoztatni akart-e vagy valami mást, hanem hogy a történetnek mi az értelme. (Ráadásul az utána következő 100 oldal inkább tűnik egy hosszú epilógusnak, mint érdemi résznek.)

Pedig volt benne potenciál. A teremtett világ, még ha nem is mestermunka, kellően kidolgozott, az apróságok, amiket bemutat - egy bár, egy kórház, egy szekta stb. - kellően érdekesek, jó háttér egy történetnek. Külön érdekes volt, hogy a mű a vallás kérdésével is foglalkozni kezdett, hihetően nyúlt hozzá a témához, nem úgy, ahogyan azt általában hazai szerzőktől megszokhattuk (ti. a vallás valami fura dolog és/vagy maradi és/vagy fanatikusok/bolondok/bigottak gyűjtőhelye). Ráadásul nem is csak egy vallási motívum jelenik meg a könyvben. Ezért tűnik kicsit törésnek az "űrbéli flúgosfutam" behozása, mint amolyan "kötelező sci-fi kalandregény elem": itt a zavart a leírás okozza, az űrhajók keringője és az igazából kissé érdektelen, feszültségfokozás céljából behozott karambolok stb. Ugyanakkor a másik ötlet, az "őrangyalok" és a prekogok használata már tartogat magában olyan lehetőségeket, melyekkel meg lehet támogatni egy jó sztorit. Azonban éppen az utóbbi marad el. Kicsit olyan a könyv, mintha a fejezetek egy folytatásos szappanopera egy-egy véletlenszerűen kiválasztott, a szerző által izgalmasabbnak vagy érdekesebbnek talált epizódjai lennének, és ez a szappanopera a könyv utolsó oldala után is folytatódik (megjegyzem, a keret, az angyalok története sajnos nem lett elég fajsúlyos ahhoz, hogy az utolsó fejezet értékelhető legyen). Erősebb háttérsztorival sokkal jobb regényt lehetett volna írni a könyvből.

Ugyanakkor persze még ekkor sem lenne tökéletes. Bármennyire is gördülékeny a szöveg, bármennyire érdekes a háttérvilág, igazán nem kiemelkedő. Az alapötlet is már ismerős, a világ alapelemei is. A borító és a cím tipográfiája jól sejteti, kicsit a nyolcvanas évekre emlékeztető könyvet kapunk a kezünkbe. Az olyan elnevezések, mint Szerencsefia vagy a különféle hajónevek nem igazán vallanak kortárs műre, és ez igazából abban is megmutatkozik, hogy semmi olyan nincs benne, ami ne lett volna meg húsz-harminc évvel ezelőtt is egy sci-fi regényben. Az egyetlen dolog, ami picit talán magán viseli korunkat, az az egyik utolsó fejezetben a tinédzser lány mellékszereplő elmegép nevű eszköze, ami amolyan jövőbeli táblagép, összegyűrhető és dobálható. Ilyen apróságokból kellett volna még több, ezek színesíthették, közelebb hozhatták volna napjaink jövőképéhez a regényt. Ugyanakkor szemléletes példa, hogyan lehet elrontani napjaink megjelenítését egy sci-fiben: az apa úgy zsörtölődik lánya "vad" kinézetén és zenei ízlésén, mint napjaink öregjei. Az apa idejében nem voltak lázadók? Lehet, hogy ő nem tartozott közéjük, de klisés előhúzni a "konszolidált apa - vadóc és lázadó gyerek" kettősét. Ugyanilyen klisé a hosszú idő után véletlenül egymásra találó bajtársak, a robot aki ember akar lenni vagy a velejéig korrupt kormányzat (ahol az egy szem nő furcsaság, mármint hogy egyáltalán van). Ezeket felejtsük el, önmagukban kevesek, ha nem kifejezetten valami fontos szerepet szánunk nekik és pont azért használjuk őket, mert klisék (és ebbéli szándékunkat kifejezésre is juttatjuk valahogy a műben), akkor érdemesebb inkább kifordítani, átértelmezni őket. Nem elég jó alapötleteket vagy alapkliséket összeszedni, jól össze kell illeszteni őket. A ház is leomlik, ha a téglák közt nincs malter.

Azért tartom fontosnak, hogy ennyire szájba rágósan írjak a könyvről, mert igenis van benne potenciál! A szerzőnek még tanulnia kell, fejlődni, de egyrészt ha van akarat akkor sohasem késő, másrészt összességében a magyar sci-fi átlagához képest nem teljesített rosszul. Meglovagolta azt a "vágyálmot", hogy tehetséges zsenik ugorjanak ki a bokorból. De idehaza célszerűbb leszámolnunk ezzel az álommal: nincsenek zsenik, tanulni és gyakorolni kell, Kovács Ákosnak pedig minden képessége megvan ahhoz, hogy képes legyen felülemelkedni az átlag magyar sci-fi színvonalán. Nem tökéletes munka, sőt, sajnos nem is mondanám elegendőnek, de mindenképpen meg kellett írni. Csupán lehet kiadni nem kellett volna, legalább is pár szerkesztési kör és tanulási fázis nélkül nem. De bízzunk benne, hogy a szerző képes lesz fejlődni. Mert nem győzöm hangsúlyozni, van mire alapoznia.

"Csalódott vagy? Nem erre számítottál? Tudod, a vágyott dolog álmainkban sokkal szebb, mint a karcos valóság."

Ui: Érdekes címválasztás, talán szerencsésebb lett volna, ha jobban elkülönül a versenytől, és inkább kötődik a "vágyálom" motívumához, ami a szereplőket vezeti, de még erre a motívumra is ráfért volna az erősítés (már ha tényleg erre utal a cím).

(A regényből itt olvasható részlet.)

Elátkozott lézerek

A Mysterious Universe sorozatát még a kilencvenes évek végén hozta létre a Cherubion égisze alatt Fonyódi Tibor (Harrison Fawcett) és Szélesi Sándor (Anthony Sheenard). Ugyan népszerűvé vált és gyakorlatilag ez az egyetlen hazai sci-fi franchise - bár igazából nem nevezhető science fictionnek, de erről majd később -, mégis az elmúlt években csak ritkán jelentek meg kötetek ebből a világból. Egyrészt Fonyódi, az egyik alapító végleg elhagyta az MU-t, illetve Szélesi is más projekteket kezdett. Végül az utóbbi két-három évben a sorozat új lendületet kapott a Tuan Kiadó szárnya alatt, és igyekeztek új nevekkel felpezsdíteni az alkotógárdát. Ilyen új név Mészáros László, alias Dave Howard, aki két MU novella után 2010-ben jelentkezett A Démoncsászár fejvadászai - Brett Shaw küldetés című regényével.

"– Soha ilyesmi nem történt még. Senkinek a fejében meg nem fordult, hogy ez lehetséges lenne. A következmények fehér foltja pusztít odakint. A lehetséges válaszokat nem ismerem. Ez gyakorlatilag nem fordulhatott volna elő."

