Sokan sokféleképpen dolgozták már fel az időutazást, az atomháborút és a szerelmet. Sőt, sokan kombinálták is ezt a hármat. Mégis, talán Chris Marker az, aki elmondhatja magáról, hogy a legzseniálisabban vitte ezt véghez. Ráadásul mindössze 28 percben.
La Jetée, avagy Terminál, vagy Kilátóterasz. Egy hely, ahova a francia emberek kijárnak, az Orly Reptérnél, hogy figyeljék a föl és leszálló gépeket. Persze ez is elpusztul a harmadik világháborúban, amely rommá változtatja az egész világot. Csupán egy ember emlékeiben létezik még mindig ez a hely. Egy emberében, aki egyike a háború "veszteseinek." Persze valójában itt mindenki vesztes, de vannak akik uralkodnak és vannak, akin uralkodnak. Ő olyan, akin uralkodnak. De a föld alatti búvóhelyen - ami fölfogható fogolytábornak,börtönnek is - él egy tudós. A tudós és társai pedig az időutazással kísérleteznek. Ez lehet talán az utolsó esélye az emberiségnek: visszamenni az időben, hogy megtudják, hol rontották el, és előremenni az időben, hogy az utódoktól kérjenek segítséget. A férfi válik a tökéletes alannyá a kísérletek számára: elméjébe oly erősen beleégett egy férfi halála a Terminálon, hogy egész agyműködésére kihatott. Azonban a kísérlet során a múltban megismer egy nőt. Egy nőt, akit valószínűleg neki szánt a Világegyetem.
Ne csodálkozzon az, akinek erről a szinopszisról Terry Gilliam remekbe szabott filmje, a 12 majom jut eszébe. Hisz Gilliam ebből az 1962-es filmből merített. De a két mű markánsan különbözik. Marker ugyanis egy olyan filmet csinált, ami minimalista módszereivel ég bele az emberbe: fekete-fehér fényképek sora, egy narrátor hangjával. Nincsenek párbeszédek, se mozgalmas jelenetek. Mégis képes megfogni a tekintetet. Mindehhez pedig egy hihetetlenül megkonstruált történet társul. Az idő, ami mint valami fonál, összeköti a Múltat a Jelennel és a Jövővel. A férfi sorsa, ami már az első pillanattól fogva ismert, és ennek az utolsó képkockában történő váratlan fölismerése. Megdöbbentő, megrendítő. Az időutazás, ami elveszi az embertől a realitásérzéket. Mi igaz? És egyáltalán létezik olyan, hogy valóság, Jelen? Az egész olyan zsenialitás, ami nem hagyja nyugodni az embert. És mégis, van ennél fontosabb rétege a filmnek. A szerelem. A férfi, és az egész életét elkísérő nő képe, akit megtalál a Múltban, feladja érte a Jövőt és visszatér hozzá. A Múlt képei, a Múzeumi jelenet magáért beszél. Míg Gilliam egyfajta őrült paradoxont csinált, egy hajszát az idővel, addig Marker az idő örökkévalóságában foglalt emberről mesél. Egy 28 perces film, egy 28 perces mestermű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése