Unalmas kalózok

"Miután a kalózok áttelematolták a Duann Ékszerén talált konténerek egyharmadát, a Tortuga kifeszített napvitorlákkal ugrási sebességre gyorsult, és maga mögött hagyta ezt a szektort."

Daveth Ailill a Tortuga nevű kalózhajó kapitánya. Korábban a haditengerészetnél szolgált, ám származása miatt nem tudott előre lépni, így otthagyta a sereget és beállt csempésznek. Hamarosan saját hajójával járta a tengereket, kifosztotta a kereskedő hajókat. Legénysége a legrátermettebb emberekből áll, akik csak a hét tengeren hajóznak. Történetünk kezdetén egy kifosztott hajón egy nőt találnak, aki Ailill nevelőapjától hoz üzenetet, és megkéri őt, segítsen neki megtalálni amit keres. Hamarosan azonban kiderül, hogy a nő csaló, és valójában a Horizont Fénye nevű hajdani kalózhajót akarja megtalálni, ami tele van kinccsel. A szellemhajó azonban rengeteg titkot rejt, a tengerek legkegyetlenebb kalózkapitánya még mindig nem akarja átengedni kincsét az élőknek.

Na, ez lenne a történet, ha ez egy kosztümös kalóztörténet lenne. Itt azonban az a helyzet, hogy a szemfüles szerző kihúzta a tenger szót űrre, a szellemhajót űrhajóra, a zátonyokat aszteroidákra, a vitorla elé bebiggyesztette a "nap" szócskát, belekavart pár sci-fis alkotóelemet (ugrás, dimenziók, génmanipuláció), kitalált pár szót (hodarta, Badras, telemat), elferdítette a neveket, és voila! Kész is van az űrhajós kalózos kis sztori. A kapitány vélt "telepatikus képességét" (ami persze nem az) be lehet helyettesíteni varázslattal, ahogy minden egyéb "tudományos" fikciót is, ami itt megjelenik. Fazekas Beáta (alias Kyra Potter) kisregénye, a Fény a horizonton (ami az azonos című kötetben jelent meg) nem más, mint a legklasszikusabb kalózfilmes/regényes sablonok összepakolása minden egyediséget nélkülözve, annyi különbséggel, hogy sci-finek próbálja eladni azt. Ha attól lenne sci-fi, mert egy sci-fis kérdés (dimenziók közti utazás) áll a rejtély középpontjában, akkor kérdem én: miért nem fejti ki a szerző? Nem teszi, tehát nem az áll az írás középpontjában. Hanem mi? Mindjárt rátérünk.

"A behatolók vezetőjét megdöbbentette ez a fegyelem; egy kalózhajó legénységétől nem ezt várta."

A cselekmény középpontjában egy tipikus kalózkaland áll: megkeresni a nagy kincset. Így áttételesen a kalózok lesznek a fő alkotórészek a sztoriban. Nézzük hát, mit gondolunk a kalózokról? Mostanában úgy is nagy divatjuk van megint, így hát nyugodtan feltehetjük a kérdést. A kalózok menők. Keménykezűek, nem félnek semmitől, rettegi őket mindenki, dörzsöltek, készek bárkit kardélre hányni, kidobni a tengerbe/űrbe és így tovább. Mindegyik valamilyen gonosz dolgot vitt véghez, és mint tudjuk, majdhogynem csak és kizárólag a pénz érdekli őket.

Ehelyett mi mit kapunk itt? Természetesen jófiúkat. A főhős is jó, hiszen ő csak azért lett kalóz, mert nem tudott érvényesülni a számkivetettsége miatt. Nem gyilkos, erre jó példa, hogy a kirabolt hajó rakományának csak az egyharmadát (!) viszik el. Persze nem kapunk rá magyarázatot, miért nem ők viszik el a nagyobb részt, de sebaj. A legénység többi tagja is jó gyerek, akik nem holmi hidegvérű gyilkosok.Ráadásul, mint tudjuk, hisz ez alapelvárás a kalózhajóknál, itt szolgál a világegyetem legjobb navigátora, gépésze stb. Persze jó nagy kérdés, hogy akkor hogy a fenébe keveredett a tökéletes első tiszt mellé egy tökéletlen másodtiszt, aki viszont a tökéletes áruló ZS-sablon karaktere. És ha már ZS, meg sablon, hát a többi figura se kutya! Van itt kis markát dörzsölgető, abba nevető gonosz (aki ZS-halált idéz elő a ZS-árulónak "nem szeretem az árulókat" kijelentéssel), kegyetlen szellem-kalózkapitány (persze nem szellem, de ne törődjünk most ezzel) (megj.: a South Park óta tudjuk, nem mindegy, hogy kalóz szellemek, vagy szellemkalózok). És természetesen a hadsereg kötelékében is ott van a nagy-nagy sablonfigura, pontosabban apafigura, a hajdani mentor, akiről viszont hősünk hiszi, hogy kegyetlenül elárulta, de mint kiderült, egy félreértés az egész. Kis csacsi. Azt már meg sem említem, hogy hogyan végződik, természetesen mindenki elnyeri méltó jutalmát. És elindulnak, új kalandok felé!

"Mi lenne, ha egy kísértethajóba botlanánk, mondjuk éppen a Horizont Fényébe."

Természetesen a sablonok nem csak a karakterek, de minden szinten jellemzik az írást. A mondatok is sablonosak, a cselekmény is az. Unalmas az egész. A szereplők, a konfliktus, a történet. Semmi olyan eleme nincs a műnek, ami egy kicsit is egyedi lenne, és arra késztetne, hogy önszántamból tovább olvassam. Ha kalózos sztorit akarok olvasni, van jó pár könyv a témában, az ismeretterjesztő művekről nem is beszélve. (Amit nem hiszem, hogy fogott a kezében a szerző, különben nem ad olyan nevet a hajónak, hogy Tortuga: képzeljük el, hány ilyen nevű hajó lehet a világűrbe? Több tucat? Hisz olyan menő ez a név...) Szórakozásképpen meg ha űrkalózokra vágyom, akkor is találok valami jót, ott van pl. a Firefly című sorozat, ami sokkal egyedibben fogja meg a törvényen kívüliek témáját, de ha szigorúan űrkalózokról beszélünk, kukkantson bele a Captain Harlock című anime-sorozatba.

Talán egy fiatal olvasónak élvezhető lehet ez az írás. Talán. De higgyük azt (szeretném ezt hinni), hogy okosak, intelligensek ezek a fiatalok. Akkor ki fogja ezt igazán, őszintén élvezni? És az utolsó kérdés: volt akkor ennek így értelme?

Az emberi géniuszról

"Túlságosan hittem a tudomány mindenhatóságában. A saját programozottságom-ban."

Lőrinczy Judit írása, A Bach-gép az Avana Arcképcsarnok 2010/1-es számában jelent meg. A kiadványnak a szerkesztők a "mesterséges intelligencia és az ember viszonyai" alcímet adták, és ez a kisregény is ezt a témát helyezi az egyik középpontjába. Illetve ezt is. Vannak benne androidok, és bármennyire is csűrjük-csavarjuk, nem lehet kihúzni őket a történetből, viszont a történet középpontjában nem ők állnak. A történet az emberekről szól. De ne szaladjunk ennyire előre.

A XXII. század vége felé az androidok a mindennapok részeivé váltak, a gépemberek megszólalásig hasonlítanak emberi megalkotóikra, mind külsejükben, mind viselkedésükben. Csupán apró jelzések árulkodnak valódi gép voltukról. A főszereplő, Sue Flores apja, az idős és haldokló, valaha híres hegedűművész Aamos Flores tanácsára vizsgafilmjének egy érdekes és felkavaró eseményt választ témájául. Huszonöt évvel ezelőtt egy Aristes Henahha nevű férfi mozgalmat indított az androidok egyenjogúsításáért. Sue filmje elkészítése során felkeresi Henahha régi munkatársait, és lassan kiderül, hogy a tudós egy olyan android intelligencia létrehozását tűzte ki célul, ami képes nem csak lemásolni valakinek a személyiségjegyeit, vagy pl. zenei alkotásmódját, hanem pontosan olyan zeneművet képes alkotni, amit a korábban élt személy. Ez ugyanis bizonyítaná, hogy az androidok is képesek olyan fokú önállóságra, mint az emberek, így méltóvá válnának arra, hogy az emberrel egyenrangú félnek fogadják el őket. A kérdés csupán az, sikerült-e a Bach-gépet előállítani, és ha igen, mi történt, amikor bekapcsolták?