IV. von Anstetten császár különleges feladattal bízza meg két praetoriánus testőrét: Brett Shaw és Paul Wittgen a Halmer tiltott világára utazik, hogy elfogjon egy mágust, aki a bolygó pszichikai képességű őslakóitól akar tanulni, majd azokat a császár ellen fordítani. És bár a két testőrnek nem megy könnyen a küldetés, mégis sikerül feketecsuklyásként legyűrni a mágust. A baj azonban csak ekkor kezdődik: Shaw csuklyája nem omlik össze, és pusztítani kezd. Ilyesmire sosem volt példa, maga a császár is megrökönyödik. Hogy felmérje a helyzetet, két fejvadászt, a Shark&Lez Agency embereit bízza meg a praetoriánusok kimentésével és a csuklya inaktiválásával. De ez nem olyan egyszerű, Brad Butcher és Thomas Craft talán eddigi legveszedelmesebb küldetését vállalja el, ami mögött nem csak egy sötét entitás áll, de valaki más is, aki sokkal közelebb áll a császárhoz.

"– És mágiát használ, ami istentelen dolog.
– A jelen helyzetet tekintve nagyon sötét mágiát."

Először is, tisztázzuk, mivel van dolgunk. A Mysterious Universe sci-finek néz ki, de legalább is űroperának: űrhajók, idegen bolygók, csillagbirodalmak, stb. Persze az űropera ponyvák legszebb hagyományaival, a középkori hierarchiával, környezettel, kifejezésekkel (király, császár, hercegnő, stb.). Ezzel nem is lenne semmi baj, hisz a sci-fi klasszikusai is, mint az Alapítvány, az emberiség korábbi társadalmi képéből merít, az űropera meg egyenesen "a jövőbe helyezett középkor". Az MU azonban a sci-fivel nem elégszik meg: varázslat, démonok, más létsíkok, feltámadó holtak. Csupa olyasmi, ami a racionalista science fictiontől idegen, abba nem sorolható bele. Ugyan az MU világa igyekszik áltudományos és féltudományos magyarázatokkal valahogy racionalizálni az egyébként irracionálist, mégis az ember inkább érzi úgy, űrfantasyt olvas, nem pedig sci-fit. Az MU kapcsán több támpontunk is lehet, ha be akarjuk sorolni valahová. A Zsoldos-zsűri már díjazott Mysterious Universe regényt, mint sci-fit, tehát nem akad fenn az (amúgy plasztikus képpel élve, nagy lyukakkal büszkélkedő) tematikai rostán, amit a zsűri használ. Másrészt Fonyódi, Brett Shaw megalkotója nemrég egy interjúban így nyilatkozott: "Ha Brett Shaw kezében kicserélem a lézerfegyvert egy hatlövetűre és az egész sztorit átteszem a vadnyugatra, ugyanúgy működik a sztori és a karakter, márpedig ha a sci-fi elemek nem funkcionálisan vannak jelen egy műben, akkor az nem igazi sci-fi."  Ez illetve az alapján, amit a regényben olvasni lehet, a kötet nem tekinthető szigorúan sci-finek. Ennek ellenére a Zsoldos-díj mezőnyéből nem fog feltétlenül kihullani, ismerve a korábbi tapasztalatokat.

Viszont ha ez nem sci-fi, akkor nem kell a sci-fi racionalizmusának kötnie a regényt, a cselekményt és a szereplőket. És ez így is van. Mindez azonban lényegtelen apróság, hisz egy kötetet élvezhetünk akkor is, ha sci-fi, fantasy, történelmi vagy bűnügyi regény. Ez a másik fontos kérdés: minek tekintsük ezt a művet, mi a megszólított célcsoport? A Mysterious Universe-t alapvetően én tinédzser fiúknak szóló irodalomként tudom aposztrofálni. Ennek a korosztálynak a szükségleteit célozza: hősei keménykötésű, egyedülálló férfiak, akik bármelyik nőt megkaphatják - és rendszerint a legszebb nők szerepelnek a történetekben -, nagy harcosok, akik készek egy kocsmai verekedésre vagy egy háború kirobbantására, magukon olyan és annyi fegyvert hordanak, hogy egy fél bolygót a levegőbe tudnának röpíteni. Nagyon "lazák", szlengben beszélnek - ami valami oknál fogva nekem a kilencvenes éveket juttatja eszembe -, és állandóan csipkelődnek egymással, keményen odaszólnak a rosszarcúaknak és le is rendezik őket, ha arra kerül a sor. A történet ezekben a művekben faék egyszerűségű, általában egy-két csavarral fűszerezik, de kellő mennyiségű, sőt, néha túlzottan sok akcióval, csatával, robbanással tömik meg. Nincsen másként ezzel a regénnyel sem, itt is van elég állig felfegyverzett fickó, és bár alapvetően nem háború és harc áll a középpontban, azért el-elsül egy lézerpuska és robban pár gránát. De ezt is meg lehet bocsájtani, ha már  hormonokkal küszködő fiatal fiúknak szóló műről van szó.

"A mester megtanított a szavak és a hit erejére. Megtanította, hogy az erő egységes, és a gondolat és akarat ugyanaz kell legyen, mint maga a megvalósítandó cél. A képzelet erejét állította a teremtés élére. Mert minden azonos azzal, mint amiből teremtetett. Az egész megértése a részek megértése. Elhiszem, hogy ez önnek zavaros, de nekem tiszta, mint az Alpok olvadó gleccsereinek vize tavasz idején."

De valami zavar mégiscsak van ebben a regényben. Ugyanis mintha nem akarna csak kamaszoknak szóló akciósztori lenni. Nem, itt az alkotó valószínűleg többet akart. Már csak az is közrejátszhatott, hogy az MU-n felnőtt olvasók tényleg felnőttek, harmincas férfiak lettek, akik ugyan még mindig vonzódnak a macsó sztorikhoz, de alapvetően már más dolgok is érdeklik őket a csajokon és a fegyvereken kívül. Nem, ők mélyebb dolgokra vágynak, intrikára, filozófiai mélységre, érzelmekre - nem romantikára, hanem olyan férfias dolgokra, mint az apaság vagy a barátság - és hasonlókra. Ezeket pedig a szerző meg is akarja adni nekik. De jaj! Ezek annyira nem illenek ide, annyira szárazak, idegenek. Sablonos a sztori, éppen ezért a többi elem is sablonos. Ráadásul nem csak magától a macsó miliőtől ütnek el, de még szövegükben is idegen testként terülnek el a túlírt, fegyver-és harcleírások illetve a marcona hősök párbeszédei között. Elég csak a regény első oldalain leírtakra gondolni: a császár fiatalabb lánya gondolataiba mélyedve áll az űrkastély ablaka előtt, és nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük, milyen is a jelenet. De az olyan dolgok is, mint Brett Shaw apjának aggodalma vagy az arra utaló szövegek ("– Őszintén kívánom, hogy ne kelljen Peter Shaw szemébe néznie, amikor elmondja neki, hogy a fia halott!") is körülbelül annyira hatásosak mint egy kavics a lézerháborúban. Inkább zavaró, elidegenít az akcióktól, az egyetlen dologtól, ami miatt talán értékelni lehetne a könyvet. Számomra persze az akció édeskevés, és mivel nem ez az első ilyen típusú könyv, amit olvastam, nagyon unalmas is, de egy újszülöttnek minden vicc új, ill. aki szereti az MU szintű akciókat, annak ez jó lehet. De az alkotónak el kellene döntenie, mit ír és kinek.

