Zsoldos összesítés

Ma este hat órakor kezdődik a Zsoldos-díj átadásának ceremóniája. Én pedig már úton vagyok Bölcskére, ahol vasárnap délelőtt a díj zsűrijével való beszélgetést fogom levezényelni. Amit hallottam, az alapján már most tudnék érdekes következtetéseket levonni, de ez meghagyom a rendezvény utánra. Ha minden jól megy, készítek hangfelvételt, amit valahogy elérhetővé teszek.

Ugyan mindenki mondja, hogy igazából a legjobb lenne, ha ignorálná a díjat, mégis mindenki akit érdekel a hazai sci-fi, figyelmesen lesi, adott évben ki kapja - de főleg, ki nem kapja - az elismerést. Sajnos az mára már közhely, hogy a díj soha nem volt a Zsoldos Péter által felállított szellemiség közelében sem, de erről most nem nyitnék itt vitát. Meg lesz annak is a helye. Ám az idei mezőnyben, regény kategóriában valahogy még messzebb jutottunk ettől. Ez akkor nagyon fájó, ha olvassuk a jelölteket, és ismerjük Zsoldos életművét - nemrég olvastam el az Ellenpontot, amúgy remek könyv. Mivel volt már rá példa a díj történetében, hogy nem osztották ki a regény kategóriában, ezét bátorkodom azt mondani: idén sem kellene.

Mert lássuk, mik is a jelöltek. Három Mysterious Universe regény van a listán - nyert már MU regény Zsoldost -, ezek azonban igen gyenge minőségűek. Mészáros László két könyve, A Démoncsászár fejvadászai és az Angyalok és tolvajok unalmas kötetek. Szélesi Sándor Vadászat egy szimurgra című könyve pedig rosszul próbálja összehozni a space fantasy-t a mesékkel. Ezek nem fajsúlyosak, ahogy elmondható ez Izing Róbert paródiának szánt munkájáról, a Támadás az űrből! hangzatos címet viselő regényéről is. Ugyancsak könnyed hangvételű Lovas Lajos N-je, amiben ugyan egyesek mélyebb mondanivalót látnak, de az én szememben egy elhibázott ötlet. Ebbe a csoportba sorolható a Pierrot-Szélesi Sándor együttműködésből született kalandkötet, a Jumurdzsák gyűrűje, ami ifjúsági kalandregényként aposztrofálható. Sajnos a másik ifjúsági regényről, Bruck András A fogadalom című könyvéről idő hiányában nem tudtam írni, de témájában ez sem tekinthető zsoldosi mélységűnek. Rostás Erzsébet rövid kötete, A hajó pedig minden, csak nem mély gondolatiságú.

A mély gondolatokkal foglalkozó művek száma tehát három. Soós Tibor Bellum Atlantisa, ami bár szép háttéranyagot ad át az embernek a római életmódról és az ókorról, de valójában unalmas és túlírt történet, amiben nem történik igazán semmi. Antal József iDeal című könyve bár ötletében egy komoly kérdést villant meg, nevezetesen, hogy feladja-e az ember szabadságát a boldogságért, koncepciótlansága miatt nem tud élni a lehetőséggel. Ugyancsak a koncepció hiánya az, ami miatt Kovács Ákos első regényét, a Vágyálmok ligáját sem tartom jó regénynek.

Tehát nem osztanám ki a díjat. Azonban 11 jelölt esetén nem valószínű, hogy a zsűri is erre a véleményre jut, éppen ezért talán nem baj, ha megjelölöm, én melyik munkát jutalmaznám. Meglepő lehet, hogy A fogadalmat és a Vágyálmok ligáját emelem ki: előbbi jól működő ifjúsági könyv, még ha itt-ott túlírt is és a sci-fi sem hangsúlyos benne, utóbbit pedig ötletességéért és a lehetőségért, ami a szerzőben rejlik. Kettejük közül inkább Kovács Ákost jutalmaznám, megelőlegezve a bizalmat.

Novelláknál más a helyzet. Ott a három legjobb novella könnyen elválik a mezőnytől. Érdekes, hogy mindhárom a vallással/hittel foglalkozik, és mindhármat nő írta. K. Varga Beátától mindig erős novellákat lehet olvasni, Moskát Anita pedig egy feltörekvő tehetség, akinek minden lehetősége megvan, hogy jó és elismert író váljék belőle. Hogy én melyik novellának adnám a díjat? A lélekkufár nem sci-fi, ezt le is írtam. Azonban a másik két írás, az Áldott légy, Szent Struktúra és a Kelj fel, és járj! közül nem tudom eldönteni, melyiknek ítélném a díjat. Azt igen, hogy melyik szerzőnek, és az okaim is megvannak rá, de ezt nem fogom megosztani itt a blogban. Ugyanis itt nem a szerzőkről, hanem műveikről van szó - kicsit talán ellentmondás, hogy a regényeknél meg a szerzőre hivatkozom, de ott a művében is van potenciál.

A többi novellával kapcsolatban azt kell mondanom, sokszor nem értem, mit akarnak az emberek, amikor írnak? Mert hogy se szórakoztatni, se elgondolkodtatni nem képesek, az tény. Nagyon kevés jó novella van, ami szórakoztat, pláne az igen rossz novellák számával összevetve. Csak annyit mondhatok röviden, hogy az embereknek legyen önkritikájuk. Továbbá remélem, egyszer megélem, hogy sokkal több normális szerkesztő fog dolgozni a sci-fi körökben, mint most...

Itt feltették azt a kérdést is, hogy a zsűri kinek fogja adni a díjat. Normális esetben ezt így nem lehetne megkérdezni. Viszont két dolog világosan látszik: senki sem követi az összes jelölt novellát, és kialakult egy masszív csoport, amelyik ha nem is mindenben, de sok tekintetben hasonló módon választja ki a kedvenceit - és itt most nem az SFmag-ról vagy egyes sci-fi írók mumusáról, az LFG, hajdani RPG.HU-ról beszélek, hanem független olvasókról. Hajdan először csak azért vállaltam, hogy követni fogom a díj jelöltjeit, mert senki sem tette egy-két kivételtől eltekintve. Ám ahogy telt az idő, és értek különféle reakciók a munkámmal kapcsolatban, már más miatt is csináltam. Kellenek emberek, akik igenis elmondják, mit gondolnak az adott művekről. Feldobta valaki, hogy miért játszik mindenki Zsoldos-zsűriset a díj előtt? Ez mindig előkerül, és azt kell mondanom: mert mindenki elmondhatja, mit tart értékesnek és mit nem. Normális országokban, normális díjak körül, mint a sci-fi más díjai, senki nem lepődik meg, ha emberek írnak a jelölt művekről, még akkor sem, ha esetleg gyökeresen ellentmondanak az esetleges zsűrinek vagy a kiválasztás eredményének. És bár máshol is vannak igen heves viták, nem lehet olyan élesen kirajzolni egy határvonalat, ami gyakorlatilag kettészeli a közösséget - már ha a rengeteg írót és a maréknyi, írással nem foglalkozó embert közösségnek tekintjük. És az ilyesmiért fontos, hogy legyenek írások a hazai sci-firől, minél több!

Végezetül egy nagyon rövid kitérőt tennék az írásaimra. Bár előszeretettel hangoztatják az emberek - főleg, akiknek a műveinek rossz a visszhangja -, hogy nincs idehaza sci-fi kritika, csak vélemények, amik meg, mint tudjuk, nem mérvadóak. Ezzel mindössze két probléma van: vannak kritikák, és a vélemények is ugyanolyan mérvadóak. Nézzük az utóbbi megállapítást, azt könnyebb megmagyarázni. Az író ír. Kinek? Önmagának? Nem. Ha önmagának írna, akkor nem jutna ki a netre vagy nyomtatásba. Viszont ha másnak ír, akkor vegye tudomásul, igenis számít, hogy az, aki veszi a fáradtságot és elolvassa, amit írtunk, ahelyett, hogy mással töltené az idejét, mit mond az írásáról. Pláne, ha nem személyeskedik, ugyanis sokszor éppen az író az, aki reakciójában ezt teszi - a hazai sci-fi körökben jellemzően nem nyíltan az írás alatt történik ez, hanem valami más helyen, amiről az érintett másik fél csak szerencsés esetben értesül. Ez nem túl felnőtt magatartás, sőt, mondhatnám azt is, nem éppen etikus. Egyébként ha kíváncsi, mit gondolok a véleményről, olvassa el ezt, ha még nem tette. A kritikával kapcsolatban pedig azt tudom mondani, hogy ami mélyen, a szöveg minden aspektusát figyelembe véve alkotja meg ítéletét, azt alátámasztja, és képes megfogalmazni, mit lát jónak és rossznak, az kritika. Persze olyanoktól, akik összekeverik a műelemzést a kritikával, nem várhat sokat az ember.

Mindenesetre ha kiderül, hogy a díjat melyik regény és novella kapta, kicsit részletesebben foglalkozom majd a kérdéssel. Most ez kutyafuttában készült, de az időhiány volt az elmúlt fél év fő jellemzője.

Zsoldos Péter-díjra jelölt novellák 2012

Idén újra a blogon olvasható, mit gondolok a Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról (tavaly az SFmagon vettük végig Kánai Andrással/SFinsiderrel). A díj csupán apropója annak, hogy a hazai sci-fi írásaival foglalkozzam, én magam nem tartozom a díjat támogatók táborába, de erről majd egy másik bejegyzésben.

Idén, hogy összehasonlítható legyen a tavalyi mezőnnyel, ismét használni fogom Bécsi József, alias orka pontrendszerét, ami így néz ki:

10 pont - Mesterien megírt, korszakalkotó, szinte hibátlan alkotás

9 pont - A zsáner meghatározó, irányadó írása

8 pont - Kiemelkedően hatásos és ötletes mű, emlékezetes élmény

7 pont - Jól megírt, igényes alkotás

6 pont - Kellemes olvasmány, határozottan pozitív összhatással

5 pont - Az átlagosnál némileg jobb, olvasmányosabb mű

4 pont - Az átlagosnál kevésbé kidolgozott, nem túl olvasmányos írás

3 pont - Komolyabb hibákkal és hiányosságokkal küszködő írás

2 pont - Alapvetően rosszul, gyengén kivitelezett, sablonos mű

1 pont - Különösen erőtlen és ötlettelen alkotás, amely kellemetlen emlékeket hagy.