"A saját teremtményeinkként gondoltunk az androidokra. Erre jön egy férfi, aki megpróbálja lerombolni ezt az... »istentudatot.«"

A mesterséges intelligencia, illetve az andoridok/robotok/gépek és az ember egyenrangúságának témája majdnem egyidős a science fictionnel. Hiszen már Frankenstein szörnyetege is valami hasonlót testesített meg az 1800-as évek elején, és ez a vonal végig jelen volt az irodalomban Karel Capektől Rudy Ruckerig. Ezzel valószínűleg a szerző is tisztában volt, mert nem akarja újra elmondani, amit már annyian elmondtak. A történetbe egy olyan elemet kíván behozni, ami talán ritkán kerül elő, és ez a művészet és a gépek viszonya. A művészet, az alkotás, mind mind olyan dolog, amit próbálkozunk megérteni, szabályokat és elméleteket lefektetni ezzel kapcsolatban, de még a mai napig nem tudjuk, mi is ez pontosan. Az emberben működik egyfajta alkotási vágy, amit megpróbál minél jobban kielégíteni. Ennek rengeteg formája van a zenétől a makettezésig. A kisregény (mely inkább talán elbeszélés, a kisregényhez képest egyszerűbb a felépítése) alapfeltevése, hogy ha sikerül bebizonyítani, hogy egy mesterséges intelligencia képes olyat alkotni, amit az ember, akkor egyenrangú vele. De ez egy sokkal bonyolultabb kérdés, mint elsőre látszik, és ezt az írás is jól kifejti. Ugyanis nem elég lemásolni az emberi alkotást, nem elég matematikai jelekké lebontani Bach művészetét és betáplálni egy gépbe, ami majd generál egy, a meglévő elemekből valamit mást. Nem. Egyrészt szükséges az akarat, a vágy, másrészt újat kell létrehozni. Ugyanakkor benne van az is, hogy a fő kérdés mégsem az androidok egyenjogúsága, hanem az emberi egyediség kérdése. Valóban kitüntetett helyen áll az ember a művészete miatt, vagy ez is csak egy program kérdése? De nem megyek bele tovább, akit érdekel, olvassa el a kisregényt, ami szerintem jól megragadja a kérdést, és ha nem is fejti ki tökéletesen, gondolatébresztőnek kitűnő.

Ennyit az ötletről, nézzük mi van körülötte. Kezdjük a hibákkal. Egyrészt ott van a hiány, hogy ugyan az androidok egyenjogúsága a kérdés, mégis ők szerepelnek a legkevesebbet. Ez azt sugallja, hogy nincsenek is annyian, nincs akkora súlyuk, hogy felmerüljön ez a kérdés. Noha a szereplők utalnak rá, hogy fontos részei a társadalomnak, a gazdaságnak, mégis szinte alig kapnak teret. Talán ha többet szerepelnek, jobban rájuk kerül a fókusz, akkor erősebb lett volna a végkifejlet, jobban tudott volna érdekelni minket, mi lett a Bach-gép sorsa. Másodsorban pedig ott van a hiba, hogy két kérdésre keresik a választ, holott elvileg csak egyre kellene. A fő kérdés, hogy az andoridok egyenrangúak-e az emberrel. Azonban a gép nem erre ad választ: azt akarja bizonyítani, hogy ugyanolyanok, mint az ember. Henahha azt mondja, az androidok egy másik evolúció csúcsai - hisz minden tekintetben megfelelnek a biológiai evolúció útján létrejött embernek -, és ez által érdemlik meg az azonos jogokat. "Mechanikai alapokon fejlődtek" - mondja az egyik szereplő. - "A két út pedig egyenrangú, legalább is a tudomány érzelemmentes síkján nem tehető egyik a másik elé." Később ezt mondja: "Az androidok képesek emberként élni és reagálni, ez pedig arra kell, hogy vezessen, [...] hogy az androidokat velünk egyenrangú lényként ismerjük el. Ha nem is érző, de gondolkodó, és a világunkban nélkülözhetetlen szerepet betöltő lényekként [...]." Viszont ha az androidokat a gondolkodás miatt fogadjuk el, akkor mi szükség az érzelmi alapú művészetre ennek igazolásaként?

"Az nem mindegy, hogy már eleve előítélettel fogok hozzá valamihez."

Amitől viszont kifejezetten kellemes olvasmány az írás, még a fenti kis zavar ellenére is - és az elgondolkodtató ötlet mellett -, az maga a szöveg. Az élő szereplők, akik mind hordoznak valami egyediséget,  élővé teszik a szöveget. Sue alakja is jól föl van építve, bár rossz riporter, és ezt egyesek föl is róhatják neki, mindez azonban nem hat ki a cselekményre. Ott és akkor, ahol kell, azt mondja, amit kell. Az információk adagolása jó, a párbeszédek annyit mondanak, amennyi szükséges, nincs túlmagyarázva semmi. A jelenetek jól követik egymást, igazából ezt a részét az írásnak csak dicsérni tudom. Még a végkifejlet is, minden furcsasága ellenére kifejezetten jó, érthetőek Sue motivációi, ahogy az apjának a motivációi is.

"A zsenialitásról beszélek, Susan. Az emberi géniuszról, az emberi lélekről, a kreativitásról, az alkotásvágyról! Mikor használjuk e jelzőket egy androidra?"

Összességében noha korántsem tökéletes és megrázó erejű írásról van szó, és sajnos az oldschoolság nyoma is érződik, mégis a megírás és maga a felvetett ötlet érdekessé és olvasásra érdemessé teszi a művet.

A magyar Jefremov

"Az űrhajó azonban: maga a jelen! Az ő, saját maguk erejéből megszerzett tudásuk érett, szép gyümölcse. Akik ma ezzel dolgoznak, semmi, de semmi hasznot nem remélnek belőle. És mégis az űrhajó volt a nagyobb öröm, nagyobb izgalom."

A magyar sci-fiben kevés az olyan aktív szerző, aki több évtizedes munkásságot tudhat maga mögött. Kasztovszky Béla az egyik legrégebb óta publikáló magyar sci-fi író, 1977-ben jelent meg először novellája. Sokáig az egyetlen szem novelláskötetén, a Kétszemélyes világon kívül nem rendelkezett más kötettel. Persze imitt-amott megjelentek novellái, de következő nagyobb munkájára a Galaktika újjáéledéséig várni kellett. Eddig egyetlen regénye, a Grin 2007-ben jelent meg. Már ennél a műnél is látszott, az öreg mestert magával ragadta a csillagkor bűvölete, és kissé nosztalgikus szemlélettel ír olyan jövőről, amit egy egészen más gondolkodás szült. Valami ilyesmi a helyzet 2009-es kisregényével (ami idén ringbe száll a Zsoldos-díjért), az A következő szint cíművel.

A kisregény alapötlete szerint a XXIII. századi emberiség egy bohókás tudós véletlen szeszélye folytán rátalál egy háromezer fényévnyire lévő mesterséges gömbhalmazra (több csillagból álló csoport), ahonnan jeleket fognak. Hamarosan sikerül is megfejteni az üzenetet, amit egy fejlett civilizáció szór szét a világmindenségbe, remélve, hogy hallgatóságra talál. Természetesen a jel olyan fontos tudást tartalmaz, ami az elkövetkezőkben évezredekkel löki előre az emberiséget a fejlődésben. Ám mielőtt ez megtörténne, az emberek azon melegében megépítik eddigi legnagyobb csillaghajójukat, amire ezúttal - a korábbi automata hajókkal szemben- négy utast is felpakolnak, hogy azok hibernációban, a fénysebességet megközelítve hosszú úton eljussanak a gömbhalmazba.