Ami azonban a sablonos szereplőkön, a sablonos párbeszédeken és a sablonos jeleneteken kívül sokkal jobban idegesített, az az erőltetett spiritualizmus, a konyhafilozófia és miszticizmus. Könnyen tud mindenki okosakat mondani, Coelho-szintű bölcsességeket összehozni, sőt, ha esetleg lusták vagyunk, az internet tele van nagyobbnál nagyobb életigazságokkal. De ezek attól még üres frázisok maradnak, ha nem értjük őket, nem tudjuk kontextusukban kezelni vagy jól felhasználni. Beszélhetünk egységről meg alpesi harmatról, ha ezek mögött nem áll más, csak az, hogy kicsit fel akarjuk hígítani a tesztoszteronszagú - bár számomra inkább izzadságszagú - akcióinkat, akkor semmit sem ér. Ráadásul itt nem csak, hogy üresek a mondatok, de még zavarosak is, nem érteni, mit is akar a szereplő vagy a narrátor pontosan nekünk átadni. Ugyanígy zavaróak Brett Shaw emlékei illetve különféle gondolatai, melyeket kómájában "átél". És még lehetne sorolni. A misztikusság, az évszázadok, évezredek felemlegetése, a sötét mágia, a titkos és okkult tudás, és a többi, mind eszköz akar lenni, hogy mélységet adjon a történetnek, de kilóg a lóláb. Nem működik a dolog, érdektelen az egész történés, teljesen mindegy, hogy macsó hőseinkről, távoli entitásokról vagy ősöreg idegenekről legyen szó, mindegy, hogy lézerrel lőnek vagy elátkoznak valakit. Unalmas, csikorgó mondatok, erőltetett spiritualitás. Persze ez elvárás lehet a hasonszőrű regényeknél, de akkor ne csodálkozzunk, ha leszólják ezt olyanok, akik ennél kicsit komolyabb irodalmat is a kezükbe vesznek.

"Az merült fel bennem, mielőtt még felmerült volna bennem, hogy hogyan kerültünk ide, hogy nem érdekel, hogy hogyan kerültünk ide. Van ennek valami értelme?"

Szóval akkor most mit is olvastunk? Tinédzserregényt, vagy valami komolyabbat? Mindenképpen érdemes lenne az MU-t kicsit kimozdítani ebből a helyzetből, komolyan eldönteni, kik a célközönség és rendes stílusban alkotni. Nem mindig az a jó főhős, akinek nincsenek normális érzelmei, nem képes felfogni, mi történik körülötte, egy bolygót csupán járulékos veszteségnek tekint (de azért megmenti, szó se róla), a fegyvere a mindene, vagy épp valami olyan hóbortja van, ami a XX. századhoz köti (mert az bizony milyen vicces) (tudom, Shaw karaktere már régen létezik, de akkor is zavar). A szerző is még sokat tanulhat írástechnikából, nem kell ennyire túlírnia mindent, a kevesebb néha több, illetve nem kell elismételni kétszer-háromszor ugyanazt az információt. Igazából nagyon sok hiba van a könyvvel, szövegszinten is, amit nem nekem kellene most itt leírnom. Nem is teszem. Én olvasó vagyok, nem szerkesztő. Mondanám, hogy remélem, a szerző másik jelölt regénye jobb ennél, de egy év alatt nem lehet olyan nagy változást elérni, igazából abban sem vagyok biztos, hogy megfelelő rutin nélkül egy év alatt meg lehet írni egy regényt. De bárcsak megcáfolna valami, minden tekintetben.

A borító egyébként, minden giccsessége ellenére, még a jobbak közé tartozik, a bejegyzés többi képével együtt Chris McGrath munkái.

Szörnyeteg a hajtóműben - kritika

A tavalyi Zsoldos-díj kapcsán írtam a kisregényekről - mivel regények számára a díjat akkor nem osztottak, így mondhatni "a kisregény volt 2011 regénye" -, de a későbbi díjnyertesről, Szélesi Sándor Szörnyeteg a hajtóműben (Galaktika 246-249) című munkájáról valahogy sehogy sem sikerült. Nem tudtam összerakni, mi is volt a problémám az írással - pedig problémám akadt bőven. De talán a sors akarta így, mert most született egy kritika, ami majdnem 100%-ban azokat a dolgokat emeli ki, amiket én is fontosnak tartok. Úgy is mondhatnám, mindig öröm olvasni más tolmácsolásában azokat a gondolatokat, amik bennem is megfordulnak. És ugyan a díjat már régen odaítélték, és a kisregény körüli vita is elült réges-rég, én azt vallom, egy kritikát sosincs késő közölni.

Száz szónak is egy a vége, olvassátok el Benkő Marianna kritikáját a kisregényről (igen, ez egy reklám volt, de szerintem kevesen tévednétek arra az oldalra, ahol az írás megjelent, pedig biztos van, akit érdekel).

(Érdemes figyelni, ugyanitt a jövőben még olvashatunk hazai SF művekről írásokat.)

A sci-fi rendezvényekről

„A találkozón összegyűlt száz fős mag azonban kevés ahhoz, hogy visszahozza a kilencvenes évek eleji Hungarocon hangulatát.” (A Hungarocon jövője, Átjáró 4., 2002)

„Aztán itt volt a közönség problémája: mindenképpen feltűnhetett az egyszeri nézőnek, hogy a Con nem igazán az előadásokról, hanem a kis hazai SF-diplomáciáról szól. Az egyes programokon ritkán voltunk 20-30 főnél többen, holott a Con teljes létszáma azért az 50-60 főt elérte (amit nagyon jól mutat, hogy a Zsoldos-díjátadó teltházzal ment).” (Két hétvége a magyar SF jegyében, Benkő Marianna, 2011.)