Elismerem, hogy a rendszer nem tökéletes, ahogy arra már más is rámutatott, mindenesetre még mindig ez tekinthető egy olyan pontozási szisztémának, ami alapján könnyen megállapítható egy írás helye a többihez ill. a recenzens korábbi pontszámaihoz képest. Természetesen ez sem 100%-ig objektív, nem is lehet, de segítségével könnyen összevethető két novella vagy két recenzens véleménye is.

De száz szónak is egy a vége, nézzük a novellákat:

Túl ismerős forgatókönyv

Mindig érdekes, ha egy kiadó nevére rákeresve az ember mondjuk egy könyvelőirodát talál. A Gold Swan ugyanis nem egy klasszikus értelemben vett kiadó, így A hajó című regény is magánkiadásnak tűnik. Szerzője, a Ji álnév mögött megbúvó Rostás Erzsébet igen lelkesen promótálja könyvét, és ha lehet hinni neki, akkor forgatókönyvet is készítenek a filmesek által érdekesnek talált regényből.

"Nagyon sok évem ment rá a roswelli ügyre. Én egyszerűen csak válaszokat akarok."

Rebecca Sheldon egyedül neveli lányát egy csendes kisvárosban. Ő maga rákos beteg, ám mielőtt meghalna, meg szeretné írni utolsó regényét. Hogy ehhez ihletet szerezzen, egy éjjel ellátogat a közeli várromba, ahol egy különös lénnyel találkozik. Rejtélyes körülmények között kerül haza, majd még aznap még furcsább körülmények között meghal. De a története csak ezután kezdődik: az a valami beleköltözött a testébe, visszahozta a halálból és meggyógyította. Ám ennek ára van, embereket kell megölnie, hogy energiához jusson. David, a nő pszichológusa és egy volt FBI ügynök azonban megpróbálja megállítani a lényt, aminek köze lehet az 1947-ben Roswellnél lezuhant UFO-hoz és négy utasához.

Mielőtt bármit is írnék, egyvalamire szeretném felhívni a szerző figyelmét: Amerikában nincsenek európai értelemben vett várak. Kastélyok igen, de várak nincsenek, mert azok a feudális európai hadviseléshez és életmódhoz kötődő építmények. És bár könnyen összetéveszthetnénk a két épületet, nem ugyanarról van szó.

Ami viszont a regényt illeti, arról igazából egyvalamit érdemes elmondani, és az lefed mindent. Olyan, mint egy unásig ismert, amerikai testrablós, idegen megszállós, ufős, kisvárosban játszódó film. Teljesen. A szereplők, a helyszín, a fordulatok, az epizódok, minden mintha egy közepes tévéfilmből került volna elő. Sablonos sztori, sablonos karakterek, és még folytathatnánk. Van itt minden, amit az ilyen filmeken nevelkedett olvasó el tud gondolni: kórházban rejtélyes feltámadás; titokzatos FBI ügynök, aki már tud a nőről; rémisztő gyilkosságok; hajléktalanos jelenet; emberfeletti erő; rendőrgyilkosság; egy szál fehérneműben motoros üldözés, amikor a nő meg akarja ölni hőseinket, de meglövik; látjuk a misztikus és nem emberi gyógyulást; majd hőseink ráakadnak az idegen űrhajóra; és végül megmentik a világot a pusztulástól, amivel egy másik, eddig lappangó idegen terve fenyeget. Röviden ennyi, akit ezután is érdeke, olvassa el, hajrá! Persze elmegy ez, ha valakinek ez bejön, lelke rajta. De a mellé betoldott plusz részek teljesen zavarosak. A világegyetemről szóló rövid beszúrások érthetetlenek, az idegenekkel kapcsolatos fejtegetések szintén, a múltban játszódó epizódok pedig annyira számítanak, mint egy porszem a homokviharban. Mit mondhatnék? A könyv nagy igazságokat és mély kérdéseket ígér, de ebből semmit nem kapunk. Ha ilyen sztorit akarok látni, bekapcsolom a Film+ csatornát.  Ha a szerző még egy könyvet akar írni, talán jobb, ha az ötletet nem a délutáni műsorsávból veszi. Minden felvetődő kérdés olyan, amilyenek hasonló filmeknél kerülnek elő, pl. hogy nem tűnt fel az ügynöknek, hogy 60 év alatt nem öregedett meg? Nem kereste senki az eltűnt embereket a kórházban? Aki akarja, könyen találhat még ilyen érdekes kérdéseket.

Többet nagyon nem is tudok róla írni. Talán annyit, hogy az írástechnika tanulható, így elkerülhetőek a gigászi, cicreói körmondatok és a szóismétlések garmadája. Ezek ugyanis az amatőrség fokmérői...

Ami pedig a legnagyobb meglepetés számomra, hogy eziránt filmesek érdeklődnek...

Kirakós könyvben

Eger népszerűsítése céljából készítették el 2006-ban a Jumurdzsák gyűrűje című "interaktív filmet", ami lényegében egy filmbetétekkel megtűzdelt számítógépes logikai játék. A történet Eger városához és a várost legismertebbé tevő Gárdonyi Gézához kapcsolódik. A játék történetét-forgatókönyvét Marosi Z. Tamás, alias Pierrot készítette. Az Alexandra Kiadó gondozásából a játék alapján Szélesi Sándor bevonásával született meg az azonos című regény 2011-ben.

"És az, hogy annak az öregúrnak a nagypapája lett volna Jumurdzsák, az meg vicces. Az is, hogy a regényhős üzeneteket hagyott az írójának. Jonathan, te megbuggyantál!"

Jonathan Hunt, a New York Times újságírója magyar származású anyja hagyatékában két furcsa levélre lel, amelyek után kutatva Egerbe látogat. Hamarosan rá kell jönnie, hogy az, amit a levelek állítanak, igaz. Egy bizonyos Ábray Pál professzor 1898-ban feltalálta az időgépet, és ennek segítségével Jámbor Zsigmond nevű segédje visszautazott a török időkbe. Jonathan nekilát, hogy felhajtsa a bizonyítékokat, Jámbor titkos üzeneteit a múltból, melyeket Gárdonyi Gézának hagyott, ugyanis Gárdonyi Jámborról mintázta Jumurdzsákot. Jonathan, ahogy egyre közelebb halad a rejtély megoldásához, annál nagyobb veszélybe kerül: hiába a segítség, valakik szeretnék megakadályozni, hogy meglelje a törökké vált időutazó gyűrűjét, amely az egész história középpontjában áll. Mindeközben a múltban Ábray is azon mesterkedik, hogy valahogy visszaszerezze a gyűrűt, amit Jámbor tőle vitt el.

Bár könnyen eshetünk abba a hibába, hogy a regény egészét Szélesi Sándornak tulajdonítsuk, ne feledjük, hogy az alapok, a sztori, a fő motívumok és szereplők már adottak voltak. A kérdés az, hogy az író mennyit tett hozzá a regényhez, ezt azonban szinte lehetetlen olvasóként eldönteni. Éppen ezért én nem is fogok ezen gondolkodni, úgy veszem, mintha két szerző írta volna a regényt. Ami a történetet illeti, egy szimpla nyomozós sztorit kapunk, tökéletesen látszik, hogy egy játék története rajzolódik ki előttünk, megoldandó rejtélyekkel és átkötő animációkkal. A szereplők nem túl kidolgozottak, éppen csak annyira, amennyit a játék megkövetel. Sőt, néha kifejezetten sablonosak, rossz értelemben, ez főleg a főhőst segítő Julinál illetve a főgonosz Ábray professzornál szembetűnő, utóbbi egy jelenetben még a ZS-kategóriás gonoszokra jellemző ördögi nevetést is produkálja. Furcsa mód azonban a múltbéli alakok, főleg Gárdonyi, egészen jól felépített karakterek, a múltbéli világ bemutatása, az ottani történések egyébként is sokkal hangulatosabbak, élvezetesebbek, mint a jelenkorban játszódó részek. A regénynek éppen ezért jót tesz, hogy váltakozik az idősík, míg Hunt és társa a jelenben rejtvények után kutatgat, addig a múltban valódi cselekmény zajlik, Gárdonyi, Jámbor és Ábray részvételével. További jó pont a regénynél, hogy a stílusa könnyed, jól olvasható, bele lehet feledkezni az olvasásba. Ráadásul rengeteget megtudunk Egerről és történelméről, valamint Gárdonyiról, amit az egyszeri Egri csillagok olvasó nem tud.

Ennek ellenére van egy nagyon nagy probléma, amit talán nem könnyű észrevenni, pontosabban megfogni. Nevezetesen az, hogy ami egy játékban működik, az a regényben nem. Itt már valami hasonló megfogalmazódik, de úgy érzem, nincs kimondva konkrétan. Mire gondolok? Egy játékban, ahol egy rejtvényt kell megfejteni, mi jutunk el a győzelemhez, mi rakjuk össze a darabkákat. Ez egy pozitív élmény, a siker örömet okoz számunkra, és ez az öröm illetve a kihívás az, ami arra ösztönöz, hogy folytassuk a játékot. Ellenben egy könyvben a szereplő rakja össze a rejtély darabjait. Ha jól írják meg a könyvet, mi a szereplővel együtt jövünk rá - esetleg ha nagyon okosak vagyunk, akkor kicsit hamarabb - a megfejtésre, vagy leljük meg a kirakós egy újabb darabját. A Jumurdzsák gyűrűje esetén az történik, hogy a főhős ugyan rálel az újabb darabokra és megfejti az újabb rejtélyeket, de ebből az olvasót kihagyják. Készen kapjuk a megfejtést, nekünk nem kell törnünk rajta a fejünket, ezért egy idő után már nem is tud érdekelni minket, hogyan jutunk el a végső talányhoz, csak jussunk el addig. Sajnos ezért a regény bármennyire is érdekes talányt helyez a középpontba - amit viszont a legelső fejezettel megmagyaráz, nélküle sokkal jobb lett volna -, hosszú távon vontatottá és unalmassá válik. A végső meglepetés, a Jonathannal szemben álló sötét erők igazi voltának felfedése se tett jót a regénynek, ennek ugyanis semmilyen előkészítése nem volt, és egyébként is túlságosan erőtlen lett az ellenség. És mint tudjuk, az ellenség mutatja meg igazán, milyenek is a jók, milyen a főhős. A múltbeli jelenetekben is éppen ezért nem tudjuk elfogadni Ábrayt valós alaknak, tettei túlságosan sablonosak és meggondolatlanok.