"Le kell győznünk a halált és a kozmoszt..." (Alekszandr Kolpakov: Az Eridanus Alfája, 1960)

Bevallom őszintén, én szeretem a régi Kasztovszky írásokat. Szerintem a Kétszemélyes világ a legjobb magyar sci-fi novellák között van bensőséges hangnemével. Azonban mintha valami megváltozott volna az új írásoknál. Eltűnt valami, és helyét átvette egyfajta szétszórtság, no meg egy jó nagy réteg por, ami belepi ezeket az írásokat. Hasonló a helyzet ezzel az írással is. A kezdetben egyszerűnek tűnő történet szép lassan teljesen összekuszálódik. Ennek az oka az, hogy a szerző kb. az írás negyedénél, felénél és háromnegyedénél teljesen más komponenst helyez az írásba. Először a négy űrhajós (pontosabban az egyikük, Walter), aztán négyük felébredése, majd a hatezer évvel későbbi Föld, ahova visszatértek, és végül egy teljesen ide nem illő komponens, a távoli jövő egy furcsa emberpárja. Bár visszatekintve az egyes komponenseket össze lehet kapcsolni, mégis valahogy nagyon elütnek egymástól, ráadásul a mű legvégén felsejlő ötlet (a szuper-ember mint isten) annyira lóg a levegőben, koncepciótlanul, hogy az már kifejezetten bosszantó. Ezen felül zavaró lehet a szerző "védjegyévé" vált írásmódja. A rengeteg idézőjel, zárójeles és kötőjeles beékelés, merengő narrátori szöveg, ide-oda csapongó gondolatok, mellékes dolgok hosszú ecsetelése igen könnyen elrettenthetik az olvasót. Engem legalább is könnyen elrettentene.

De nem ez az, ami mint sci-fi olvasót, mint olvasott sci-fi olvasót a legjobban zavar. És előre szólok, itt hasztalanok azok a kijelentések és vádak, melyek arra épülnek, hogy hát persze, kemény fejű sci-fi olvasóként nem tudok elvonatkoztatni a sci-fitől, ezért is van ilyen meg olyan bajom. Nem, itt most szépirodalmi olvasottságomat teszem félre. Mert azt már korábban használtam. Nos, hogy mi még a bajom a kisregénnyel? Hogy a hatvanas éveket idézi. Azt a kort, amikor az emberek hittek egy csodás jövőben, ahol mindenki kéz a kézben építi a szebb világot, tökéletes embereket termelnek ki, a tudomány segít nekünk mindenben, a tranzisztoros rádióval és a krétával telefirkált táblákkal magunkévá tesszük a Világegyetemet. Egy olyan világban vagyunk, ahol a hatalmas csillaghajók évezredekig szelik a fekete űrt, bátor, fiatal és félisteni héroszokkal, csodás férfiakkal és nőkkel, akik már gyerekként tökéletes asztronauták lehettek volna, de az emberiség minden tudását még előtte bebiflázták, és hihetetlenül stabil pszichikumukkal és fizikumukkal akár a világ végére elrepültek volna csupán a kaland kedvéért. Ezzel a képpel azonban egy baj van.

Ez a kor véget ért.

orosz borító
Jefremov regényéhez

Ma, amikor az ember a tévében azzal találkozik, hogy tudósok az univerzum szétszedésének és aztán újra összerakásának a lehetőségével foglalkoznak, amikor mikroszkopikus robotok terveit küldik el emailben a nagy koponyák, amikor mindenki olyan telefonnal mászkál, ami talán azt is kiszámolja, hány csillag van a Tejúton, amikor tér és idő bonyolult elméletekkel fonódik össze (és egyszerre válik szét), az ilyen jövőkép már egyszerűen gyermeteg. A sci-fi írók komolyabbik fele még azt is fél bevallani, hogy nem tudjuk, milyen lesz a világ húsz év múlva, nem hogy kétszáz, vagy hatezer év múlva! Vegyünk kezünkbe egy kortárs brit űroperát, ahol a szerzők szintén sok légből kapott - na jó, ez így durva, de semmiképpen sem valóságos - ötletet vonultatnak fel, amelyektől tényleg elhisszük, hogy "igen, ilyen lesz majd a jövő, a mi jövőnk." Természetesen ez a koncepció is behatárolt, hisz a mai, XXI. század eleji világképünket tükrözi, ahogy mondjuk Wells írásai az övét. De még mindig sokkal élettel telibbek, üdébbek és szórakoztatóbbak, mint olyan világok, amik felett eljárt az idő. Ma már felesleges antianyagot emlegetni hatalmas csillaghajókkal kapcsolatban. a tudósok még nem temetik ugyan, de a sci-fiben érződik, hogy már nem nagyon használják. Fatális tévedés azt feltételezni, hogy a jövő világa olyan lesz, mint a miénk. Hisz 1990 sem olyan, mint 1890. Elég csak megnézni egy akkor készült rajzot, milyennek gondolták a jövőt. Ki gondolta mondjuk ötven éve, hogy ma én ezt egy hordozható számítógépen fogom bepötyögni egy kézzel nem fogható térbe?

"Tudunk-e olyan esetekről, mikor az emberiség valamelyik másik bolygón eljutott a tudomány, a technika, a termelőerők magas szintjére, de nem lett kommunista, és nem pusztult el a korai megismerés szörnyű erőitől? Sok ilyen kivétel van a fejlődés általános törvénye alól, amelyben, ha általános, kivételeknek is kell lenniük?" (Ivan Jefremov: A Bika órája, 1968)

És hogy miért az a cím, ami? Nos, bár Ivan Antonovics Jefremov a kelet-európai (így a magyar) sci-fi egyik ismert és meghatározó írója volt, azért ma már jobb kitérni rá, mit is lehet tudni róla. Jefremov egy paleontológus volt, aki az ötvenes-hatvanas években megújította a szovjet science fictiont. Művei - bár nem volt sok - nagy hatást gyakoroltak, többek között a Sztrugackij testvérek munkásságát is meghatározták - még ha nem is mindig egyértelműen értettek egyet Jefremov világnézetével. Hogy mi is volt ez a világkép? Úgy fogalmazhatnánk meg, hogy Jefremov a "valódi kommunizmus" írója volt. Ebben az elméletben az, ami korának Szovjetuniójában létezett, korántsem volt kommunizmus. Inkább csak az út egyik állomása volt, stáció a tökéletes társadalom felé. A jefremovi jövőben az emberiség kezdetben lassú csillaghajókkal szeli az űrt, kapcsolatba lép más fajokkal, létrehozva a Nagy Gyűrűt, majd mikor gyorsabb utazási módszert találnak, elérkezik az Összekulcsolt Kezek Kora. Ennek a jövőnek a jellemzője, hogy az emberiség és a vele kapcsolatban álló civilizációk már elérték a valódi kommunizmust, békések és barátságosak, a technika hatalmas fejlettségű, az emberek istenszerűek. Jellemző, hogy az idegenek roppantul hasonlatosak az emberekhez (akit érdekel, miért, olvassa el A Kígyó szíve című kisregényét).

kéz a kézben

Kasztovszky jelen művének világa rengeteg hasonlóságot mutat ezzel a jövővel. A kisregény XXIII. százada a tudás, a béke és a kölcsönös segítség kora, ahol vannak ugyan kisebb rivalizálások, de ezek főleg tudósok között történnek. Ahogy megkapják a jelet az űrből, azonnal nekilátnak a Nagy Közös Cél eléréséhez. A kisregény főszereplői, akárcsak Jefremovnál, majdnem istenien tökéletesek. Ugyan történik egy véletlen baleset, ami később kiváltó oka lesz bizonyos dolgoknak, de az éppen ennek a tökéletességnek a fényében válik hiteltelenné. Ami tovább rokonítja az írást a jefremovi világképpel, az a más civilizációkhoz való viszonya. Itt rögtön feltételezik, hogy biztos olyanok mint mi, még ha külsőre nem is, de lélekben biztosan. Általános érvényű törvényeket állítanak fel a civilizációk fejlődésére, fel sem merül, hogy esetleg halvány lila gőzünk sem lehet arról, azok ott a gömbhalmazban hogyan élnek. Ez már csak annak a fényében is igen különös és majdnem nonszensz fantazmagória, hogy itt, a Földön sincsenek általános érvényű szabályok egy kultúra kialakulására. Persze, emberek vagyunk, és alapvetően egy adott bolygó lehetőségei állnak rendelkezésünkre - a folyóban hal van, az esőtől nő a fű, a villám meggyújtja a száraz fát -, de még így is mérhetetlenül különböző gondolkodásmód alakult ki a világ más-más tájain. Ami az egyiknek fehér, a másiknak fekete, a harmadiknak meg lehet, hogy piros, vagy víz, vagy bátorság. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy vélhetően egy olyan civilizáció, ami más feltételek között fogant meg - és miért ne lehetne ilyen faj az univerzumban, elvégre csak azt tudjuk, hogy a Föld feltételei alkalmasak az életre, de azt nem, hogy ez-e az egyetlen alkalmas rendszer -, másként is fejlődik, másként gondolkodik. Ezért ne vegyünk mérget arra, hogy ismerni fogjuk előre. Ráadásul mikor megkapják az idegenek üzenetét, azok egy Jefremovéhoz hasonló "kéz a kézben" civilizációs testvériséget akarnak létrehozni. Persze szigorúan az einsteini keretek között.