2011-ben rekordszámú, öt sci-fi rendezvényen tettem látogatást. Ezek azonban sok mindenben különböztek, némely rendezvények még talán magukat sem tekintik igazi „sci-fi találkozónak”. Szétbonthatjuk eszerint is ezeket. „Hivatalos” rendezvény volt a 31. HungaroCon (2011. június 24-26.), az AVANA-SFportal (2011. november 12.) és a szegedi Kész-Tető Egyesület Sci-Fi Napja (2011. november 26.). Ezek mellett amolyan „baráti összejövetel” volt a 3. InterGalaktika találkozó (2011. június 17-19.) és a 24. Szefantor (szintén a Kész-Tető Egyesület szervezésében, 2011. augusztus 5-14.).

Szétválaszthatjuk úgy is az eseményeket, hogy melyek nyúlnak vissza gyökereikkel 1990 előttre és melyek az újak (ilyen tekintetben a szegedi Sci-Fi Nap kakukktojás, mert bár először rendezték meg, sok szállal kötődik a hagyománnyal rendelkező Szefantorhoz). De még ennél lényegibb dolgokban is különböznek: egyik csak baráti, a másik csak szakmai, van, ami próbálja ötvözni a kettőt és van, ami nem is tudja, mi akar lenni. Lehetne még sok szempontból elemezgetni a különbségeket, de most csak egy általános jellemzőt emelnék ki. Hogy mégis mi az, ami jellemző mindegyikre? Az alacsony részvételi arány. A leglátogatottabb talán a budapesti Sci-Fi Nap volt, cirka 100 emberrel (ebbe a szervezők is beleszámítanak), ezt követi a Szefantor, ahol viszont sokat számít, hogy az emberek családostól érkeznek. A HungaroCon, „az” országos rendezvény, létszáma nem érte el a 70 főt. Az IG találkozó csapata 20 fő körül mozgott, ezzel nagyjából azonos volt a szegedi Sci-Fi Nap mérete (itt viszont ne feledjük, hogy a baráti találkozóval ellentétben szervezők és előadók is voltak, tehát a tényleges „látogatószám” sokkal alacsonyabb). Ráadásul a rendezvények látogatói közt nagyok az átfedések.

Azt mondhatnánk, hogy a reális szám, ami egy országos, jól megszervezett magyar sci-fi rendezvényen megfordul, 100 fő körül mozog. Hogy ez sok vagy kevés? „A művelődési házakban [a nyolcvanas években] szinte vadásztak a rendezvényekre, a scifi [sic!] mozgalom a tetőfokán volt (800-900 fős HUNGAROCON-ok).” Ez a Szefantor blogján olvasható. Egy ilyen számhoz képest a mai tényleg kevés. De számoljunk másként: „A ’80-as évek elejétől a példányszámok nagyon szépen megemelkedtek. Nőtt a sikere ennek az egész műfajnak, és ez a példányszámokon is meglátszott természetesen. Olyan példányszámaink voltak, hogy: 240 ezer. Huxley: Szép új világ.” (Kuczka Péter, 1996.)

Ma nincsenek rendelkezésünkre álló pontos eladási adatok, de egyes források egy ma megjelenő, tényleg sikeres sci-fi (pl. Dick vagy Robert Charles Wilson) elfogyó példányszámait nem teszik pár ezernél többre. Természetesen a helyzet nem feleltethető meg teljesen egymásnak, hisz a rendszerváltás előtt egy „kiadói csoport” foglalkozott sci-fivel (azaz a Móra adott ki profilszerűen sci-fit, de ha kijött egy tematikába vágó könyv az Európánál, az nem zavart be a példányszámba, nem volt verseny) addig ma a sci-fit megjelentető kiadók száma egy tucatnyi körül mozog (ez a szám hol nagyobb, hol kisebb). Azonban még így sem beszélhetünk egy 4-5000-es olvasótábornál nagyobbról (mivel egy könyv nem nyeri el feltétlenül minden olvasó érdeklődését). Az pedig azt jelenti, hogy ha nem is Huxley regényével (mely nem csak a sci-fi olvasókat érdekelhette) számolunk, akkor is az „olvasótábor” (vigyázzunk, több ok miatt ez is csak relatív megnevezés lehet!) a jóindulattal kalkulált számok mellett is a huszadára zuhant vissza! Vagyis a kvázi 1000 fős rendezvények utódainak mindössze 50 fős látogatottságuk kellene, hogy legyen. Természetesen ez is csupán számtan, ami korántsem vesz figyelembe rengeteg tényezőt, de jól szemléltet bizonyos dolgokat.

Hogy mit vonhatunk le a fentiekből? Nos, egyelőre annyit, hogy kevesen látogatják a rendezvényeket, azok is főleg „belsős”, „szakmás” emberek, és hogy aki úgy gondolja, egy ilyen rendezvény nyereséget termelhet, annak nagyon jól meg kell fontolnia, mit hogyan csinál. De akkor mit jelent ez? A nagy sci-fi rendezvények kora lejárt? Az írás további része erre keresi a választ, és nem titkoltan azt kívánja alátámasztani, hogy igen, a nagy tömegeket megmozgató, több száz fős (horribile dictu, ezres) sci-fi rendezvények nem életképesek. Természetesen azonnal előkerülhet számtalan ellenpélda, de majd később látni fogjuk, hogy ezek még analógia szintjén sem jók a tétel megdöntésére (de ez nem jelenti, hogy a tétel megdönthetetlen, hisz a most következő okfejtések nem kőbe vésett igazságok, de ennek oka remélhetően a szövegből kiderül).

A vita és a vélemény

John Stuart Mill (1806-1873) A szabadságról (On Liberty, 1859.) Századvég Kiadó, Bp., 1994, fordította Pap Mária

"Ha az emberiség egyetlen ember kivételével azonos véleményen volna, még akkor sem lenne joga ezt az embert elhallgattatni, ahogy annak sem lenne joga – ha hatalma volna is rá – az emberiséget elhallgattatni. Ha a vélemény olyan magánvagyon volna, mely csak tulajdonosa számára értékes, s ha élvezésében zavarni valakit egy egyén magánsérelme lenne csupán, akkor volna értelme mérlegelni, hogy kevés vagy sok emberen követték-e el a sérelmet. Ám ha korlátozzák egy vélemény kifejtését, abban épp az a különlegesen rossz, hogy az emberi nemet rabolják meg, az utókort éppúgy, mint a kortársakat, s az eltérő véleményűeket még jobban, mint az egyetértőket. Mert ha a vélemény helyes, megfosztják őket az alkalomtól, hogy igazságra váltsanak egy tévedést, ha pedig helytelen, nélkülözni kénytelenem egy majdnem ekkora nyereséget, hogy tudniillik élesebben és elevenebben észleljék az igazságot azáltal, hogy az megütközik egy tévedéssel. Ezt a két hipotézist külön-külön kell megvizsgálnunk, mivel az egyikhez másfajta érvek tartoznak, mint a másikhoz. Sohasem lehetünk biztosak abban, hogy az a vélemény, amelyet elnyomni próbálnak, helytelen; és még ha biztosak is lennénk ebben, elnyomása akkor is káros.