A könyv egy kalandregény, ami egy valós személyre és egy másik irodalmi műre épít. Ezt, gondolhatnánk, nem olyan nehéz megvalósítani. Ám a szerzők néhol átesnek a ló túloldalára, például az Egri csillagokból való idézgetés csak azért, hogy még nyilvánvalóbb legyen a leírtak és a Gárdonyi regény közti kapcsolat, felesleges. Ugyancsak zavarhatja az olvasók egy részét a már-már pátoszosított magyar világkép bevonása is, de ez annyira szerencsére nem szembeszökő. Amit viszont érdekesnek találtam, hogy ifjúsági regénynek lehetne tekinteni a könyvet, de éppen ezért kissé furcsa ebben a környezetben Hunt másnapossága illetve a hálószobai jelenet (megjegyzem, egy kellően érett kamaszt ez nem zavar, de azért mégiscsak furcsállom).

Ha mérleget kellene vonnom, azt mondanám, egy klisékkel felépített, történelmi tényekkel teletűzdelt, leülő kalandregényt kapunk, ahol a legnagyobb baj éppen az, hogy folyamatosan válik érdektelenné számunkra, mi is lesz a végkifejlet. És ezen még az itt-ott beékelt könnyed részek sem tudnak segíteni.

Szoftverhiba

Először ingyenes verzióban, majd tavaly az SFportal gondozásában e-könyvként jelent meg Antal József iDeal című regénye. Mivel az idei az első év a Zsoldos-díj történetében, hogy e-könyveket is lehet nevezni, Antal munkája is ringbe száll a díjért, így természetesen erre a blogra is kikerül róla írás. (A bejegyzés az korábban ingyenesen letölthető ma már nem elérhető verzió alapján készült, így előfordulhat, hogy bizonyos dolgokban különbözik az e-könyv változattól - vagy nem.)

"A többség nem hisz abban, hogy az Őrző értő és érző lény. Számukra egy gépezet a legrosszabb fajtából. Túl sok pocsék sci-fit láttak és olvastak. Nem tudják elképzelni, hogy valami, ami ilyen hatalmas, jóindulatú legyen – és önzetlen."

Bogdan Bogdanovics Taraszcsuk "szabadságharca" akkor kezdődik, mikor egy Mesterséges Intelligencia - bár a szerző egyik kommentárja szerint nem az - öntudatra ébred és átveszi az irányítást a világ felett. Erre azért képes, mert a közeljövőben minden technikai eszközbe beleépítettek egy csipet, ami az önállósodó, önmagát Skynetnek nevező mesterséges entitás részét képezi. Mivel a katonai gépekben is benne van, ezért csak az emberiség pusztulásával vagy a barbárságba taszításával lehet megszabadulni tőle. Természetesen ezt az emberek nem vállalják, Bogdan pedig elmenekül Afrikába, ám hamarosan ott is megtalálják, és innentől fogva készül nagy harcára az akkurátusan vastag betűvel csak Az-nak nevezett entitás ellen.

A regény gyakorlatilag Bogdan és hajdani kaukázusi fegyvertársa és barátja, Leonyid Vasziljevics Proszvesennov - röviden Lonya - életútját kíséri végig, a fő hangsúly Bogdanon van. A férfi kezdetben igyekszik borsot törni a világot uraló gép orra alá, ám a munkatábor után, ahol megismerkedik a Madzsár nevű elítélttel, elhatározza, hogy valamilyen módon megdönti annak hatalmát. Ehhez hosszú utat tesz meg Kijevig, és mindenféle emberrel találkozik. Az utaztatás lényege az lenne, hogy megismerjük a világot, azt, hogyan alakul át az MI uralta bolygó. Azonban ezek közül a szereplők közül kevésnek van valóban köze az új világhoz, csupán a pap az, aki egy kicsit képes megmutatni, a többi szereplő semmi igazán fontosat nem ad át. Azt, hogy milyen ez a világ, gyakorlatilag Bogdan elképzelései és közvetítése útján kellene összeraknunk, ez viszont torz kép.

Bogdan ugyanis, hiába mondja a végén Lonya, hogy az MI szerint ő az "egyik legkiválóbb ember a Földön", valójában egy forrófejű, faragatlan, nem túl intelligens, gyerekes ember, aki eredetileg is bűnöző volt, és hiába állítja be úgy a szerző, mintha a szabadságért küzdene, valójában olyan, mintha sértődött dacból cselekedne. Tettei megalapozatlanok, bár a szerző igyekszik utólag logikusnak feltüntetni ezeket, mégis inkább meggondolatlan dühöngéseknek tűnnek. A gondolatai sematikusak és túlságosan is egy dimenzióban mozognak, az a fajta ember, akit észérvekkel sem lehet meggyőzni, ellenben saját magát tévedhetetlennek és mindentudónak hiszi. Másokat lenéz, és tipikus ukránként/oroszként vonzódik Oroszország Anyácskához és mindenhez, ami a tenyeres-talpas orosz sztereotípiát testesíti meg. Kifejezetten ellenszenves figura.

A többi szereplő sem éppen szimpatikus, akivel szimpátiát tudnánk érezni, annak karaktere egyáltalán nincs kidolgozva vagy egyszerűen túl kicsi a szerepe, aki pedig több szerepet kap, az hasonló érzést kelthet bennünk, mint a főhős. Lonya szeretete az Őrző iránt nincs megindokolva, ellenben dühös és lobbanékony énje nem áll összhangban jámbor szeretőjével. A gonosz őrült, Matvej annyira sablonos, hogy csak akkor lenne zavaróbb, ha vastagon ki lenne emelve sátáni kacaja. A Madzsár rasszista eszmefuttatása - vagyis hogy a fehér bőrszín nagyobb intelligenciával párosul, és ezt bizonyította is, de ő nem rasszista, mert eljött Afrikába kis feketéket tanítani -, amiről nem lehet eldönteni, a szerző saját ötlete vagy csupán szereplőjének agyszüleménye, még akkor is megakaszthat bizonyos olvasókat, ha nem is foglalkozunk más hasonló megnyilvánulásokkal vagy a világnézeti odaszúrásokkal. Ilyen például, hogy a a főhős kétségbe vonja a liberalizmus eszméjét, holott Bogdan épp annak alapeszményére, a szabadságra hivatkozik útja okaként. De ebbe tényleg nem érdemes belemenni, van más, amivel érdemesebb foglalkozni.

A szereplők közül a legnagyobb probléma talán az MI - Skynet, az Őrző, vagy nevezzük Azt akárhogy - karaktere. Elvégre karaktere neki is van, ezzel cáfol rá a szerző főhősére, aki csak gépként hajlandó kezelni. A gép először ördögi kacajjal kel életre és úgy viselkedik, mint a legócskább filmek kliségonosza. Majd megtudjuk, hogy miután letörölt két várost a térképről - bizonyítandó erejét (!?) - szépen nekiáll megteremteni az emberek számára a boldog világot. Eddig Bogdan tapasztalataival egy olyan képet kapunk, ami egy gonosz, az emberiséget ármánnyal saját céljaira használó szörnyeteget mutat.  Persze még mindig kérdéses, hogy miért teremt akkor boldog, békés világot - amiről már fent említettem, hogy alig ismerjük meg. Ekkor jelenik meg Lonya karaktere, aki szereti a gépet ill. annak megtestesülését, Ránát. Az ő általa megismert Őrző valójában tényleg olyan, mint egy oltalmazó lény, aki megpróbálja megismerni az emberiséget és segíteni neki. Néha ugyan logikátlan dolgokat tesz - pl. a bosszú emlegetése -, illetve úgy viselkedik, mint ha nem egy nagyhatalmú, az egész világot uraló szerkezet lenne, hanem csak egy kis csitri, de végeredményben pozitív figuraként jelenik meg. Végül az utolsó oldalig nem tudjuk meg, hogy most akkor ez csak felvett póz volt, vagy tényleg ilyen az Őrző, annak ellenére, amit Bogdan és a hozzá hasonlóak állítanak. Mert ugyan leveri az ellenállókat, de csak mikor azok áthágják a törvényeket és fegyvert fognak. Valójában olyan, mintha a szerző sem tudta volna, mit akar létrehozni. A gonosz én túl gyenge ahhoz, hogy ténylegesen gonoszként tudjuk elfogadni, de igazán jónak sem tekinthető. Ha tényleg más, mint az ember, akkor nem lehet egyik pillanatban ördög, a másikban pedig angyal. És ha már angyal, az, hogy magát Istennek állítja be, így nyerve meg az embereket, nevetséges gondolat, de még a hatásmechanizmus rendesen kifejtve sincs. Ugyancsak furcsa, hogy a szerelmet és a haragot ismeri, de a barátságot a regény végéig nem sikerül megértenie...

Talán ebből az ellentmondásos karakterből fakad, hogy az embernek az az érzése támad, mintha valójában deviánsok harcolnának az emberiség jótevője ellen. Hisz Bogdan és társai mind bűnözők vagy őrültek, ellenben a könyv felétől a MI már jóságos és az emberiséget segítő színben tűnik fel. Ugyan behozza a szerző az eugenika rémét, mint a gonoszság bizonyítékát és a lázadás jogalapjának egyik támaszát, ez is súlytalan marad. A szabadság, melyért a főszereplő küzd, csak egy üres szólam, nem kap tartalmat, így Bogdan motivációja sem került megfelelően kifejtésre. Lehetséges, hogy valóban az volt a szerző célja, hogy egy csapat törvényen kívüli deviánst mutasson be, akiknek az utópia sem jó, de akár így történt, akár másként, nem sikerült neki.