Végezetül pedig a korábban említett, a mű végén előkerülő szupercivilizációról, a távoli emberiségről szeretnék pár gondolatot megosztani. Clarke óta közhely, hogy egy eléggé fejlett civilizáció isteni hatalmú. Ez a gondolat könnyen megbizsergeti az összes sci-fi rajongó agykérgét, és nem egy mű foglalkozik is a kérdéssel. És elég gyakran kerül elő az, hogy nem kapunk rendes magyarázatot. Bár nem ez a jó szó. Úgy mondanám: a szerző kitalálja a szupercivilizáció ötletét, így természetesen már nem kötik a szabályok, hisz egy kvázi isteni hatalomról van szó, így nem is kell törődnünk semmivel. Itt is valami ilyesmi történik. Ráadásul ez a hatalmasan fejlett emberiség, ami az egyik ilyen civilizáció, mondanom se kell, olyan régimódi. Lágy és éteri, bűntelen, céltalan. Kicsit furcsa, hogy hatezer év alatt az emberek már űrruha nélkül élnek az űrben, pillanatok alatt teleportálnak bárkit a világ bármely pontjára, de gondolkodásukban még mindig ott tartanak, ahol mi. Ez persze még nem is olyan zavaró. A másik, a titokzatos, az isteni hatalmú faj már annál inkább. Hatalmuk van azonnal megjelenni a világegyetem bármely pontján: ők mégis elnézik, ahogy űrhajósaink szívnak egy nagyot, mert túlrepülnek a gömbhalmazon. Persze az istenek útjai kifürkészhetetlenek. Ahogyan ez esetben az író szándékai is.

"Majd később, ha más módszereket találnak a világűr legyőzésére, s nemcsak egyenesen áttörünk rajta, azt mondják majd magukról: azok voltak a hősök, akik ilyen primitív eszközökkel meghódították a világűrt!" (Ivan Jefremov: Az Androméda-köd, 1957)

"Majd csak figyeld meg, hogy az első extragalaktikus űrhajót hány további fogja követni!" (Kasztovszky Béla: A következő szint, 2009)

Valaki azt mondta egyszer, hogy Kasztovszky Béla a magyar Ray Bradbury, és ez a jelző rá is ragadt a szerzőre. Én a fentiek fényében inkább azt mondanám: ő a magyar Ivan Jefremov. Ezzel mindössze annyi a baj, hogy elkésett ezzel pár évtizedet. Míg Jefremov világa az ötvenes, hatvanas években újnak és izgalmasnak számított, addig ma már kopott, avitt. Ráadásul A következő szint nem csak a világa és a benne felvetett ötletek miatt unalmas és gyenge mű, hanem az írásmód és a történet kuszasága miatt is. Valamint azért, mert végül az olvasó teljesen magára van hagyva bármilyen fogódzó nélkül. "Én mindent tudok" - mondja az isteni hatalmú szereplő. - "És nemsokára ti is mindent tudni fogtok." Igen ám, hogy a szereplők minden bizonnyal mindent tudni fognak, de mi nem tudunk semmit. Persze lehet, hogy ez az egész nem is érdekel bennünket.

Aki kíváncsi Jefremov világára, Az Androméda-ködöt itt elolvashatja. A Kasztovszky kisregény pedig a Galaktika 233-236. számaiban jelent meg folytatásban.

Buckaroo Banzai

"Ionizáltak, de már jól vagyok."

Isten hozott 1984-ben! Orwell éve, mikor piacra dobják az első Macintosht, a Szovjetunió bojkottálja az olimpiát, elindul a Miami Vice, Ronald Reagen lesz az USA elnöke, megjelenik a Galaxis útikalauz stopposoknak, bemutatják a Szellemirtókat és a Terminatort, Desmond Tutu püspök pedig Nobel Béke-díjat kap.

És ekkor lép színre az utánozhatatlan Buckaroo Banzai!

A sivatag közepén egy csapatnyi tudós és életművész arra vár, hogy a híres Buckaroo Banzai beszálljon sugárhajtású autójába és keresztülsüvítsen a pusztaságon. Banzai, miután elvégzett egy agyműtétet, beül az autóba, és egyenesen nekirohan egy hegynek. De csodával határos módon nem történik baja, mert egy furcsa kis szerkezet, az oszcillációs átlökető gép segítségével átlép a nyolcadik dimenzióba. Ám Buckaroo nem is sejti, hogy az őrült tudós, Emilio Lizardo pont erre vár a bolondokházában. Ő ugyanis nem doktor Lizardo, hanem Lord John Whorfin, a 10-es bolygó gonosz katonai vezetője, akit népe követőivel a nyolcadik dimenzióba száműzött, hogy ott anyagtalanul létezzen. Whorfin még 1937-ben került a Földre, amikor Emilio Lizardo és Hikita professzor - Buckaroo mostani segítője - sikertelenül próbáltak átjutni a nyolcadik dimenzióba. Most Whorfin és követői arra készülnek, hogy elrabolják az átlöketőt, és visszatérjenek a nyolcadik dimenzióba, kiszabadítani társaikat. Mindeközben egy idegen űrhajó üzenetet küld Buckaroo-nak: amennyiben nem állítják meg Whorfint, úgy nukleáris háborút fognak előidézni a Földön.

Aki látta a Nagy zűr kis Kínábant, nem fog meglepődni, ha azt mondom, az azt író W. D. Richter  most rendezőként van jelen The Adventures of Buckaroo Banzai Across The 8th Dimension (magyar keresztségben Buckaroo Banzai, avagy nyomul a nyolcadik dimenzió) című filmjével. Persze a szereplők valószínűleg sokkal ismerősebben fognak csengeni. Peter Weller, még a Robotzsaru előtt, mint Buckaroo Banzai, az amerikai anyától és japán apától született agysebész, fizikus, szamuráj és rockzenész, aki maga köré gyűjtötte a legfurább fazonokat, a Hongkongi Lovagokat. Olyan nevek tűnnek fel mellette, mint Jeff Goldblum (a Légy előtt), Christopher Lloyd (Star Trek III után, Vissza a jövőbe előtt), vagy John Lithgow mint Whorfin. A kisebb szerepekben pedig más ismerős arcok, mint a későbbi Kurgan, Clancy Brown, Vincent Schiavelli és Dan Hedaya mint gonosz űrlények, vagy Ellen Barkin, mint a kicsit butácska, de bátor Penny Priddy. (Ja, és a kivágott kezdőjelenetben Jamie Lee Curtis és James Saito játszották hősünk szüleit.)

"Buckaroo, nem is tudom mit mondjak. Lektroidák a 10-es bolygóról? Nukleáris zsarolás? Egy John nevű nő?"

És hogy akkor most ez mi? Elég nehéz lenne kategorizálni. Elsőre akár még komolyan is vehetnénk - azért vannak benne nagyon egyedi sci-fi ötletek, pl. a szilárd anyag részecskéi közti világ -, de semmiképpen se tegyük. Maga a film sem veszi komolyan magát. Egy hős, aki olyan, mintha valami képregényből lépett volna elő? Egyszerre zenész, szamuráj és fizikus? Ugyan már! Idegenek, akiket mind John-nak hívnak? Vörös és fekete lektroidák, utóbbiak nevüket valószínűleg azért kapták, mert mindet fekete rasztahajú színészek játsszák? El ne higgyük, hogy ezt bárki is komolyan gondolta! Az egész film egyetlen hatalmas játék, a színészek mintha összebeszéltek volna, hogy elszórakoznak, csak úgy maguknak. És tényleg, senkit sem zavar, hogy itt mindenki nagyon laza, folyamatosan nyom valami szöveget, közben a főhős meg a saját magáról készült képregény hősével vetekedő dolgokat művel. Ahogy az egyik kritika megjegyezte, a film, bár elsőre B-mozinak tűnik, nem átall egyszerűen átugrani azt, hogy vajon az átlag néző képes lesz-e felfogni, mit is lát, "egyenesen bele a lecsóba, haladjanak a dolgok, aki odafigyelt az összerakhatja a sztorit magának is." És tényleg, ha képesek vagyunk elvonatkoztatni attól, hogy ennek a filmnek bizony komolynak kell lennie, baromi jól elszórakozunk. Bár a mozi hatalmas bukás volt anyagilag - persze volt aki már akkor kult-státuszt jósolt neki -, a VHS nemzedék fölemelte a porból, és idehaza is csupán a kazetta korszak ritka gyöngyszemeinek egyike lett.