Először: lehet, hogy az illetékesek által elnyomni kívánt vélemény helyes. Azok persze, akik el akarják nyomni, tagadni fogják helyességét, tudnunk kell azonban, hogy nem tévedhetetlenek. Nincs joguk rá, hogy az egész emberiség helyett eldöntsék a kérdést, s mindenki más elől elrejtsék a mérlegeléshez szükséges eszközöket. Hogyha azért hallgattatnak el egy véleményt, mert biztosak benne, hogy helytelen, akkor úgy viselkednek, mintha feltételeznék, hogy az ő bizonyosságuk azonos az abszolút bizonyossággal. A vita elhallgattatása mindig egyenértékű a csalhatatlanság feltételezésével. Ennek cáfolatát a közismert érvekre hagyhatjuk, melyek attól, hogy közismertek, nem kevésbé jók." (25-26.)

[…]

"Az ítélőképesség azért adatott az embereknek, hogy éljenek vele. […] A kormányoknak is, az egyéneknek is kötelességük a tőlük telhető legigazabb véleményeket kialakítani, kötelesek ezeket körültekintően megformálni, és sohasem kényszeríthetik véleményüket másokra, ha nem teljesen bizonyosak abban, hogy igazuk van. […] Teljes bizonyosság nem létezik, olyan bizonyosság azonban van, amely elégséges az emberi életcélokhoz. Saját viselkedésünk irányításához fel lehet, sőt fel is kell tételeznünk, hogy véleményünk igaz […]." (27-28.)

[…]

"Vita és tapasztalás segítségével le tudja győzni tévedéseit. A tapasztalás önmagában nem elég. Vitára is szükség van, ebben kell eldőlnie, hogy hogyan kell értelmezni a tapasztalatot. A tények és a viták fokozatosan kiszorítják a helytelen vélekedéseket és a rossz gyakorlatot; ám ahhoz, hogy hathassanak az értelemre, előbb tudottá kell lenniük előtte. Kevés tény beszél önmagáért, jelentésüket magyarázatoknak kell megvilágítaniuk. […] Mitől válik valaki olyanná, akinek ítéletében valóban meg lehet bízni? Attól, hogy mindig kész elfogadni a véleményét és viselkedését illető bírálatot. Attól, hogy szokásává vált, hogy mindent meghallgasson, amit ellene felhozhatnak, s hasznosítsa is belőle mindazt, amit szükséges, s hogy megmagyarázza magának, alkalomadtán másoknak is, hogy miért téves egy téves nézet. Attól, hogy úgy érzi: csak úgy ismerhetünk meg egy tárgyat legalább nagyjából teljesen, ha mindazt meghallgatjuk, amit a legkülönbözőbb felfogású emberek mondhatnak róla, s ha az összes nézőpontból megvizsgáljuk, amelyekből a legeltérőbb szellemi alkatú emberek szemlélhetik. […] A saját véleményünkbe vetett jogos bizalom egyedüli alapja csak az lehet, ha hozzászoktunk, hogy véleményünket mindig a másokéval való egybevetés útján helyesbítjük, és így szilárdítsuk meg annyira, hogy ne habozzunk a gyakorlatban alkalmazni: mert ha valaki tisztában van mindazzal, amit föl lehet hozni ellene – vagy legalább azzal, amit kézenfekvő fölhozni ellene –, s minden ellenkező álláspont ellenére ragaszkodik a magáéhoz, tudván, hogy nem kerülte, hanem épp kereste az ellenvetéseket és kifogásokat, s nem zárt ki egyetlen szempontot sem, amely más fénybe állíthatná a dolgot, akkor joga van azt gondolni, hogy ítélete helyesebb bárki másénál, aki hasonló folyamaton nem ment át." (29.)

"Ha valaki a kérdést csak saját szemszögéből ismeri, kevéssé ismeri. Lehet, hogy jók az érvei és elképzelhető, hogy senki sem tudja megcáfolni őket. De ha képtelen az ellenkező oldal érveit megcáfolni, ha még annyit sem tud, hogy mik ezek az érvek, nincs alapja rá, hogy a két nézet bármelyikét kiválassza. […] Az sem elegendő, ha az ellenfél érveit saját mestereitől hallja, azok beállításában és cáfolataiktól kísérve. Nem ez a módja, hogy az ember méltányosan mérlegelje az érveket és valódi szellemi érintkezésbe kerüljön velük. Olyanoktól kell meghallgatnia őket, akik valóban hisznek bennük, akik komolyan védik őket, és megteszik a tőlük telhetőt védelmükre." (45.)

"Ha a szabad vita hiányának káros hatása – amikor a készen kapott nézetek igazak – arra korlátozódnék, hogy az emberek tudatlanok maradnának nézeteik alapjai felől, azt lehetne gondolni, hogy ez, habár intellektuálisan káros, erkölcsileg nem az, és nem befolyásolja a nézetek értékét, legalábbis ami a jellemre tett hatásukat illeti. A valóság azonban az, hogy viták hiányában nemcsak a nézetek alapjai mennek feledésbe, hanem gyakran értelmük is elhomályosul." (49.)

"A legnagyobb vétek, amit egy vitázó elkövethet, az, ha az ellenkező nézet képviselőjét rossz vagy erkölcstelen embernek bélyegzi. […] Az általánosan elfogadottal ellentétes nézetek többnyire csak mesterkélten óvatos nyelvezeten előadva számíthatnak meghallgatásra, s ha kínos gonddal ki van küszöbölve belőlük minden szükségtelen támadás, s ha csak a legcsekélyebb mértékben is eltérnek ezektől a követelményektől, elvesztik talajukat, míg az uralkodó nézetek oldalán alkalmazott fékevesztett mocskolódás valóban elijeszti az embereket attól, hogy ellenkező véleményt valljanak, vagy ellenkező véleményt képviselő embereket meghallgassanak. […] Nyilvánvaló azonban, hogy egyiknek a megrendszabályozása sem tartozik a törvényre vagy a hatalomra, a közvéleménynek ellenben minden alkalommal az adott eset körülményeit figyelembe véve kellene ítéletet alkotnia, mindazokat elmarasztalva – akármelyik véleményt képviseljék –, akikből hiányzik az elfogulatlanság, vagy akik rosszindulatúnak, bigottnak vagy intoleránsnak mutatkoznak; s ezeket a vétkeket nem az illető álláspontjából kellene kikövetkeztetni, még akkor sem, ha az adott kérdésben az történetesen ellentétes a sajátunkkal; s megérdemelt tisztelettel kellene övezniük mindazokat – álláspontjuktól függetlenül –, akik elég higgadtak és becsületesek ahhoz, hogy azt tulajdonítsák ellenfelüknek, amit az valóban állít, nem túlozva el semmit, hogy a hitelét rontsák, s nem hallgatva el semmit, amit az saját érdekében mond vagy mondhatna. Ez a nyilvános vita valódi erkölcse, s ha gyakran sérelmet szenved is, szívesen gondolom azt, hogy számos vitatkozó akad, aki az esetek többségében ehhez tartja magát, s még több olyan, aki tudatosan törekszik rá, hogy ehhez tartsa magát." (63-64.)