A történet kidolgozatlanságán, ellentmondásosságán és a szereplőkön kívül zavaró tényező volt még a stílus. Az hagyján, hogy minden szereplő ugyanazon a módon beszél, de még ez is idegesítővé válik egy idő után. A gondolatok mindenféle írásjelbeli jelölés nélkül, közvetlenül a mondatokba történő beékelése megakasztja az olvasót, ha nagyon szépen akarnám kifejezni, elidegenít. Ami egy olyan regénynél, ahol kutyaviadal és lövöldözés van, nem hiszem hogy cél volt. A folyamatos kiemelések szintén zavaróak, ahogyan az erőltetettnek tűnő klisé-oroszos beszéd - ilyen a túlzott kicsinyített szava használata vagy hogy az elvileg orosz szövegbe, amit mi magyarul olvasunk, beletold olyan szavakat, amiket nem fordít le, mint a "továris" - is. Szintén a stílushoz tartoznak az erőltetett szóviccek és "jópofáskodás". Több helyen előfordulnak a mindennapi beszédtől idegen fordulatok. Ugyancsak problémának látom, ha elvileg egy idegen nyelven beszélő szereplő olyan szóviccet használ, ami csak magyarul érthető. A regény szempontjából sokkal nagyobb törést jelentenek azok a jelenetek, amelyek funkciójukat tekintve rövidebbek lehetnének, de itt a szerző a legolcsóbb ponyvákba illő eszközökkel operál - ilyen a kutyaviadal vagy a szexjelenetek. Ráadásul ezekkel szemben Antal néhány jelenetben megpróbál mély elmélkedést folytatni a kialakult helyzet kapcsán, vagy valamilyen technológiai magyarázatot, eszmefuttatást végigvinni. Ezek azonban nem jutnak túl mélyre, Lonya által a szingularitásról elmondottak kifejezetten érthetetlenek és mintha azt a funkciót szolgálnák, hogy a szerző elmondassa, foglalkozik azokkal a kérdésekkel, amelyek a sci-fi nemzetközi vonalában már tíz-tizenöt éve jelen vannak.

Mindezeken kívül még több kisebb probléma van a regénnyel, de a legnagyobb baj a történet koncepciótlansága, ami magával vonta a szereplők ellentmondó jellemét és a nem megfelelő főhős kiválasztását. Maga az MI téma és a különféle kikacsintások pedig nem elegendőek ahhoz, hogy egy regényt maradandóvá tegyenek. A stílus pedig könnyen válhat kétélű fegyverré, ami - csak hogy stílszerű legyek - visszafelé sülhet el.

(Itt részlet olvasható a műből.)

Mese űrháborúval

Újabb Mysterious Universe regény, ezúttal eme fiktív világ egyik atyjától, Anthony Sheenardtól (Szélesi Sándor). A Vadászat egy szimurgra a szerző két, 2011-es, Zsoldos-díjra jelölt regénye közül az egyik, amelyben öt év után visszatér ebbe az űropera világba, régi karakterének, York Ketchikan életének egyik epizódjával. Természetesen, ahogy az MU történetek általában - a másik két jelölt MU regényhez hasonlóan -, ez sem science fiction, de minket ez most ne zavarjon. Sokkal fontosabb, hogy mit tud kihozni egy több mint 15 éve a pályán lévő szerző ebből a világból.

"- York! Az elmúlt napokban olyan dolgokat tapasztaltam melletted, amiknek csak egy részét tudom megmagyarázni - mondta."

A nemrég lezárul galaktikus háborúban túszként fogva tartott, ám azóta kalandorként élő York Ketchikan huszonötödik születésnapjára megajándékozza magát egy űrhajóval. Természetesen azonban még egy hozzá hasonló fickó sem kerülheti el, hogy könnyen hozzájusson a luxushajóhoz, sőt, éppen hírneve az, ami miatt Dan Morales, az űrhajó-kereskedő megbízza egy furcsa feladattal. Yorknak részt kell vennie a szomszédos Verenalis nevű bolygó hagyományos vadászatán. A vadászat azért különleges, mert egy képzeletbeli lényre, a szimurgra vadásznak már évezredek óta. Ahogy Ketchikan beleveti magát az első látásra hibbantak gyülekezetének tűnő vadászatba, rá kell ébrednie, hogy a háttérben sokkal nagyobb hatalmak mozgatják a szálakat, és az egész bolygó sorsa függ attól, sikerül-e elfognia ezt a talán nem is létező lényt. Ráadásul eddig számára is rejtett képességét fedezi fel, amivel olyan lehetőségek nyílnak meg előtte, amilyeneket nem is képzelt, és talán gyermekkora sötét titkainak megfejtéséhez is közelebb kerül ezáltal.

"- A rend jobb, mint a káosz - mondta. - Ami tiszta, az szebb, mint ami mocskos. A szépség nem szubjektív érték... Aki hisz az Égben vagy az Örökkévalóban, az mind tudja ezt.

- Ennek semmi értelme...

Biccentett."

Az első benyomásom az volt, hogy Szélesi ezt ujjgyakorlatként, egy szuszra megírta. Egyrészt nem rossz dolog, ha valaki ilyet tud első nekifutásra írni, másrészt azonban talán emiatt nem is lett jó a könyv. Azt mondanám, a fő problémája, hogy kétféle stílust, történetet akart összehozni, ami nem sikerült. Az egyik az MU-ra jellemző, "keménykötésű fickók szétverik/lövik/robbantják a világot", a másik pedig egyfajta furcsa kirándulás Csodaországba, a mesék világába, képzeletbeli lények, vattacukor felhők és kentaurok közé. Ez a sikertelen összesimítás jól látszik a szövegen, a szereplők beszédstílusa hol nagyon laza, hol cirádás, hol száraz magyarázó, a leírások hol lassúak és líraiak próbálnak lenni, hol pedig űrponyvához illőek. A történetben a vallási-filozófiai fejtegetések - melyek azért nem mennek olyan mélyre, éppen annyira, hogy a regény ne essen ki az űrponyva kategóriájából - váltakoznak robbanásokkal, kocsmai bunyókkal és éktelen lövöldözéssel. Egyvalamit sosem értettem az MU-val kapcsolatban: ha mindenki a zsebében hord egy akkora arzenált, amivel egy fél bolygót a feledésbe lehet robbantani, akkor miért van az, hogy a hősök elég könnyen túlélnek több ilyen világégést, ill. hogy azért végül mégiscsak a puszta öklükkel és/vagy egy kisebb fegyverrel győznek. Túl hihetetlenek ezek a fegyverek ebben a világban, ahogy a technikák is. Ráadásul a technoblabla, mint a szupercellulárisnak nevezett valami (ami igazán nincs elmondva mi, egyszerre hipertér, kommunikációs forma ill. internet), semmivel sem viszik közelebb a regényt a sci-fihez, ennyi erővel használhatnának varázsszavakat és varászpálcát is a szereplők.

A két történetmag, a csillagközi konfliktus és a képzeletbeli lények világa mintha egymás ellen dolgozna, ráadásul egyik sem valami erős. Az első nem eléggé átgondolt, túlságosan hiteltelen. A véletlen túl nagy cselekményformáló szerepet kap - pont azzal találkozunk akivel kell, pont ott ismer valaki valakit ahol kell, pont arra találunk rá amire kell stb. -, a szereplők néha teljesen érthetetlen okokból cselekednek, vagy ha a szerző meg is akarja magyarázni tetteiket, azok nem hihetőek. A konfliktus alapja is banális, logikusan végiggondolva azonnal le lehetne építeni. A felrajzolt világ pedig túlságosan is a gyenge űroperákat idézi, ahol egy bolygó egy-két jellemzővel bír, a szereplők is sablonfigurák. Lehetséges, hogy az MU ilyen sablonokat kíván, de talán törekedhetne a szerző kicsit jobban is összerakni a regényét. A képzeletbeli világ pedig funkciótlan. A hosszú jelenet, melyben York alászáll a képzeletbe és ott találkozik Vegiliusszal és Junggal, túl hosszú, és ha csupán annyi volt a cél, hogy bemutassa az író, szereplője erre is képes, ill. hogy Jung sablonos, enyhén bölcsészzsargonnal megspékelt "kórképet" adjon hősünkről, akkor talán még felesleges is. A nagy leszámolásnál szintén teljesen logikátlan az, ahogy a képzeletbeli lények viselkednek, a szimurg kifejezetten rosszul összerakott lény, aki úgy beszél, mint valami apuka akit felvertek csintalan kölykei, előtte meg amolyan zabolátlan vadállat, amit be lehet fogni. Nem hiszem el, hogy ez egy végtelenül bölcs és jóságos lény. És egyébként is, mi lesz vele a regény után? Ami persze fájdalmasan happy end, a kötelező csókjelenettel.

Röviden és tömören: mintha valami gyors ötletelésből született volna ez a könyv, a szerző pedig csöppet sem foglalkozott azzal, mi lesz a végeredmény. Megelégedett azzal, hogy írt egy regényt, amiben minden van, ami egy MU történetbe kell, plusz belecsempészett egy kis szokatlan mesevilágot, ezzel próbálva kiemelni az átlagból. Azonban ehhez ennél több kell, túl sok a hiba és túlságosan ponyva maradt a mű. Végeredményben ez is csak egy a sok MU történet közül, ami nem váltja meg a világot.

(A könyvborító és a bejegyzésben felhasznált képek Donato Giancola munkái.)