"Gonosz! Tiszta és egyszerű a nyolcadik dimenzióból!"

A film minden klasszikus sci-fi klisét összeszed: párhuzamos világok, idegenek, atomháborús fenyegetés, sőt, még Orson Wellest is előcitálják marslakós rádiójátékával. Mégsem érezzük az egészet izzadságszagúnak. Ma már nem lehetne ilyen filmet csinálni, az hétszentség (vallom, hogy a sci-fi filmek aranykora a nyolcvanas években volt). Az idegenek fészke egy hatalmas csarnok, de senkit sem érdekel, hogy a fenébe lehettek ott 50 évig. Vagy hogy honnan van Buckaroo-nak ennyi pénze? Vagy hogy nem tűnt fel senkinek, hogy Lizardo/Whorfin a diliházban nem öregedett (egyáltalán hogy tudott ott összerakni egy másik átlökető gépet)? Sose fájjon a fejünk emiatt, a film sem traktál minket ezekkel, olyan olajozottan halad előre a a történet - és képes felkelteni az érdeklődésünket, izgulunk hőseinkért! -, hogy ezek a kérdések föl sem merülnek bennünk.

És természetesen mindezt amit a filmről elmondtunk öntsük nyakon a nyolcvanas évekkel. A ruhák, a hajviseletek, minden még talán a nyolcvanas éveknél is nyolcvanas évekbelibb. Színes keretű szemüvegek, cowboyruhák, csokornyakkendő, piros cipők, csíkos ingek, minden mi szem-szájnak ingere. 

"Mi az? - Buckaroo Banzai. A legfrissebb szám."

Az egész Banzai világ olyan, mintha egy legalább 100 számot megélt képregénysorozat állna mögötte, rengeteg visszautalás van a filmben - az eredeti forgatókönyvben még több lett volna. Ennek azonban semmi alapja, ugyanis sokáig mindössze ez az egy film alkotta a Banzai univerzumot. Ugyan a film végén beharangozzák, hogy a következő részben Buckaroo a Világbűnözési Liga ellen fog megküzdeni, ez a film sose készült el. Pedig tényleg tervezték, a stúdió az anyagi siker esetén leforgatta volna a folytatást. Sajnos azonban a mozi csődje a stúdiót is rántotta magával. Sokáig síri csend honolt a Banzai franchise fölött, csak a film mozikba kerülésekor készült el egy két füzetes képregényváltozat. Azonban 2006-ban útjára indult egy sorozat, ami Buckaroo korábbi kalandjait mesélte el, melyben megvív többek közt ősellenségével, Hanoi Xan-nal is (akire a forgatókönyv eredeti változatában többször utaltak is volna).

És láss csodát, Buckaroo Banzai, mindenki kedvenc rockzenész-szamurája ma nagyobb kultusszal bír, mint valaha. Persze aki csak a filmet nézi meg, az is tökéletesen átélheti a banzai-élményt - de lehet, hogy nem, ez ízlés dolga. Egyszer azonban mindenképpen érdemes megnézni, mert ahogy mondtam, ilyen filmet már nem csinálnak manapság.

a Banzai Team

A végére pedig egy kis gyöngyszem:

Retro sci-fi zanza

Sokan és sokszor elbeszélgettünk már arról, hogy vajon hogyan is vélekednek a sci-fi berkein kívüli emberek a science fictionről. Mit gondolnak, vajon mi a lényege, mit foglal magában, mi kell egy jó sci-fihez. Persze általában csomó olyan dolog kerül elő, amire persze mi rávágjuk, hogy nem csak ez teszi a sci-fit. Attól valami még nem lesz igazi sci-fi, ha vannak benne robotok, időutazás, párhuzamos világok. illetve az lesz, csak nem a legjobb fajta. Sőt, sajnos egy gyenge és vértelen próbálkozásnak tűnhet a közönség számára.

Na, valami ilyesmi Szigethy András munkája, Az isten szeme is. Csak még rátesz egy lapáttal, és olyan, mintha a nyolcvanas években írt volna egy kívülálló sci-fit. Vagyis csak próbált.

Mert mi is ez egyáltalán? Már az első oldalakon érezzük, hogy itt bizony retróval van dolgunk, nem is akármilyennel. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere, sőt, a szerző még mintha rájátszana erre és tárlatvezetést tartana ("kilépek a Magyar Filmgyártó Vállalat (MAFILM) Gödöllői Telepéhez vezető kapun" - már megbocsásson a szerző, de szerintem mindenki tudja, mi a MAFILM, elvégre már a nevében is benne van). Elsőre nem tudjuk hová tenni a dolgokat, kb. két oldalanként kapunk egy teljesen új skiccet, UFO-król, tökéletes emberekről, Roswellről, háromszögekről, és minden egyéb nyalánkságról, amit egy laikus a sci-fihez köt. Persze, közhely közhely hátán. Ami még önmagában nem lenne akkora baj, hát istenem, nézzük el a szegény írónak, biztos csak UFO magazinban és egy-egy régi, megsárgult lapú Galaktikában találkozott a sci-fivel. Ami a nagyobb baj, hogy az egészet valami koncepciótlan miszticizmussal akarja összefogni, csetlő-botló filozofálgatással, értelmetlen eszmefuttatásokkal, magyarázatokkal, vagy azok hiányával. Ahogy mások felhívták a figyelmet rá, tele van olyan ferdítésekkel, állításokkal, melyek egyszerűen nem állják meg a helyüket, ugyanis bizonyítottan nem úgy történtek és/vagy nem lehetségesek. Mire gondolok itt? Pl. elsőre is furcsa, hogy akkor hoznak létre biocsipes embert, amikor kb. még azt sem tudják a tudósok, hogy ilyet lehet. El se képzelték még. Egyébként az egész annyira légből kapott, hogy maximum egy UFO magazin hasábjain tudnám elképzelni valami gyenge összeesküvés-elmélet leírásaként. Ill., ha már írásműről beszélünk, alapvetően nincs semmi, ami felkeltené az érdeklődésünket. A felskiccelt jelenségek, kérdések túlságosan jelzésértékűek. A szereplők közt nincs senki, aki szimpátiát ébresztene, vagy csak kicsit is kíváncsiak lennénk rá, mi is lesz vele. Az egyik központi alak, valami "bagoly-arcú kisfiú" pedig egyrészt túl misztifikáltra sikeredett, másrészt az ember nem tudja eldönteni: most komolyan el akarják velünk hitetni egy felnőttről, hogy gyerek, vagy egy gyerekről hogy felnőtt, vagy egyszerűen csak nem tud az író mit kezdeni az ötletével (legyen minden megmagyarázója egy "zsenitípusú" gyerek). Ez persze csak egy apró építőkocka.

Ugyanis magával az egész képpel gond van. Történet (hiánya), kérdések, válaszok, minden valahogy rossz. Azt mondhatnám, ez egy érdektelen, papírpazarló munka volt. Illetve nem. Azt legalább megtudtuk, hogyan vélekedik Szigethy a sci-firől. Csak remélni tudom, hogy a 40 év fölötti emberek nem hasonló állásponton vannak.

Nomen est omen

Eddig nem tartoztam a szőrözős, kukacoskodó emberek közé, de az utóbbi időszakban igencsak érzékeny lettem mindenfélére, és nem csak saját magam, hanem mások felé is. Ennek vannak jó, és vannak rossz aspektusai is, most ezekre nem térnék ki, nem ez a bejegyzés témája.

Ami viszont a témája:

science fiction vagy science-fiction?