Kis magyar álom

Mottó: a pénz nem boldogít, de sok mindent megvehetsz vele, ami boldoggá tesz.

Lovas Lajost sokan csak úgy ismerik, mint az Agydobás című 2005-ös regény szerzőjét, esetleg annak folytatását, a Jó reggelt délbent is. Előfordulhat, hogy találkoztak novelláival a Galaktikában, felkapták a fejüket amikor Zsoldos-díjat nyert, és hajlandóak voltak elfogadni, hogy Lovas az, akit a sci-fi berkekben csak mint "humoros szerzőt" aposztrofálnak. Természetesen neki is vannak "ragadványnevei" és a műveit is szokás mindenféle hangzatos "rokonokkal" illetni, de erről majd később.

Történt egyszer, úgy 2010 tájékán, hogy a Galaktika Fantasztikus Könyvek (és minden csatolt részek, vagy ez a csatolt rész) állami pályázaton pénzt szerezve kiadta Lovas harmadik sci-fi regényét, a borítóján a titokzatos N címmel. Titokzatos is lehet, hisz nem sokat lehetett tudni a könyvről, a szerző is csak rébuszokban beszélt, a fülszöveg pedig vajmi keveset árult el arról, milyen is lehet maga a könyv. A borító meg, eh, inkább egy újabb Romana füzetet sejtetne, de azért adjunk neki egy esélyt, nem a borító teszi a könyvet, sajnos. Rögös talajon jár, aki humoros regényt, ne adj isten, humoros sci-fit akar írni. De nézzük akkor, mit is kapunk a recenziónkért pénzünkért!

2007-ben járunk, egy kórházban, ahol főhősünk, egy harmincas évei közepén-végén járó férfi - akiről ugyan nem kapunk leírást, de a jelek szerint igencsak jóképű - magához tér a kómából és semmire sem emlékszik, pontosabban: önmagával kapcsolatban ill. a "nemzeti identitásával" kapcsolatban semmire. Ennek ellenére szépségesen szép felesége egy nap beállít a kórházba két gyerekkel - pont mielőtt kezdett volna mélyebb románc szövődni hősünk és kezelőorvosa között - és hazaviszi. Kiderül, hogy neve is van hősünknek, méghozzá Fehérvár Nándor - nem vicc, illetve az, na -, és filozófia-történeti könyvet ír ösztöndíjból. Mellette meg akkora háza van mint egy kisebb szálloda. Persze a dolog akkor kezd furcsa lenni, amikor a lepedőakrobata vadmacska feleség a kávétól füstölve leáll. Ahogy a gyerekek is. Akiknek nincs is rendes szájuk, csak oda van rajzolva.

Valahol itt éreztem először, hogy le kéne tenni ezt a könyvet, vagy beadni antikváriumba, bár az embertársaim elleni bűntettnek minősülne. Félre ne értsen senki: lehet, csak én nem vagyok a célközönség. Na de haladjunk tovább. A próbababa-feleség és a kölykök be a szekrénybe, ahol mellesleg halomban állnak a húszezresek. Persze Nándi nem tudja, mennyi az annyi, de hamar rájön, hogy nagy valószínűséggel a "Magyarország leggazdagabb harmincasai" klubba szóló belépőkártyája is ott kallódik valahol a kanapén. Hamar vesz  is sportkocsit, gyémántos aranykarórát és egy cipőt, amiről aztán kiderül, hogy csak a perzsa sah családtagjai hordják (mindez utóbbi azért fontos, mert így biztosítja a szerző, hogy ha esetleg valami gond lenne a történetben, amire nem tud megoldást, a kalapból előhúzhassa a segítő perzsákat, mint egy nyuszit a varázsló).

A sztorit itt most félre is tehetjük egy időre, ugyanis innentől kezdve hősünk beleveti magát a gazdagok életébe, ami nagyon nem mozdítja előre a cselekményt. Hamar felszed egy duzzogós kis pi... pardon, hölgyet, végigtivornyázik egy éjszakát, sorra botlik szebbnél szebb nőkbe, keveredik nagyobbnál nagyobb "szerelmeskedésekbe" és költ egyre nagyobb összegeket. De nem kell aggódni, hősünk pénztárcája kiapadhatatlan. Meg hát azért kapunk társadalomkritikát, korrajzot meg mindent, ami szem-szájnak ingere.

Komolyra fordítva a szót: mi bajom van nekem ezzel az egyébként biztos remek regénnyel, mely a fülszöveg szerint douglas adamsi magasságokba emeli a magyar sci-fi humort? (Hát, a fülszövegíró nagy marketinges lehet, de hogy egy Adams könyvet sem olvasott, az is biztos.) Két dolog, csak kettő: a történet és a humor.

Nos, a történet. Hiába csak kétszáz oldal az egész, hiába rövidebb, mint egy átlag (akár magyar, akár külföldi) sci-fi regény, a sztori mégsem elég ahhoz, hogy kitöltse azt. Az elején még megvan a rejtély ígérete, aztán lassan ez nem lesz érdekes, marad az élvhajhász aranyifjú. Valahol a könyv kétharmadánál a szerzőnek talán eszébe juthatott, mit is akart, és hozzácsap pár tucat oldalt a "sztorihoz" (amit egyébként sokkal rövidebben le lehetett volna zavarni, így ez is unalmassá válik). És természetesen a végén jön egy kis akció, csihi-puhi, menekülés, satöbbi, aztán egy epilógusban értesülünk a boldog végről. Ha meg akarnánk magyarázni, miért volt szükség arra a közel száz oldalra, aminek semmi köze a cselekményhez, bajban lennénk. Sem a karakter nem árnyalódott, sem az ábrázolt világban (a mai magyar valóságban, illetve annak karikatúrájában) nem mélyültünk el. Egyetlen egy dolog van, amit fel lehet hozni mentségül: a humorosságot. Illetve várjunk csak!?