UFO-k és marslakók

Mindenki legnagyobb meglepetésére 2010-ben az Agave kiadó, ami eddig csak krimiben adott ki magyar szerzőtől írást, egy ismeretlen író sci-fi (paródia) regényét jelentette meg. Persze megindult a találgatás, ki ez az Izing Róbert, és milyen lehet a könyve, a Támadás az űrből! - A nagy budapesti ufóinvázió. Gyakorlatilag az ekultúra interjújából mindent megtudhatunk róla és a regényről, amit érdemes. És itt jön a nagy kérdés: mégis hogyan kezeljünk egy vállaltan sablonos, gyenge karakterekkel dolgozó, az ötvenes évek sci-fi filmjeiből építkező történetet?

"Ami a magyaroknak van, az még az atomnál is jobb!"

Maga a történet sem dolgozik nagy csavarokkal. 2015-ben az UFO-k jöttek, láttak, és a tengerbe lőtték New Yorkot. Ezt követően úgy tűnik, vége mindennek, az idegenek, ahogyan az a Nagy Hollywoodi Forgatókönyvben meg van írva, módszeresen kiirtják az emberiséget, kezdve az Egyesült Államokkal. Természetesen mindenki tehetetlen, a világ legjobb hadseregének egész ereje sem tud kárt tenni a csészealjakban. Ám ekkor felcsillan a reménysugár: egy 47 másodperces anyag érkezik a Fehér Házba. Magyarországról, erről a "se atomja, se olaja" kis országról kiderül, hogy birtokában van egy működő csészealjnak, és hajlandóak segítő kezet nyújtani a világ vezető hatalmának. Természetesen mindenki fel a gépekre, irány az alföldi puszta, ahol egy titkos hangárban már 1947 óta folyik a Pumi projekt és a magyar ufók fejlesztése.

Ami pedig az emberi oldalt illeti: a Pumik legénységét huszonéves fiatalokból verbuválták, akik a lehető legnagyobb dicsőséget tudhatják maguknak, ha sikerül szembeszállniuk az idegenekkel. Ám természetesen nem hiányozhat egy ilyen történetből az amerikai újságíró, a tudós, vagy az UFO szakértő sem, hogy aztán kiderüljön, a kis szürkék mit is forralnak a nagy szemeik mögött lévő agyukban.

"- Megindító a tudat, hogy a világegyetemben máshol is létezik intelligens élet.
- Legalább valahol létezik." (Támad a Mars!)

Nehéz dolga van a recenzensnek, ha meg akarja vizsgálni ezt a könyvet, és ítéletet - vagy legalább is véleményt - akar róla mondani. Izing bevallottan nem akart mást írni, mint egy szórakoztató, humoros könyvet, ami olyan, mint a legolcsóbb amerikai B-sci-fik. "Kétdimenziós karakterek, nagyon kevés jellemfejlődés van, a két főszereplő az, aki eljut valahonnan valahová. A többiektől azt kapjuk, amit az adott szereplőtől, karaktertől várni lehet. Az FBI igazgatója úgy viselkedik, mint egy FBI igazgató, a professzor úgy viselkedik, mint egy professzor, és így tovább. Tehát ezek nagyon konstans figurák, nagyon egyszerűek, kiszámíthatóak, olyanok, mint amiket a filmekben látunk." Tehát ha a történetet, a szereplőket, a jellemeket, a csavarokat, a beszédstílust, és minden ehhez hasonló dolgot akarunk számba venni, meg vagyunk lőve. Nem lehet eldönteni, direkt lettek ilyenek, vagy ilyennek sikerültek. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a dolgot, azt mondhatnám, mindenki olvasson el egy kritikát a ZSkategória blogon, akkor képbe kerül, miről is beszél Izing és én is, vagy nézze meg ezt a zseniális kis műsort.

Igazából, ha valaki a személyes véleményemre kíváncsi, filmen azért működik az ilyesmi, mert amikor leülünk és elkezdjük nézni, akkor az "ez már olyan rossz, hogy jó" szűrőt használjuk. Épeszű ember ugyanis miért nézne meg olyan filmeket, amikben gagyi animációs szörnyek (vagy jelmezbe bújt japánok) aprítják a papírmasé embereket, hogy aztán a hős valami értelmetlen módon megmentse a világot és a nőt? Bár bevallom, nálam ez a dolog csak korlátozottan működik, inkább a vizuális megvalósítás az, amin jókat tudok mulatni, a simán rossz történet vagy karakterek inkább idegesítenek. Itt pedig azt kell mondanom, hogy míg filmekben, pont a vizualitás miatt, megnézek olyan filmeket, mint pl. a Massza, addig könyvben nem szívesen vesztegetem rá az időmet. Tökéletes példa az ilyen filmekre ez a válogatás, amiből könnyen rájöhetünk, miért is vonzódnak emberek az ilyen borzalmakhoz. Éppen ez a helyzet a Támadás az űrből!-lel is, könyvben ez unalmas és engem nem szórakoztat. Használhat B-filmes eszközöket, megidézheti az összes ufós, idegenes, X-aktás filmet és sorozatot, akkor sem fog meggyőzni.

"A hajók kifejezetten úgy lógtak az égen, ahogy például a téglák sohasem." (Galaxis útikalauz stopposoknak)

Hogy mégis mi menthetné ezt a könyvet? Hát az, amire az egészet ki akarták futtatni: humor! Igen, ez paródia, legalább is így jelölték meg a borítón. Az alapötlet meglenne hozzá: a világ megmentésével egy kis nemzet, ráadásul pont mi, magyarok foglalkozunk. Ehhez mindent elő lehetett volna venni, amit rólunk vagy az ufós sztorikról tudni kell, és viccet csinálni belőle. Ez is történik, de valami miatt ez nem úgy sikerült, ahogyan az író elképzelte. Persze, a humor relatív, és a könyv fogadtatása pozitív volt, sokan szórakoztak rajta, kiemelték humorát és ötletességét. Ezzel én nem tudok egyet érteni, de természetesen mindig kell lennie egy különvéleménynek (na jó, kettőnek). Arról már régen letettem, hogy egy magyar könyvtől adamsi vagy Mel Brooks-i humort várjak, ha van pár működő poén, azt pozitívumként fogom fel. Itt azonban azt tapasztaltam, hogy vannak benne olyan ötletek, amik esetleg élőben, egy kocsmai beszélgetés során működnének, leírva viszont erőtlenek. Amin viszont sokkal jobban fennakadtam, az az, hogy a szereplők megrökönyödnek azon, ha minden úgy történik, mint egy filmben. A paródiánál vagy a humoros műnél, legyen az film vagy könyv, követelmény, hogy a szereplők ne röhögjenek bele a kamerába, ha valami vicceset mondanak. Frank Drebin felügyelő fapofával mondja a hülyeségeit, és ezen senki nem kezd hangosan gondolkodni: "mekkora hülyeség..." Itt viszont a szereplők fel vannak háborodva - na jó, ez kicsit így erős, de megrökönyödnek - ha az idegenek csészealjjal jönnek, kicsi szürkék, és így tovább. Ez nem így működik, ez megöli az atmoszférát.

Persze ez nem ennyire egyszerű. Ugyanis bár paródiának, de mindenképpen humoros írásnak állítják be a regényt, maga az ötlet akár még komolyan is működhetne. Valahogy túl sok a komolyan vehető rész, túlságosan működőképes lenne a regény, ha egy-két paródia elemet kivennénk. Emiatt nehéz eldönteni, mit is olvasunk, így aztán azt se tudjuk, most jó vagy rossz ez a szöveg. Ráadásul, ami igazán "hazavágja" a történetet, az a fiatalok és az ő szerelmi nyűglődéseik. Ugyancsak erőltetett az UFO-k támadásának indoka, az "öko-szál" is, ami annyira bugyuta, hogy még paródiában is fájdalmas. Körülbelül annyira illenek ide ezek a részek, mint a magyar zászló a Marsra. A magyar elemek is túlontúl erőltetettek, számomra nagyon zavaró volt, pláne Buga Jóska, akinek raccsolása kifejezetten irritált. A focidrukkerekre pedig nem is térnék ki...

"Ez csúcs! Az idegenek kapcsolatba lépnek velünk. Hé, itt vagyunk! Készen állunk a bölcsességetekre! És különben is húsz perc múlva kezdődik a Vészhelyzet!" (South Park)

Összességében, nekem nem tetszett a könyv - hangozzon ez bármennyire kisiskolásan -, bár sokan nagyon hosszan dicsérik. Azt mondanám, Izinggel szívesen leülnék egyszer beszélgetni, mert élőben biztos jó humorú, remek ötletekkel, de ezeket leírva már nem találom elégnek. Ha mindenki leírná, ami a haverokkal az eszébe jut, akkor a világ összes papírja kevés lenne a kinyomtatásukhoz. Persze ha van, akinek ez tetszik, akkor nincs jogom elvitatni az érdemeit. Ha szórakoztatja az embereket, akkor gratulálok hozzá. Addig is, ajánlom az írónak a South Park ide vágó epizódját.

Szárnyaszegett angyalok

Idén a Zsoldos Péter-díj történetében először fordul elő, hogy egy szerzőtől két regény is a jelöltek között legyen. Noha nem Mészáros László (Dave Howard) az egyetlen - a másik ilyen szerző ebben az évben Szélesi Sándor (Anthony Sheenard) -, akivel ez megtörtént, mégis figyelemre méltó dolog, már csak azért is, mert az első és a második megjelent regényéről van szó. A Démoncsászár fejvadászaihoz hasonlóan az Angyalok és tolvajok is a Mysterious Universe világában játszódik, és maga a szerző ismeri el, hogy ez, elődjéhez hasonlóan, nem sci-fi: "[...] egyik regény sem sci-fi regény. Űropera, ahol a sci-fi elemek azért vannak jelen, mert mindkét regény 2670-ben játszódik. Tudod, olyan bla-bla az egész. Varázsszavak, amelyek hitelesítik a történetet." A kérdés csupán az, vajon sikerült-e a szerzőnek az előzőnél jobb könyvet összeraknia, és ugyanazokat a hibákat követte-e el, amiket abban. Annyit elöljáróban megjegyezhetek, hogy nem sikerült az MU szintjén túllépnie - de ettől még lehet jó regényt írni.