Emlékszem, anno asszem Komavary oktatott ki, hogy nyugodtan hozzáírhatom a ragot a science fictionhöz (persze a kiejtéstől függ, mit rakunk hozzá, nálam a kiejtés szájensz fiksön). Látszik, én mit részesítek előnyben, mármint melyik írásmódot. Eddig azt hittem, hogy csak a sci-fit (scifit, sicc! aka Magyar Scifitörténeti Társaság, brrr...) nem ismerők szeretik kötőjellel írni a kifejezést. Egyetemi referátumokban ez igen gyakori.

Node, az áprilisi Galaktikában valami megütötte a szememet. A Robert J. Sawyer cikkben kétszer is szerepel a science-fiction kifejezés, ráadásul attól, akitől nem is vártam volna. Jó, hát nem mondom, hogy hörgések és rángatózás közepette fordultam le a kanapéról, amikor ezt olvastam, de azért megakadt rajta a szemem. Mert hát, én eddig hivatalosan a kötőjeles írást csak francia nyelvben láttam (a spanyoloknak van rá egy szép kifejezésük, ciencia ficción). Idehaza valahogy az angolszász írásmód ragadt meg (bár még mindig történnek próbálkozások a tudományos-fantasztikus [ez meg kötőjeles!] szókapcsolat meghonosítására, de valahogy ez sose sikerült, és szerintem nem is megfelelő kifejezés).

Szóval kérdem én, most akkor mi van? Azt tudom, hogy túllihegem ezt a dolgot, de vajon van erre letisztult szabály idehaza?

Randaborítók

Ha már úgy is foglalkozom mindenféle szép borítóval, akkor miért ne kerülhetne elő a másik véglet. Magyar sci-fi borítók közt szép számmal találunk csúnyácska borítókat. Nem arról beszélek, hogy valakinek pl. nem tetszik Karakas András képe az 52-es Galaktikán, vagy vakaródznia kell Korga György egy-egy furcsa képétől. Itt az igazán, egyöntetűen gagyinak nevezhető borítókról van szó. Ebből nyújtok át most egy csokorra valót.

Kezdjük mondjuk egy gyöngyszemmel, ami bebizonyítja nekünk, hogy a számítógépes grafika a kilencvenes években azért tartogatott meglepetéseket:

bárgyú agyagbabák és egy fura robotkutya

De itt van pl. Clarke regényének egy szintén remek beszabott borítója: 

a gonosz robot, a szegény lány és a duzzadó
karú főhős - kár hogy ilyen nincs a könyvben

A csúnya borítók terén a Phoenix Kiadó viszi a díjat, több regényborítójuk is mosolyt csal az ember arcára:

a karból kinőtt lézer és egy gyík?

ki fél kitől jobban?

Utolsónak pedig íme William Gibson regényének borítója, melyen - ha már cyberpunkról beszélünk - egy kurzor nyila is helyet kapott:

ahogy a Tronban mondták:
"szétpixelezés!"

De hogy ne csak a magyarok vérét szívjuk, az angolszász világban is kerültek ki furábbnál furább borítók, ezzel foglalkozik a Good Show Sir blog. Enjoy!

Az idő fogságában

Kezdjük talán úgy, mintha egy Doctor Who epizód lenne.

Mert hát lényegében valami ilyesmiről van szó. Nagy-Britanniában igen népszerűek a Doctor Who sorozathoz köthető könyvek, novellizációk. Megszámlálhatatlanul sok könyv jelent meg DW-s címkével, több mint félezer. Magyarországon, mivel maga a sorozat csak az utóbbi években jutott el, ezek közül nem sok látott napvilágot, azok is az újraindított évadokhoz és Doktorokhoz kötődnek.

De 1993-ban az Android Kiadó (az Új Vénusz megbízásából, az impresszum szerint) kiadott egy 1992-es regényt: Marc Platt Az idő fogságában (eredetiben Cat's Cradle: Time's Crucible) című könyvét. Ennek a főszereplője a hetedik Doktor, akit a sorozatban Sylvester McCoy személyesített meg, segítője pedig egy fiatal lány, Ace (a sorozatban Sophie Aldred formálta meg). A kötet egyébként az ún. "új Doctor Who kalandok" (The New Doctor Who Adventures) sorozatba tartozik, azon belül is egy trilógia első darabja (a két folytatás Andrew Cartmel-től a Cat's Cradle: Warhead és Andrew Hunt-tól a Cat's Cradle: Witch Mark). Érdekes lenne megtudni, vajon mi alapján döntött a kiadó pont emellett a könyv mellett. A fülszöveg jól mutatja, hogy mennyire volt ismert idehaza ez a sorozat:

"A műholdas csatornákról jól ismert Dr. WHO sorozat legújabb epizódjait 1993 novemberétől már könyv formájában is élvezhetik!

A jövő évben két hónaponként találkozhatnak Dr. WHO-val, a Galaxis egyik nagyhatalmú Időurával, aki minden eszközzel  harcol a Galaxisban felbukkanó gonosz ellen."

Valószínűleg a kiadó munkatársa(i) ismerték valamennyire a sorozatot, vagy legalább is azt, hogy Nagy-Britanniában (és a világ más részein is) mennyire népszerűek nem csak a sorozat epizódjai, de a hozzájuk kapcsolódó termékek, könyvek is. Talán arra gondoltak, hogy lesz idehaza egy olyan réteg, amelyik a fent említett "műholdas csatornákról" ismerheti a sorozatot, ill. az is lehetséges, hogy a kinti siker láttán hitték azt, hogy majd idehaza is ráharapnak erre az emberek (meg persze olyat kellett választani, amiben a legutóbbi Doktor szerepel, hisz őt nagyobb eséllyel ismerik itthon). Azonban ahogy a történelem igazol minket, ez nem történt meg. Már csak azért sem, mert soha nem jelent meg folytatása ennek a sztorinak (pedig a gerincén még egy impozáns egyes is díszeleg, hirdetve a kiadás sorozat voltát). Arról meg már ne is beszéljünk, hogy aki ismeri a televíziós sorozatot, az nem írja le azt, hogy "Dr. WHO".

De akkor nézzük, mivel is állunk szemben. A történet a Gallifrey-n kezdődik, egy távoli bolygón. Egy ifjú, Vael egy olyan társadalomban él, melynek tagjai telepatikus kapcsolatban állnak egymással, a középkorias színezetű világ pedig egy hatalmas csillagbirodalom központja, mely távoli bolygók felett uralkodik. Mindezeknek pedig a Püthia, a hatalmas jósnő a vezetője. Azonban ellenzék is formálódik Rassilon vezetésével, aki az ész korát igyekszik elhozni. Ennek érdekében támogatja az Időhajó projektet, mely Gallifrey első időgépe lenne. Valamilyen úton-módon a hajó legénységébe kerül Vael, aki ekkorra már a Püthia ügynöke, és lelke legmélyén gonosz és kegyetlen tervet forral társai ellen.

Mindeközben a Doktor és Ace épp ebédelni készül Angliában, amikor a világ kezd amorffá válni körülöttük. Mindez azután, hogy egy titokzatos higanyszínű macska libben el előttük. Hamarosan kiderül, hogy a TARDIS-t valamilyen veszély fenyegeti, egy lény próbál bejutni a hajóba. A Doktoréknak csupán arra marad ideje, hogy bejussanak a magát elszigetelő TARDIS-ba, mielőtt az eltűnne a valóságból. Ace ezt követően egyedül ébred egy furcsa, romokban heverő városvilágban. A Város ura magát egyszerűen csak Folyamatnak nevezi, a gyűrűsféreghez hasonlító lény maroknyi embernek parancsol, akikről kiderül, hogy a gallifrey-i Időhajó legénysége. Ace elindul, hogy megkeresse a Doktort, akit az itteniek elmondása szerint megölt a Folyamat. Miközben kutat, furcsa dolgok derülnek ki a Városról: úgy tűnik, hogy ugyanaz a Város három különböző időállapotában létezik egymás mellett, és mindenkinek megvan a maga három állapota. Lassan, mikor már elveszne a remény, a TARDIS és a Doktor Ace segítségére siet, és lassan minden a helyére kerül. Azonban a háttérben a Püthia is igyekszik Vael-en keresztül megtudni, ki is ez a Doktor, aki mintha Gallifrey jövőjéből érkezett volna, és többet tudna a Rassilonnal való versengéséről, mint amennyit a jósnő a jövőből ki tud olvasni.