Mert hát igen. A könyv célja az lenne, hogy megnevettessen minket, engem. Na mármost, mint tudjuk, ez roppant mód nehéz. A humor sok mindentől függ, életkortól, szociális helyzettől, neveltetéstől, előismeretektől, és még sorolhatnánk. Természetesen egy recenzió szerzője sem tud kibújni saját köntöse alól, magyarul nem feltétlenül tud mindenre vonatkozó általánosságokat levonni. Minden bizonnyal lesznek (vannak) olyanok, akik humorosnak, pontosítok, elég humorosnak találják a regényt (az ostorozó hazaszeretet megnyilvánulását felemlegető recenzensekről ne is beszéljünk).  Megengedhetem tehát magamnak, hogy azon a dombtetőn üssek tanyát, melyen azok üldögélnek és merengenek, akiknek ez kevés. Humor? Ez? Értem én, hogy mi miért van itt. Értem én, mire játszik rá a szerző, amikor a modern költőről ír, vagy amikor a szkíta-hun-sumér satöbbi elméleteket valló zseniális "tudósokat" pécézi ki, esetleg a női lélek mélyébe kívánja elkalauzolni nyájas férfiolvasóit. Persze hogy értjük, hogy mit akar. Csak éppen nincs puskapor abban a mordályban, így ne várja, hogy átlő a várárkon...

De beszéljünk komoly emberek módjára! Valahogy nem sikerült elérnie a szerzőnek, hogy a felnagyított, karikírozott, kifigurázott helyzetek/jellemek igazán komikusak legyenek. Olyan volt az egész, mint egy gyenge tévékabaré: láttuk már, ismerjük, és már unjuk nagyon. Semmivel sem különbözik ezektől. Meg persze csak azt tudja karikírozni az ember, amit ismer. Nem hiszem, hogy az ábrázolt fiatalok, nők és egyéb rétegek igazi ismerete áll amögött, amilyennek megmutatta őket a regény. Mert hát rendben, hogy általában az előítéletekre építve lehet a legjobban viccelődni, de mi van, ha ennek a csoportnak a tagja hallgatja a viccet? Mert nem minden egyetemista fiatal olyan, mint az itt ábrázoltak. Nem mindenki lilabölcsész, van annak ellenpólusa, az öltönyös bróker. Sokkal több van ebben a korosztályban, mint az író generációja gondolná. Rengeteg dologban gyökeresen különbözik a két generáció egymástól, amit úgy érzek, a szerző nem lát, ezért emeli ki ezt a képet az egyetemistákról. Akiknek ez valószínűleg nem fog tetszeni, már ha kezükbe veszik ezt a könyvet. Elmosolyodhatnak az ilyen "naiv" karikatúra láttán, az értelmesebbek viszont valószínűleg nem fognak. De nem csak ez a "humorforrás" csordogált gyengén, Nándorunk csajozási szokásai, és még a felvázolt, a sci-fi elemet szolgálni hivatott jövő kifordított képe is gyenge. Mondhatnánk, itt nem ez a vicc, hanem az, hogy úgy gondolhatta a szerző, ez majd hatni fog rekeszizmainkra (vagy legalább elmosolyodunk). Nem csak az altesti poénok lehetnek jó poénok, és nem csak a furcsa ember lehet vicc tárgya.

Rá szeretnék mutatni: hahó, van itt egy réteg (fiatalok ill. volt és jelenlegi egyetemisták), akik szerint ez poros, unalmas, nem vicces! Douglas Adams? Ha ezt a könyvet olvassa az univerzum távoli (egyesek által mennyországnak, mások által pokolnak nevezett) részén, vagy egy másik dimenzióban, bárhol is legyen, joggal kérhetné ki magának az összehasonlítást.

Utolsónak pedig néhány szót arról, mi is van most a nőkkel? Ezt a könyvet nem éppen nőknek találták ki: a legszimpatikusabb nő is a karjaiba omlik annak a férfinak, aki egy szikrányi monogámiát sem mutat, amint lehet, elfordul tőle és más szoknya után néz. Biztos ilyen pasira vágynak az elköteleződés hívei. Ami pedig a fiatal hölgyeket illeti, most már értem, miért születnek például ilyen dalok. De a szerző biztosít bennünket, a nők is egyenjogúak a férfiakkal, megéri a férfinak személyként és nem tárgyként kezelnie a nőt. Mert az főz neki tojást. Lehet magyarázni, mekkora tragédia, hogy a férfi nem képes komoly kapcsolatra és így tovább, de valahogy úgy érzem, mást láthatnak bele az arra érzékeny olvasók. Csak annyit mondanék: ha tényleg az a könyv üzenete, hogy Nándor nőkhöz való viszonya rossz, akkor miért azt látjuk, milyen jó az ő élete?

De ha strandkönyv, akkor biztos az. Mai világunkban elhiszem, hogy szórakoztató lehet, hisz ma az emberek számára tényleg ez a magyar álom! Remélem, a szerző megtalálja közönségét, és minél kevesebb, az enyémhez hasonló írást fog olvasni. Mert hát nem venném a szívemre, ha hozzám hasonló ízlésű emberek elrontanák a sokaság szórakozását. Ha ez kell az embereknek, kapják meg ezt. Én pedig örülök, mert sikeresen leküzdöttem azt a viszketéshez hasonlító érzést, és nem dobtam el a könyvet már rögtön az elején. Így legalább elmondhatom, hogy végigolvastam még egyet a hazai sci-fi termés legjavából.

Végszónak pedig legyen elég ennyi: siker, pénz, csillogás, ez az álmom...

A year of my life

Nem vagyok az énblogolás híve. Általában megbánom az ilyen próbálkozásaimat (eddig vagy 3-4 énblogot küldtem a virtuális pusztulásba). Ráadásul most talán nem is a legvidámabban látom az évet, sok mindent nem kommunikálok a netre (akik követik a twitterem azok pár kitörésemet láthatják csak). Igazából sokkal komorabban, pesszimistábban szemlélem a világot mint pár éve, ennek rengeteg oka van. Lehet nem jó ötlet ezt a bejegyzést megírni. De a lányok (Bea és Judit) meghozták a kedvemet. Próbálom viszonylag rendesen összefoglalni, milyen dolgokat tartok fontosnak az évből.

Aki szokta olvasni a blogot, az igazából valamennyire ismer. Az, hogy mi tetszik, mi nem tetszik, mire fordítok időt és mire nem jellemez valamennyire. A többire meg igazából ki kíváncsi? De lehet van akit érdekel, how is this guy anyway? A Tovább után, ha érdekel.

2011

Nos, mivel úgy sem nagyon blogoltam, legyen egy kis évbúcsúztató. Mint minden év, ebben is voltak jó és rossz pillanatok, jó és rossz filmek, jó és rossz könyvek. Lássuk a Tovább után.

Dinoszauruszok

Walter Jon Williams Dinoszauruszok (Dinosaurs) című novellája 1987-ben jelent meg az Asimov's Science Fictionben, következő évben pedig finalista volt a Hugo-díjra.