"De tettetni, hogy nem tettünk olyan dolgokat, amit megtettünk, és ha talán nem is, de megtennénk, és nem csak tettetnénk, sokkal izgalmasabb, mintha tettetnénk, hogy tettük. Igaz, akkor nem is lenne vérpezsdítő, ha mindezt csupán egy szócsatában és következmények nélkül játszanánk - gondolta magában szórakozottan a francia."

Két mitikus lény, két angyal harcol egymással egy eldugott francia szigeten. De valójában nem angyalok ők, inkább valami kísérlet félresikerült termékei. Harcukat eldönti, amikor egyikük megment egy közéjük keveredő kislányt. Egy évtizeddel később Victoria Moreau és édesapja a rivális cég megbízásából betör az egyik legnagyobb marsi fegyvergyárba. Bár a különleges képességgel rendelkező Victoriának sikerül kijátszania a védelmi rendszert, és a két mesterbűnöző eliszkol a helyszínről, hamarosan a nyomukba erednek. Nem csupán a fegyvergyárosok igyekeznek őket elkapni, de a császár megbízásából a Shark&Lez Agency két ügynöke is bekapcsolódik az eseményekbe: egyikük Victoria után indul, a másik pedig a fegyvergyárban megy, kideríteni, miben mesterkedhetnek az igazgatók, ugyanis erős a gyanú, hogy a Birodalom szempontjából veszélyes játszmákat űznek. Miközben a nyomozás és a hajsza folyik, a két mitikus lény legbelül érzi, hogy hamarosan újra összecsapnak, és ez lesz talán az utolsó ütközetük. De mi közük van egy tolvajhoz és egy összeesküvéshez?

"Mindegy, mit mond. A szavaknak akkor van súlyuk, ha a mögöttük lévő erő valódi, nem csupán fellegvára a naiv fantáziáknak."

Szögezzük le gyorsan: van közük. Van, de olyan módon, ami a legolcsóbb ponyvákat idézi. Két szál, ami valahol kapcsolódik, egy ilyen regényben feltétlenül össze kell, hogy érjen újra, mert az adja az igazi katarzist, legalább is az "egy meg egy az több mint csak egy" el alapján. Gondoljuk mi. De ez ugyanolyan, mint hogy a Star Warsban mindenki ismeri egymást - ugye mennyire idegesítő tud ez lenni? Itt is ez a helyzet. Pedig most valamivel jobb alapsztorival állt elő a szerző, mint az előző regényében. Az angyalok története érdekes lehetne, ha nem olyan értelmetlenül teljesedne ki és érne véget, ahogy a Birodalom elleni összeesküvés is izgalmas lehetne egy kaland sci-fiben. De mindezt hazavágja a sablonosság, az unalmas körök, a szereplők izzadságszagú fejlődése - ami nem fejlődés igazából, mert az nem fejlődés, ha egyik pillanatban ilyenek, a másikban már olyanok -, és hogy ide-oda ráncigál velük együtt minket is a szerző. Pedig meg merném kockáztatni, hogy néha még a feszültség légkörét is sikerült egy-egy pillanatra meglebbentenie, pl. a nagy leleplezés jelenetében, amit kb. úgy képzeljünk el, mint egy Agatha Christie regényben vagy Sherlocknál, amikor a detektív a végén a szereplőknek elmondja apránként, hogyan is jutott a megoldáshoz. De ezek csak pillanatok, semmi több, ilyenekre nem lehet felépíteni egy regényt. Ugyanis a többi jelenet unalmas, idegesítő és sok igazából felesleges.

"A szavak és a mondatok csupán böffentései a gondolatnak."

Abban sem változott semmit ez a regény az előzőhöz képest, hogy ugyanolyan lapos a nyelvezete, ugyanolyan a stílusa, igazából bemásolhatnám ide amit arról írtam. Stílustörések, dagályosság, erőltetett lazaság amit szlenggel próbál elérni, üres moralizálás, mindenből túl sok vagy túl kevés. Végletes karakterek, akik már annyira idegesítően hiteltelenek mint egy tévésorozat epizód-gonoszai, vagy esetleg annyira lazák és profik és szenvtelenek és még nem tudom, hogy szívem szerint akciófigurákat csinálnék belőlük, másra úgy sem jók. Hiába lenne egy jó ötlet, avatatlan kezek között nem tud kiteljesedni. Victoria - még ha egyébként a karaktere is lapos és sablonos - remek lehetőségeket hordozott magában, a szerző szépen eljátszhatott volna vele, mi lesz, ha szembesül a nagyobb hatalommal vagy ha a tolvajlás már nem csak játék lesz számára - de ez nem sikerült. Arról nem is szólva, hogy a két profit, apát és lányát olyan egyszerű volt elfogni, hogy felvetődik bennem, nem először loptak el értékesebbet egy tál süteménynél. Ami pedig az angyalokat illeti, egy olyan helyen, ahol mindenki már-már félisten, nem fog érdekelni minket a sorsuk. Pláne ha nem is függ össze a fő történettel.

"Az én szakmám, hogy ne azt halljam, amit mond, hanem amit mondani akar, vagy éppen nem akar."

Rövidre fogva: most volt egy jobb alapötlet, mint egy évvel korábban, egy olyan sztori, ami remek lehetőségeket rejtett magában ahhoz, hogy egy izgalmas és jó kalandregényt írjanak belőle. Mindez azonban nem sikerült, több oknál fogva. Én csak ugyanazt tudom mondani, mint mindig: ha valaki tényleg írni akar, akkor tanuljon, képezze magát, és jusson eszébe, ami haveri társaságban jónak tűnik, vagy a fejünkben kemény szövegnek hangzik, az a legritkább esetben sem az. Vagy próbáljon meg ennél jobb műveket írni, vagy barátkozzon meg a tudattal, hogy bizony fel fogják még róni neki ezeket nagyon sokáig - de ettől még tetszhet az MU olvasóinak, csak a magamfajták fogják minden oldal után becsukni, hogy rábírják magukat a tovább olvasásra.

Vágyálmokon túl

2010 első felében úgy tűnt, nem fog megjelenni magyar science fiction regény. Aztán befutott a hír, hogy kijön az N, majd pedig egy másik könyvről is kezdtek beszélni. Két külön forrásból is hallottam, hogy meg fog jelenni valami, de nem kötöttem össze a két pletykát. Aztán a Scolar Kiadó előállt Kovács Ákos Vágyálmok ligája című művével, és elég nagy visszhangot keltett ezzel a lépéssel. Többen elismerően bólogattak: igen, van még kiadó, amelyik bele mer vágni ismeretlen magyar szerző kiadásába. Természetesen Kovács Ákos korántsem ismeretlen, igaz, a 44 éves szerzőnek korábban csak az Új Galaxisban jelent meg írása (pár korai novellája itt olvasható). Voltak akik a hazai sci-fi életből a regényre is bizakodva tekintettek, biztatták a szerzőt a megírására. Nem csoda hát, ha mint olyan sokan, én is kíváncsi voltam, milyen ez a könyv.

"Gruwell álmokból rakta össze az egész életét."

Az alaptörténet kissé nehezen felvázolható. Egy űrfegyver - a Szerencsefia - bevetése nyomán három idegen entitás kerül a mi Naprendszerünkbe. A három lény amolyan őrangyal, akik befészkelik magukat egy-egy ember agyába, és mivel látják a jövőt, segítik, terelgetik őket. Ez a történet, a jövőbelátás gondolata vezérli majd Art Gruwellt, a karrierje elején álló zsarolót és minden hájjal megkent üzletembert arra, hogy elinduljon hosszú útján, mely során mind feljebb és feljebb jut. Sorsa hamarosan összekapcsolódik egy új szekta alapítójával, a Gyémántanyával, aki egy látomása hatására keresi az Örökkévaló Gyémántot. Végül pedig egy család is belekeveredik Gruwell egész Naprendszert behálózó pályafutásába, mikor megnyílik egy féregjárat az űr egy távoli szegletében, csodás lehetőségekkel kecsegtetve az átkelőket. Legalább is mindenki ezt hiszi, valójában azonban egészen másról van szó, de ezt még Gruwell sem sejti.

"Az alapötlet két szálból fonódott össze.
Egyrészt, hogy mennyivel lenne könnyebb az életünk, ha egy láthatatlan őrangyal folyamatosan felügyelne ránk. Előre látná a ránk leselkedő veszélyeket, illetve döntéshelyzetekben megsúgná, hogy számunkra melyik az ideális választás. Azután ezt továbbgondolva csak egy ugrás volt mindennek a mesterséges változata, melyet már nem éppen feddhetetlen emberek irányítanának.
A másik szál egy kaotikus űrverseny ötlete volt – még ha nem is túl eredeti –, de nem a hidegháborús fajtáról van szó, hanem űrhajók őrült flúgosfutamáról, amelyek pilótái egyfajta vadnyugati földfoglalóként vagy aranyásókét rohannak egy remélt boldogabb élet felé." (interjú a szerzővel)

Aki a fülszöveg olvasása (vagy a kiadó honlapján szereplő bővebb leírás) után egy egyszerű űrkalandra számított, az rosszul mérte fel ezt a könyvet. Ahogy a történet hevenyészett összefoglalójából is látszik, a helyzet nem ilyen egyszerű. Egy kissé zavaros E/1-es visszaemlékezés után egy csattanót kapunk, majd hirtelen a második fejezettel valami teljesen ide nem illőbe csöppenünk, és megismerjük Art Gruwellt. Gruwell nem a főszereplő, ugyanis olyan nincs a regényben. A különféle fejezetek kisebb-nagyobb időtávlatból követik egymást, és hol Gruwell szerepel bennük, hol valaki más, persze előbbivel találkozunk többször, gyakorlatilag végigkísérhetjük, hogyan válik a Naprendszer legfontosabb emberévé - nem éppen tisztességes eszközökkel. Az első hiba pont vele van: nem baj, ha nincs központi szereplő a könyvben (amit egyesek novellafüzérnek neveznek, én viszont inkább regénynek tartom, szemben mondjuk a Szintetikus álommal), egy regény nem feltétlenül egy szereplő történetét mondja el. De ha már Gruwell szemmel láthatóan központi helyet foglal el, legalább rendesen ki lenne dolgozva a karaktere. Ugyanis hiába tudunk meg róla sok mindent, alapvető motivációi mégis sablonosak maradnak - nem hogy nem azonosulunk vele, de igazán utálni sem tudjuk, tettei, legyenek bármennyire gonoszak, súlytalanak maradnak számunkra. A többi szereplő is ilyen, se a Gyémántanya, se a fiáért aggódó apa (ill. a nagyapa) figurája nem fog meg bennünket (ettől függetlenül érthetőek a motivációik).