a hetedik Doktor és Ace a sorozatban

Az már ennyiből is látható, hogy a közel 350 oldalas regény története kifejezetten bonyolult. Illetve bonyolultan van tálalva. A teljesen kaotikus világ, a magyarázatok hiánya, a fel-felbukkanó rejtélyes jelenségek mind arra ösztökélik az olvasót, hogy haladjon tovább a Platt által kijelölt úton. Bár az nem éppen kellemes. Sajnos a szerző sokszor átesik a ló túloldalára, és hosszú-hosszú leírásokat közöl olyan dolgokról, melyeknek alig van jelentőségük. Nem elég, hogy a történések kihámozásához oda kell figyelnünk, a szerző ezekkel a részletekbe menő leírásokkal még inkább megnehezíti a dolgunkat. Annyi minden jelenik meg a szövegben, hogy képtelenség fejben tartani, mi az, ami a későbbiekben fontos lehet. Ill. amikor a későbbiekben sikeresen "rájövünk" - értsd: a szerző felfedi előttünk a titkokat, melyek természetesen "maguktól értetődnek -, mi nem tudunk minden alkotóelemre visszaemlékezni, minden nyomot felfedezni a korábban elolvasott oldalakon. (Sokra egyébként nem is kapunk még csak utalás szintjén sem választ, pl. mi az a 11:56?) Így olyan az egész, mintha Platt magához láncolna minket, és csak húzna végig a történeten. Holott az alapötlet nem is rossz, bár a gallifrey-i vonal erőltetése inkább csak ártott a regénynek, mint használt. Valahogy annyira elüt egymástól a két világ, nem sikerül megteremteni a tényleges kapcsolatot. Mintha csak úgy mellékesen léteznének egymás mellett, a szerző öncélúan akarja megmagyarázni a Gallifrey történelmének eseményeit a Doktor és Ace Városbeli ténykedésével. És persze ne feledkezzünk meg a kánon kérdéséről sem, ami inkább csak a keményfejű DW rajongókat érdekli. Vajon mennyire állják meg a Gallifrey kora történelméről itt leírtak a helyüket a sorozat kánonjával szemben? Kissé gyermeteg és "űrfantasy-s" megoldások találhatók itt, amik elég idegenek a DW világától.

kis képzavar: a regény illusztrációja a
hatodik Doktorral és társával, Mellel

Természetesen minden sorozat legfontosabb alakja a főszereplője - itt beszélhetünk címszereplőről is. Ugyanakkor itt ő sokáig nem jelenik meg, de ez nem baj. Kifejezetten sok olyan DW epizód van, amiben a Doktor csak említések szintjén van jelen, és csak pár másodpercre tűnik fel (az újraindult DW-ből a legjobb példa erre a Pislantás/Síró angyalok [Blink] című epizód), és mégis működőképesek, sőt, sokszor nagyon jók. A regényben két fő karakterre fókuszál a szerző a Doktor mellett: Ace-re és Vaelre. A két karakterrel úgy összességében nincs is baj, pláne ha az ember belegondol, hogy Ace mögött ott a sorozat (amit természetesen én magam se láttam). Ugyanakkor néha kifejezetten hiteltelenek a következtetései és az, ahogy a dolgokat magyarázni próbálja. Kifejezetten nehéz a felfogása, amikor az olvasó már megértette, mi is az adott helyzet, ő tovább akadékoskodik. Vael motivációi ugyan csak pár skiccel kerülnek elő, de úgy-ahogy megállnak a saját lábukon, bár aki mélyebben el akar gondolkodni a férfi tettein az jobb ha letesz erről a kísérletéről. A többi karakter pedig a díszlet kategóriájában mozog, inkább típusfigurák, mint egyéniségek - hozzáteszem, egy pusztán szórakoztató regénynél, mint amilyen Az idő fogságában, ez egyáltalán nem baj. A főgonosz esetlensége viszont már annál inkább. Nem tudunk meg végül a motivációiról sokat (miért van szüksége a Városra? Hogy hatolt be a TARDIS-ba?), ami kifejezetten zavaró. Ráadásul inkább nyáladzó gilisztaként viselkedik, mint sem egy intelligens ellenségként. És hogy milyen a Doktor? Mint említettem, nem láttam az adott Doktorral futó sorozat epizódjait, így nem tudom, milyen habitusa is van. Itt ez a Doktor egy olyan alak benyomását kelti, aki kimérten, tudása birtokában, győzelmének tudatában néz szembe bármivel, ami elé kerül, és igyekszik mindennek a végére járni. Ő egy szerethető központi figura, olyan, amilyennek egy főhősnek a Nagy Könyv szerint lennie kell. Kicsit vívódik, mikor nincs még birtokában "doktorsága" minden jellemzőjének, és dühös, mikor szeretett TARDIS-a bajba jut (valamint atyai módon viszonyul Ace-hez), így azt sem lehet mondani, hogy érzelmek nélküli. Az ember viszont nem érzi, hogy különbözne bármelyik másik regény hősétől. Hiányzik az a kis valami, ami a Doktort Doktorrá teszi.

Összességében mit lehet elmondani erről a könyvről? Nos, az ember miután elolvasta (és egyébként az olvasás feltétele legyen az, hogy az illető valamennyire ismeri a DW világát, ha mást nem, tudja, ki az a Doktor), sokáig vacillál. Én magam is sokáig nem tudtam eldönteni, mit gondoljak. aztán - szégyen nem szégyen - elolvastam pár kritikát a könyvről. Ezek megerősítettek abban a nézetemben, hogy ez egy középszerű regény. Nem rossz, de nem is jó. Van benne valamennyi a Doctor Who világából, ez kétségtelen, hisz Platt maga is írt DW epizódot, rádiójátékot, és még pár DW regényt, de mindez kevés.

Utolsónak pedig egy-két szó a magyar kiadásról. Igen, jól gondolják azok, akik a kiadási dátum láttán felszisszentek: a könyv tele van nyomdai hibával. Fölös karakterek, elütések, ismétlődő szavak, nyakatekert kifejezések. Ez mind-mind a kor sajátja. Ennek ellenére viszont a fordításra nem lehet panasz, sőt, néhol még olyan szövegekbe is belebotolhatunk, melyek akár versek is lehetnének. Bihari György remek munkát végzett, még ha ez nem is élete fő műve. De azért mondom, az olvasásnál vigyázzatok!

Doctor Who: Dreamland

Kimondottan bosszantó, ha egy egyébként jól működő valamiről próbálnak meg még pár rókabőrt lehúzni, egyébként teljesen feleslegesen.

A BBC nem tud leállni, és a már jól bejáratott brand, a Doctor Who világát akarta bővíteni egy újabb miniszériával. Hogy miért, azt nem tudni. Mindenesetre 2009 novemberében leadtak egy 12 perces animációs filmet, melyet további öt, egyenként hat perces rész kísért. A Doctor Who: Dreamland egyetlen sztorivá áll össze, főszerepben a tizedik Doctor, akinek újfent David Tennant kölcsönzi a hangját.

Az egész sztori ott bonyolódik, ahol minden idegen lényes sorozat megfordul egyszer. Igen, Roswellben, pontosabban annak közelében, ill. a titokzatos 51-es körzetben. Doktorunk az ötvenes években, pár évvel a roswelli UFO lezuhanása után betér egy kis kocsmába, ahol egy idegen eszközt talál, majd a nyakába szakad pár android, egy megalomán, kommunistaellenes katonatiszt (jobb esetben a Dr. Strangelove őrült Jack D. Ripperjét juttatja eszünkbe, rosszabb esetben nem) és egy invázióra készülő bogárhadsereg - mármint két méteres, intelligens bogarakra tessék gondolni. A sztori nem ér meg többet, lényegében egy kis fogócska az egész, semmi nagyobb ötlettel. Ja, és ha már a kliséknél tartunk, vannak kis szürkék is. De akkor most kezdjünk el véleményt formálni.