A sharok feszülten és haraggal teli szívvel várják, hogy az emberek űrhajója leszálljon bolygójukon. Az ember követként érkezik, hogy megkössék a békeszerződést a két faj között. Azonban a sharok egyik meglepetésből a másikba esnek: az ember szerint a sharokat nem támadták meg, és hogy bár meg tudják kötni a békét, közel száz évig még bármikor eleshetnek shar planéták. Ugyanis ez az emberiség már teljesen idegen a sharoktól: specializálódott, rengeteg automatikusan működő szerkezetük, génmódosított élőlényük van. Ilyenek pl. azok a kolonizáló hajók, melyek magasabb intelligencia nélkül alakítják át az útjukba eső bolygókat: így kerülhetett sor több shar világ elpusztítására. Drill, az emberek követe igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy a sharok ne rohanjanak esztelenül az emberek ellen, mert az a teljes kipusztulásukkal járna.

Ebben a novellában az a rendkívüli, hogy az ember már nem ember, de az idegen sem olyan még, mint az ember. A nagykövet önmaga nem is egy személy: áll egy normális entitásból, áll egy Memóriából, ami amolyan emberi számítógép és áll egy lényből, ami a testi funkcióit működteti. Az olvasó hirtelen nem is tudja hová tenni ezt a lényt, annyira más mint mi. Ő már nem ember a mi fogalmaink szerint, mégis embernek tekint önmagára. A vele kapcsolatos sokkhatást csak tovább fokozza amikor megtudjuk, mi is okozta a sharok és az emberek közötti konfliktust és Drill hogyan is tekint erre az egész problémára. A szerepek felcserélődnek, az idegenek sokkal szimpatikusabbak, noha Williams Drill szemén át rámutat az ő társadalmuk - ezen keresztül pedig a mi jelenlegi társadalmunk - furcsaságaira. De mégis, ennek a novellának az emberisége már túljutott azon a határon, amit el tudunk fogadni. Megvalósult a Nietzsche és sok más hasonló gondolkodó által megjövendölt "túllépés a jelen emberén" egy fejlettem, bonyolultabb struktúrába. Ám ez az emberiség ugyanolyan hibákkal is él, mint a jelenlegi, csak a léptékek kisebbek. Kérdés tehát, hogy vajon ez az irány lenne a jó? Vajon hány faj pusztul ki csak azért, mert az ember nem képes kicsit változtatni hozzáállásán? És vajon Drill emberisége képes-e egyáltalán a változtatásra? Ez az utóbbi az, ami sokkal tovább megmarad az olvasóban a novella befejeztével.

A novella magyarul a Galaktika 114. (1990/3.) számában jelent meg Galamb Zoltán fordításában.

A Fudzsi 24 látképe

Roger Zelazny 1985-ös A Fudzsi 24 látképe (24 Views of Mt. Fuji, by Hokusai) című kisregénye az Asimov's Science Fictionben jelent meg. Kiadása évében Nebulára jelölték, 1986-ban pedig mint legjobb kisregény megkapta a Hugót.

Mari valaha kódfejtéssel foglalkozó ügynök volt Japánban. Férjével, Kittel dolgozott együtt egy számítógépes rendszer segítségével. Azonban Kit meghalt, Mari pedig kénytelen volt gyorsan elhagyni Japánt születendő gyermekével. Most, több évvel később Mari visszatért Japánba, hogy egy sajátos zarándokút során átgondolja az életét, majd végül megszabadítsa a világot egy lappangó gonosztól, akit csakis ő képes megállítani. Útját régi ellenségekből lett barátok és új ellenségek keresztezik, miközben a régi és az új Japán világa, a keleti és a nyugati ember világa is keresztezi egymást, mindennek középpontjában pedig a szent hegy, a Fudzsi és a róla készült 24 kép áll.

Ahogyan a kisregény eredeti címében is szerepel, a művet Kacusika Hokuszai híres, a Fudzsiről készült 36 metszetből álló sorozata, pontosabban annak 24 tagja ihlette. Hokuszai képei minden fejezet címeként jelennek meg, Mari ugyanis igyekszik eljutni azokra a helyekre, ahol a mester közel 200 évvel ezelőtt megalkotta a szent hegyről készült rajzait. A kisregény egyébként a (megíráshoz viszonyított) közeljövőben, kb. a 2000-es évek elején játszódik. A novellában sokáig nem is utal semmi arra, hogy science fictionnel van dolgunk, a megjelenő "epigonokról" sem tudjuk elsőre eldönteni, hogy tényleg léteznek, vagy csak Mari képzelete játszik velünk. Aztán lassan megtudjuk, hogy a sci-fi elem ténylegesen hozzá tartozik a műhöz, a főhősnő cselekedeteinek oka erre vezethető vissza. 

"Ám fölidézem, hogy Ernest Hemingway azt mondta Bernard Berensonnak, hogy leghíresebb könyvének az a titka, hogy nincsen benne szimbolizmus. A tenger az tenger volt, az öregember csak egy öregember, a fiú csak egy fiú, a nagy hal csak egy nagy hal, a cápák közönséges cápák. Az emberek maguk ruházzák fel többlettel ezeket a dolgokat, amikor a felszín alatt keresgélnek, mindig többet akarnak."

A Fudzsi a Kavagucsi-tóról nézve

Egyébként a fő cselekmény ismerős, nem is ez az, ami erőssé teszi a művet. Zelazny Mari utazása során rengeteg gondolatot megfogalmaz vagy vet fel kérdés formájában. A fejlődés, az egyén, az egyén felelőssége, az emberi kapcsolatok, mindez megtámogatva a keleti és a nyugati kultúra legkülönfélébb elemeire való hivatkozással. Előkerül itt Freud, a bushido, a Don Quijote, régi japán regények, mitológia, mindenféle utalás, gondolat. A szerző és szereplője hihetetlen műveltségről tesz tanúbizonyságot. Azonban hiába citálnak elő annyi mindent, ez nem tűnik fennhéjázó, kérkedő okoskodásnak. Rengeteg gondolat megfogan az olvasó agyában is, eltöprengünk például azon, vajon mit jelent az, hogy a Fudzsinak rosszul tükröződik a képe a tó vizében? A főhősnő folyamatosan reflektál a képekre, azok benne különböző gondolatokat, asszociációkat keltenek, a táj néha lelki tájjá válik, ő maga pedig hol keresi a különbséget a rajzok és a valóság között, hol elfogadja a változást. Hokuszai egyfajta útmutatóként áll a nő mellett, irányt mutatva nem csak a zarándoklatának, de az életéről szóló elmélkedésének is. Zelazny képes élővé varázsolni a kétszáz éves képeket. Érdekes kísérlet a képeket nézni olvasás közben, néha legalább annyira el tud merülni az ember a rajzokon mint a szövegben.

A Fudzsi 24 látképe egy lassú, melankolikus, gondolkodást igénylő történet, nem árt ha az ember nem ijed meg a rá zúduló kulturális kitekintésektől, a főleg lelki síkon játszódó cselekménytől és a néhol már-már filozofikus párbeszédektől.

A kisregény magyarul a Galaktika 93. számában (1988/6.) jelent meg Gálvölgyi Judit fordításában.