De semmi gond, talán majd a történet kárpótol minket! És kezdetben azt hihetnénk: igen, itt végre kapunk valamit amire nem számítunk. Azt hihetnénk, kitaláljuk, mi fog következni, de nem, ahogy a regény halad előre, egyre homályosabb, mire is fog kifutni a történet. Bizakodni kezdünk, már előre dörzsöljük a tenyerünket: vajon mi köze van az őrangyaloknak Gruwell mesterkedéséhez? Vagy egy új vallási szektához? Vagy a prekog kisfiúhoz és családjához? Aztán ahogy olvasunk tovább, egyre jobban kezd lankadni az érdeklődésünk. Elbizonytalanodunk. Mi készül itt? Lassan-lassan kezdjük azt hinni, itt bizony átvágtak minket. És bizony, végül megkapjuk a nagy pofonunkat, átjutunk a féregjáraton, és mindent megmagyaráznak nekünk. Mi pedig csak ülünk bambán, kezünkben a könyv, és ráncoljuk a homlokunkat: ezért olvastunk el több mint kétszáz oldalt? A nagy magyarázat igazából csak egy kis magyarázat, és talán nem lövök le nagy poént, ha azt mondom, nem áll össze végül, miért is írta meg a szerző ezt a könyvet. Mármint nem arra gondolok, hogy szórakoztatni akart-e vagy valami mást, hanem hogy a történetnek mi az értelme. (Ráadásul az utána következő 100 oldal inkább tűnik egy hosszú epilógusnak, mint érdemi résznek.)

Pedig volt benne potenciál. A teremtett világ, még ha nem is mestermunka, kellően kidolgozott, az apróságok, amiket bemutat - egy bár, egy kórház, egy szekta stb. - kellően érdekesek, jó háttér egy történetnek. Külön érdekes volt, hogy a mű a vallás kérdésével is foglalkozni kezdett, hihetően nyúlt hozzá a témához, nem úgy, ahogyan azt általában hazai szerzőktől megszokhattuk (ti. a vallás valami fura dolog és/vagy maradi és/vagy fanatikusok/bolondok/bigottak gyűjtőhelye). Ráadásul nem is csak egy vallási motívum jelenik meg a könyvben. Ezért tűnik kicsit törésnek az "űrbéli flúgosfutam" behozása, mint amolyan "kötelező sci-fi kalandregény elem": itt a zavart a leírás okozza, az űrhajók keringője és az igazából kissé érdektelen, feszültségfokozás céljából behozott karambolok stb. Ugyanakkor a másik ötlet, az "őrangyalok" és a prekogok használata már tartogat magában olyan lehetőségeket, melyekkel meg lehet támogatni egy jó sztorit. Azonban éppen az utóbbi marad el. Kicsit olyan a könyv, mintha a fejezetek egy folytatásos szappanopera egy-egy véletlenszerűen kiválasztott, a szerző által izgalmasabbnak vagy érdekesebbnek talált epizódjai lennének, és ez a szappanopera a könyv utolsó oldala után is folytatódik (megjegyzem, a keret, az angyalok története sajnos nem lett elég fajsúlyos ahhoz, hogy az utolsó fejezet értékelhető legyen). Erősebb háttérsztorival sokkal jobb regényt lehetett volna írni a könyvből.

Ugyanakkor persze még ekkor sem lenne tökéletes. Bármennyire is gördülékeny a szöveg, bármennyire érdekes a háttérvilág, igazán nem kiemelkedő. Az alapötlet is már ismerős, a világ alapelemei is. A borító és a cím tipográfiája jól sejteti, kicsit a nyolcvanas évekre emlékeztető könyvet kapunk a kezünkbe. Az olyan elnevezések, mint Szerencsefia vagy a különféle hajónevek nem igazán vallanak kortárs műre, és ez igazából abban is megmutatkozik, hogy semmi olyan nincs benne, ami ne lett volna meg húsz-harminc évvel ezelőtt is egy sci-fi regényben. Az egyetlen dolog, ami picit talán magán viseli korunkat, az az egyik utolsó fejezetben a tinédzser lány mellékszereplő elmegép nevű eszköze, ami amolyan jövőbeli táblagép, összegyűrhető és dobálható. Ilyen apróságokból kellett volna még több, ezek színesíthették, közelebb hozhatták volna napjaink jövőképéhez a regényt. Ugyanakkor szemléletes példa, hogyan lehet elrontani napjaink megjelenítését egy sci-fiben: az apa úgy zsörtölődik lánya "vad" kinézetén és zenei ízlésén, mint napjaink öregjei. Az apa idejében nem voltak lázadók? Lehet, hogy ő nem tartozott közéjük, de klisés előhúzni a "konszolidált apa - vadóc és lázadó gyerek" kettősét. Ugyanilyen klisé a hosszú idő után véletlenül egymásra találó bajtársak, a robot aki ember akar lenni vagy a velejéig korrupt kormányzat (ahol az egy szem nő furcsaság, mármint hogy egyáltalán van). Ezeket felejtsük el, önmagukban kevesek, ha nem kifejezetten valami fontos szerepet szánunk nekik és pont azért használjuk őket, mert klisék (és ebbéli szándékunkat kifejezésre is juttatjuk valahogy a műben), akkor érdemesebb inkább kifordítani, átértelmezni őket. Nem elég jó alapötleteket vagy alapkliséket összeszedni, jól össze kell illeszteni őket. A ház is leomlik, ha a téglák közt nincs malter.

Azért tartom fontosnak, hogy ennyire szájba rágósan írjak a könyvről, mert igenis van benne potenciál! A szerzőnek még tanulnia kell, fejlődni, de egyrészt ha van akarat akkor sohasem késő, másrészt összességében a magyar sci-fi átlagához képest nem teljesített rosszul. Meglovagolta azt a "vágyálmot", hogy tehetséges zsenik ugorjanak ki a bokorból. De idehaza célszerűbb leszámolnunk ezzel az álommal: nincsenek zsenik, tanulni és gyakorolni kell, Kovács Ákosnak pedig minden képessége megvan ahhoz, hogy képes legyen felülemelkedni az átlag magyar sci-fi színvonalán. Nem tökéletes munka, sőt, sajnos nem is mondanám elegendőnek, de mindenképpen meg kellett írni. Csupán lehet kiadni nem kellett volna, legalább is pár szerkesztési kör és tanulási fázis nélkül nem. De bízzunk benne, hogy a szerző képes lesz fejlődni. Mert nem győzöm hangsúlyozni, van mire alapoznia.

"Csalódott vagy? Nem erre számítottál? Tudod, a vágyott dolog álmainkban sokkal szebb, mint a karcos valóság."

Ui: Érdekes címválasztás, talán szerencsésebb lett volna, ha jobban elkülönül a versenytől, és inkább kötődik a "vágyálom" motívumához, ami a szereplőket vezeti, de még erre a motívumra is ráfért volna az erősítés (már ha tényleg erre utal a cím).

(A regényből itt olvasható részlet.)

Elátkozott lézerek

A Mysterious Universe sorozatát még a kilencvenes évek végén hozta létre a Cherubion égisze alatt Fonyódi Tibor (Harrison Fawcett) és Szélesi Sándor (Anthony Sheenard). Ugyan népszerűvé vált és gyakorlatilag ez az egyetlen hazai sci-fi franchise - bár igazából nem nevezhető science fictionnek, de erről majd később -, mégis az elmúlt években csak ritkán jelentek meg kötetek ebből a világból. Egyrészt Fonyódi, az egyik alapító végleg elhagyta az MU-t, illetve Szélesi is más projekteket kezdett. Végül az utóbbi két-három évben a sorozat új lendületet kapott a Tuan Kiadó szárnya alatt, és igyekeztek új nevekkel felpezsdíteni az alkotógárdát. Ilyen új név Mészáros László, alias Dave Howard, aki két MU novella után 2010-ben jelentkezett A Démoncsászár fejvadászai - Brett Shaw küldetés című regényével.

"– Soha ilyesmi nem történt még. Senkinek a fejében meg nem fordult, hogy ez lehetséges lenne. A következmények fehér foltja pusztít odakint. A lehetséges válaszokat nem ismerem. Ez gyakorlatilag nem fordulhatott volna elő."

IV. von Anstetten császár különleges feladattal bízza meg két praetoriánus testőrét: Brett Shaw és Paul Wittgen a Halmer tiltott világára utazik, hogy elfogjon egy mágust, aki a bolygó pszichikai képességű őslakóitól akar tanulni, majd azokat a császár ellen fordítani. És bár a két testőrnek nem megy könnyen a küldetés, mégis sikerül feketecsuklyásként legyűrni a mágust. A baj azonban csak ekkor kezdődik: Shaw csuklyája nem omlik össze, és pusztítani kezd. Ilyesmire sosem volt példa, maga a császár is megrökönyödik. Hogy felmérje a helyzetet, két fejvadászt, a Shark&Lez Agency embereit bízza meg a praetoriánusok kimentésével és a csuklya inaktiválásával. De ez nem olyan egyszerű, Brad Butcher és Thomas Craft talán eddigi legveszedelmesebb küldetését vállalja el, ami mögött nem csak egy sötét entitás áll, de valaki más is, aki sokkal közelebb áll a császárhoz.