biztos bőrápolási tanácsokért jött

A filmre talán ez a megfogalmazás a legjellemzőbb: mintha olyan amerikai gyerekek játszanának műanyagbábukkal, akik láttak pár Doctor Who-t. Ez gondolom már a sztoriból is kitűnt, de had ragozzam még tovább. A Doktor feltűnése eléggé in medias res következett be. Az eredeti sorozat ismeretében könnyen hihetnénk azt, hogy ezzel nincs is semmi baj, a Doki mellett mindig történik valami. Igen ám, de azért nem ennyire hirtelen. Belép egy véletlenszerű helyiségbe, és hopp, máris van az asztalon egy idegen szerkentyű, amiről persze az ott dolgozók mind tudják, hogy "ja, az abból az űrhajóból van ami lezuhant Roswellnél." Aztán a gonoszok. Ugyanaz van, mint a mozifilm esetében: itt igazából csak a bogarak a gonoszak, végül mindenkiről kiderül, hogy csak megvezették (itt ez az ember a rosszarcú katonatiszt). Történnek ráadásul robbanások, meg kiözönlenek a bogárkák, feldúlva a várost, de egyetlen egy embert sem látunk elesni. Ahogy a flashbackben elmesélt háborúban sem. Ott egyébként kifejezetten naiv elképzelés, hogy a kis szürkék majd egy szál sisakban (!) egy lézerpisztollyal fognak kiállni a több ezer hatalmas rovar ellen. Ezt végig kellene gondolni még egyszer.

a rémült kisállat

Ráadásul az egész sztori olyan, mint egy point-and-click kalandjáték. Megy a főhős, talál valamit, megkapja a megfelelő információkat, aztán egy cseles húzással továbblép a következő pályára. Körülbelül itt is ez történik, ha a bogarak értelmesen gondolkodnának a Doktort és társait - akik valószínűleg csak azért vannak mellette, mert mindig kell emberi segítő a doktor mellé, még ha az inkább csak hátráltatja is az egész sztorit - 5 perc után feldarabolnák rovarpempőnek. De a szereplők sértetlenül kecmeregnek ki még a bogarak bolyából is, ahol több száz tojás és egy tucatnyi jól megtermett csápos várja őket. A feltűnő deus ex machinák pedig - az indiánok, akik egyébként tökéletesen jól tudnak mindent, de nem mondanak senkinek egy mukkot sem, ill. a robotok, akik ki tudja honnan kerültek ide, és mi a fenét akarnak, és egyáltalán - kifejezetten kilónak. Már ha ebből a filmből kilóghat bármi. A Doktor alakja pedig ugyan igyekszik hasonlítani - hisz David Tennant már szinte csuklóból hozza a figurát -, a különféle kiszólásokkal és ismerős allűrjeivel, de ez sem az igazi. Nyögvenyelős ez is, ahogy az egész mozi.

kit szeretnél irányítani?

Sajnos a megvalósítás csak még tovább ront a helyzeten. Tudjuk jól, Anglia nem a számítógépes animációiról híres, mondjuk ki, a BBC nem egy Pixar. De ahogy mondani szokás, ami nem megy, nem kell erőltetni. Akkor már inkább a The Infinite Quest statikus rajzai. Az egész Dreamland olyan, mintha a Sims nevű játékkal játszanánk. De bármelyik régebbi számítógépes játék animációja ide illene. (Az ember azt várja, mikor fog remegve beleakadni az egyik szereplő egy tereptárgyba.) Ez persze csak rádob egy lapáttal a "kalandjáték" feelingre. 

Szóval míg a fentebb említett TIQ-ra azt mondtam, hogy egyszer meg lehet nézni, addig erre a kis animációs filmre azt mondom, hogy nem éri meg rászánni háromnegyed órát. Sajnos ez egy újabb bizonyítéka annak, hogy ha valaki megpróbál egy működő ötletet kiragadni és saját szájíze szerint összerakni, nagy valószínűséggel nem jön össze sem az, amire ő vár, sem pedig az, amire a néző vár.

Várunk egy normális Doctor Who animációs filmre.

Rango

"Szervusz, Amigo!
Itt nincs más csak halál.
A sivatagban rád
Senki sem talál.
Hogy hősünk mily bátor,
Zengi ez a kis dal.
Ha élve maradna,
Az nagy diadal."

Mindig öröm, ha onnan jön egy klasszikus, mára már elfeledettnek hitt zsáner zsigerien tiszta képviselője, ahonnan nem is számítunk rá.

Már akkor felkeltette az érdeklődésemet ez a film, amikor még csak az első promóképeket mutatták. Egy nagy narancssárga műhalacska, egy játék, meg egy hawaii inges, enyhén Rauul Duke-ra emlékeztető gyíkkal. Plusz Johnny Depp, aki ugyan mióta belebújt a kalózgúnyába ill. mióta Tim Burton ugyanazt a szerepet játszatja vele, már nem tartozik a kedvenceim közé, de akkor sem feledkezhetünk meg klasszikus szipkás alakításáról. És aztán lassan csak folytak az infók, csordogáltak. És egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ott ültem a moziban, kisgyermekes szülőkkel, és egy vérbeli western pörgött a szemem előtt.

Lenyűgöző volt.

Jó érzés, hogy vannak még olyan alkotók, akik képesek a mozit kihasználni, és nem csak a 3D csillogó nyavalyáira gondolok, mint az Avatarnál. Én a Scott Pilgrimnél is tapsoltam a film közben, és itt sem tudtam megállni, hogy össze ne szoruljon a kicsi, klasszikus zsánerfilmeken nevelkedett szívem.

A kezdés egyszerre furcsa és zseniális, nem is lövöm le. Reflektáljunk önmagunkra. A lényeg, hogy főszereplőnk, egy gyík - pontosabban egy zöld kaméleon, ami már csak színével is kilóg a többi karakter mellől - egy véletlen baleset folytán egyedül marad a Mojave sivatagban. Kisebb-nagyobb kalamajkák után eljut Por (Dirt) városába, ahol a helyi állatok - mind csúfabbnál csúfabb jószág - épp amiatt aggódik, hogy elfogy az éltető vizük. Gyíkunk elhatározza hát, hogy miért is ne játszhatná el itt élete nagy szerepét, ő lesz Rango, a legendás pisztolyhős, aki félelmet nem ismer. Ennek azonban egy nagy hátránya van: az ittenieknek tényleg szükségük van egy hősre, és Rango lassan el is hiszi magáról, hogy hős. Így eme nagy mese lám kezdetét veszi.

Ahogy mondtam, ez egy remek kis western, illetve egy remek tisztelgés a klasszikus westernek előtt. Megidéződik itt minden és mindenki a Névtelen Embertől a Volt egyszer egy vadnyugatig. És hogy ne unatkozzunk, a pisztolypárbajok, koszos képű banditák, kissé buta, de jólelkű földművesek és deszkákból úgy ahogy összetákolt házikók mellett kapunk igazi háborús filmekbe illő jelenetet, lovaglást a naplementében, úgy ahogy azt kell, egzisztenciális drámát, mesét a modern idők eljöveteléről, sőt, még egy kis misztikumot is belecsempésztek az alkotók. Na és persze humort. De ne olyan Disney-féle "jajdecukik jótnevetünk mertaranyosak" dologra gondoljatok. Egy olyan filmre, ahol az első húsz percben láthatjuk, hogy egy hatalmas  acélüst szétlapítja egy héja fejét én nem ültetnék be apró gyerekeket. Ez nem a Tom és Jerry, ahol hiába dugunk petárdát Tom feneke alá, a macseknak semmi baja sem lesz. Ó, nem, ez nem az a film. És hála az égnek nem estek át a másik oldalra sem, vagyis nem gyömöszölték tele popkulturális kiszólásokkal, sem altesti poénokkal. Minden beszólás ott és úgy jó, ahogy van.

Ráadásul most először fordult elő velem, hogy sajnáltam, hogy a filmet nem 3D-ben láttam. Annyira jó volt az animáció, hogy még így is mondhatni "térhatásúbb volt a valóságnál." A kitalált karakterek pedig nagyon jók. A félfülű, kilyuggatott bőrű, apró szemű, sánta, koszos, vézna, csoszogós, fogatlan, és még ki tudja, milyen szépséghibákkal megáldott állatok csak még közelebbivé teszik a történetet. Persze az ász akkor is a "vadnyugat utolsó banditája", Csörgőkígyó Jack, akinek megjelenésekor érezhetően megfagy a levegő a moziteremben, a gyerekek összébb húzzák magukat, a felnőttek pedig nagyot nyelnek: "most Rangót meg fogják ölni."

Szóval, ahogyan a vicces kis bagolyzenekar mondja, ez egy mese, egy hősről, aki még keresi saját történetét. De nekünk nem kell aggódni: mi, mozibarátok, megtaláltuk a történetünket. Úgy hívják, hogy Rango.