"– És mágiát használ, ami istentelen dolog.
– A jelen helyzetet tekintve nagyon sötét mágiát."

Először is, tisztázzuk, mivel van dolgunk. A Mysterious Universe sci-finek néz ki, de legalább is űroperának: űrhajók, idegen bolygók, csillagbirodalmak, stb. Persze az űropera ponyvák legszebb hagyományaival, a középkori hierarchiával, környezettel, kifejezésekkel (király, császár, hercegnő, stb.). Ezzel nem is lenne semmi baj, hisz a sci-fi klasszikusai is, mint az Alapítvány, az emberiség korábbi társadalmi képéből merít, az űropera meg egyenesen "a jövőbe helyezett középkor". Az MU azonban a sci-fivel nem elégszik meg: varázslat, démonok, más létsíkok, feltámadó holtak. Csupa olyasmi, ami a racionalista science fictiontől idegen, abba nem sorolható bele. Ugyan az MU világa igyekszik áltudományos és féltudományos magyarázatokkal valahogy racionalizálni az egyébként irracionálist, mégis az ember inkább érzi úgy, űrfantasyt olvas, nem pedig sci-fit. Az MU kapcsán több támpontunk is lehet, ha be akarjuk sorolni valahová. A Zsoldos-zsűri már díjazott Mysterious Universe regényt, mint sci-fit, tehát nem akad fenn az (amúgy plasztikus képpel élve, nagy lyukakkal büszkélkedő) tematikai rostán, amit a zsűri használ. Másrészt Fonyódi, Brett Shaw megalkotója nemrég egy interjúban így nyilatkozott: "Ha Brett Shaw kezében kicserélem a lézerfegyvert egy hatlövetűre és az egész sztorit átteszem a vadnyugatra, ugyanúgy működik a sztori és a karakter, márpedig ha a sci-fi elemek nem funkcionálisan vannak jelen egy műben, akkor az nem igazi sci-fi."  Ez illetve az alapján, amit a regényben olvasni lehet, a kötet nem tekinthető szigorúan sci-finek. Ennek ellenére a Zsoldos-díj mezőnyéből nem fog feltétlenül kihullani, ismerve a korábbi tapasztalatokat.

Viszont ha ez nem sci-fi, akkor nem kell a sci-fi racionalizmusának kötnie a regényt, a cselekményt és a szereplőket. És ez így is van. Mindez azonban lényegtelen apróság, hisz egy kötetet élvezhetünk akkor is, ha sci-fi, fantasy, történelmi vagy bűnügyi regény. Ez a másik fontos kérdés: minek tekintsük ezt a művet, mi a megszólított célcsoport? A Mysterious Universe-t alapvetően én tinédzser fiúknak szóló irodalomként tudom aposztrofálni. Ennek a korosztálynak a szükségleteit célozza: hősei keménykötésű, egyedülálló férfiak, akik bármelyik nőt megkaphatják - és rendszerint a legszebb nők szerepelnek a történetekben -, nagy harcosok, akik készek egy kocsmai verekedésre vagy egy háború kirobbantására, magukon olyan és annyi fegyvert hordanak, hogy egy fél bolygót a levegőbe tudnának röpíteni. Nagyon "lazák", szlengben beszélnek - ami valami oknál fogva nekem a kilencvenes éveket juttatja eszembe -, és állandóan csipkelődnek egymással, keményen odaszólnak a rosszarcúaknak és le is rendezik őket, ha arra kerül a sor. A történet ezekben a művekben faék egyszerűségű, általában egy-két csavarral fűszerezik, de kellő mennyiségű, sőt, néha túlzottan sok akcióval, csatával, robbanással tömik meg. Nincsen másként ezzel a regénnyel sem, itt is van elég állig felfegyverzett fickó, és bár alapvetően nem háború és harc áll a középpontban, azért el-elsül egy lézerpuska és robban pár gránát. De ezt is meg lehet bocsájtani, ha már  hormonokkal küszködő fiatal fiúknak szóló műről van szó.

"A mester megtanított a szavak és a hit erejére. Megtanította, hogy az erő egységes, és a gondolat és akarat ugyanaz kell legyen, mint maga a megvalósítandó cél. A képzelet erejét állította a teremtés élére. Mert minden azonos azzal, mint amiből teremtetett. Az egész megértése a részek megértése. Elhiszem, hogy ez önnek zavaros, de nekem tiszta, mint az Alpok olvadó gleccsereinek vize tavasz idején."

De valami zavar mégiscsak van ebben a regényben. Ugyanis mintha nem akarna csak kamaszoknak szóló akciósztori lenni. Nem, itt az alkotó valószínűleg többet akart. Már csak az is közrejátszhatott, hogy az MU-n felnőtt olvasók tényleg felnőttek, harmincas férfiak lettek, akik ugyan még mindig vonzódnak a macsó sztorikhoz, de alapvetően már más dolgok is érdeklik őket a csajokon és a fegyvereken kívül. Nem, ők mélyebb dolgokra vágynak, intrikára, filozófiai mélységre, érzelmekre - nem romantikára, hanem olyan férfias dolgokra, mint az apaság vagy a barátság - és hasonlókra. Ezeket pedig a szerző meg is akarja adni nekik. De jaj! Ezek annyira nem illenek ide, annyira szárazak, idegenek. Sablonos a sztori, éppen ezért a többi elem is sablonos. Ráadásul nem csak magától a macsó miliőtől ütnek el, de még szövegükben is idegen testként terülnek el a túlírt, fegyver-és harcleírások illetve a marcona hősök párbeszédei között. Elég csak a regény első oldalain leírtakra gondolni: a császár fiatalabb lánya gondolataiba mélyedve áll az űrkastély ablaka előtt, és nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük, milyen is a jelenet. De az olyan dolgok is, mint Brett Shaw apjának aggodalma vagy az arra utaló szövegek ("– Őszintén kívánom, hogy ne kelljen Peter Shaw szemébe néznie, amikor elmondja neki, hogy a fia halott!") is körülbelül annyira hatásosak mint egy kavics a lézerháborúban. Inkább zavaró, elidegenít az akcióktól, az egyetlen dologtól, ami miatt talán értékelni lehetne a könyvet. Számomra persze az akció édeskevés, és mivel nem ez az első ilyen típusú könyv, amit olvastam, nagyon unalmas is, de egy újszülöttnek minden vicc új, ill. aki szereti az MU szintű akciókat, annak ez jó lehet. De az alkotónak el kellene döntenie, mit ír és kinek.

Ami azonban a sablonos szereplőkön, a sablonos párbeszédeken és a sablonos jeleneteken kívül sokkal jobban idegesített, az az erőltetett spiritualizmus, a konyhafilozófia és miszticizmus. Könnyen tud mindenki okosakat mondani, Coelho-szintű bölcsességeket összehozni, sőt, ha esetleg lusták vagyunk, az internet tele van nagyobbnál nagyobb életigazságokkal. De ezek attól még üres frázisok maradnak, ha nem értjük őket, nem tudjuk kontextusukban kezelni vagy jól felhasználni. Beszélhetünk egységről meg alpesi harmatról, ha ezek mögött nem áll más, csak az, hogy kicsit fel akarjuk hígítani a tesztoszteronszagú - bár számomra inkább izzadságszagú - akcióinkat, akkor semmit sem ér. Ráadásul itt nem csak, hogy üresek a mondatok, de még zavarosak is, nem érteni, mit is akar a szereplő vagy a narrátor pontosan nekünk átadni. Ugyanígy zavaróak Brett Shaw emlékei illetve különféle gondolatai, melyeket kómájában "átél". És még lehetne sorolni. A misztikusság, az évszázadok, évezredek felemlegetése, a sötét mágia, a titkos és okkult tudás, és a többi, mind eszköz akar lenni, hogy mélységet adjon a történetnek, de kilóg a lóláb. Nem működik a dolog, érdektelen az egész történés, teljesen mindegy, hogy macsó hőseinkről, távoli entitásokról vagy ősöreg idegenekről legyen szó, mindegy, hogy lézerrel lőnek vagy elátkoznak valakit. Unalmas, csikorgó mondatok, erőltetett spiritualitás. Persze ez elvárás lehet a hasonszőrű regényeknél, de akkor ne csodálkozzunk, ha leszólják ezt olyanok, akik ennél kicsit komolyabb irodalmat is a kezükbe vesznek.

"Az merült fel bennem, mielőtt még felmerült volna bennem, hogy hogyan kerültünk ide, hogy nem érdekel, hogy hogyan kerültünk ide. Van ennek valami értelme?"

Szóval akkor most mit is olvastunk? Tinédzserregényt, vagy valami komolyabbat? Mindenképpen érdemes lenne az MU-t kicsit kimozdítani ebből a helyzetből, komolyan eldönteni, kik a célközönség és rendes stílusban alkotni. Nem mindig az a jó főhős, akinek nincsenek normális érzelmei, nem képes felfogni, mi történik körülötte, egy bolygót csupán járulékos veszteségnek tekint (de azért megmenti, szó se róla), a fegyvere a mindene, vagy épp valami olyan hóbortja van, ami a XX. századhoz köti (mert az bizony milyen vicces) (tudom, Shaw karaktere már régen létezik, de akkor is zavar). A szerző is még sokat tanulhat írástechnikából, nem kell ennyire túlírnia mindent, a kevesebb néha több, illetve nem kell elismételni kétszer-háromszor ugyanazt az információt. Igazából nagyon sok hiba van a könyvvel, szövegszinten is, amit nem nekem kellene most itt leírnom. Nem is teszem. Én olvasó vagyok, nem szerkesztő. Mondanám, hogy remélem, a szerző másik jelölt regénye jobb ennél, de egy év alatt nem lehet olyan nagy változást elérni, igazából abban sem vagyok biztos, hogy megfelelő rutin nélkül egy év alatt meg lehet írni egy regényt. De bárcsak megcáfolna valami, minden tekintetben.

A borító egyébként, minden giccsessége ellenére, még a jobbak közé tartozik, a bejegyzés többi képével együtt Chris McGrath munkái.