Prón, a programozott klóntermék

Valamikor a jövőben járunk, a Jupiterrendszerben. Főhősünk, Leslie L. Howard itt lelkész. Pontosabban az Európa holdon. Köztiszteletnek örvendő ember, közösségének jó pásztora. Egy nap a Ganümédeszre hívják, ahol egy egészen faramuci megbízást sóznak a nyakába. Mégpedig egy prónt. De nem akármilyen prónt! Keresztyén prónt! És hogy mi a csuda is az a prón? Maga Howard atya se tudta sokáig, de a prón, a programozott klóntermék egy klóntestbe ültetett számítógép. És hogy ez miért jó, teszi fel a főhőssel együtt a kérdést az olvasó. Hát azért, mert bármire be lehet programozni - még lelkészségre is. És pont ezt a feladatot is kapja, amikor az egyházvezetés egy igen csak szép összegű támogatásért hajlandó az első kísérleti lelkész prónt kipróbálni. Howard atya feladata a prón gyakorlati képzése. Ezzel csupán az a baj, hogy a lelkész egyáltalán nem tartja jó ötletnek a prónok alkalmazását - semmilyen módon.

Cs. Szabó Sándor (szs, ha így jobban tetszik) 2003-ban megjelent kisregénye azon ritka sci-fik közé tartozik, amelyek a vallás problémáját helyezik előtérbe, mégis könnyed szórakozást nyújtanak. Az erkölcsi-etikai-teológiai problémák - név szerint, hogy mi az ember, honnan számít valami embernek, mi a lélek, mi a lelkészek feladata, ki a jó lelkész, mi a vallás szerepe a mindennapokban, és hogy egyeztethető össze az ember a vallásossággal - nem tolakszanak előtérbe, mindvégig megmaradnak a cselekmény és a jellemek szintjén, beépülnek a műbe. Howard atya és Huxley prón viszonya, és előbbinek az utóbbival kapcsolatos gondolatai mind felettébb érdekessé teszik a művet még egy ateistának is. A könyv nem akar ránk erőltetni semmit a vallásos világképből - hisz maga Howard atya is gyarló emberként jelenik meg előttünk -, hanem szórakoztatva tanít. Mert igenis tanít: amire a középkorban egy prédikátor kellett, a modern világban egy szórakoztató könyv is megfelel: mesél nekünk egy kicsit az egyházi viszontagságokról, a nyáj őrzésének nehézségeiről és a pásztorok felelősségéről.

Mindenkinek ajánlani tudom a Prónt, ezt a magyar SF-ben egyedi színt képviselő művet, kellemes stílusát és szórakoztató történetét. És az utolsó oldalak konklúzióját.

Zsoldos Péter-díjra jelölt novellák 2010, Part V.

A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.

Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.

Szabó Tamás: Pax Humana (Új Galaxis 15, 126-132.)

- Először a szerkesztőnek: a Szovjetunió rövid "u". Maga a történet egy újabb szánkba rágott utópia. Megpróbálja kikerülni az információátadás problémáját az egyetemi előadással, ami még el is menne, de az egyik párbeszéd elején elhangzó "mit tud a..." kezdetű kérdés teljesen kilóg és klisés. A vége kiszámítható és a jelenet a galambokkal teljesen oda nem illő.

5/10

Szabó Tamás: Változás szele (Roham magazin 8. [2009/4.], 51-54.)

- Ezt a novellát is olvastuk már párszor, a jó öreg sci-fi író klisé.Ugyan érdekes korrajz, de maga a novella megreked a hetvenes-nyolcvanas évek szintjén.

5/10

Szántai Mihály (Michael A. Farmer néven): Átadás előtt (Új Galaxis 15,  72-73.)

- Kellemes kis erkölcsi parabola, viszont túl rövid hogy érdemi hatást érjen el.

6/10

Szélesi Sándor: Egy lépés az örökkévalóság felé (Metagalaktika 11, 150-161.)

- Kellemes novella, egy kimondottan érdekes alapproblémával. Az egzisztenciális kérdés itt jól felépített, néhol mintha kicsit kötelezőnek érezte volna a szerző, hogy ezt az aspektust is belekeverje (lásd a pap jelenete). Mindazonáltal egy olvasmányos és  hangulatos írás, bár én személy szerint nem értem, miért jut a főhős arra a döntésre, amit a végén meg is tesz.

8/10

Szélesi Sándor: Hogyan szabaduljunk meg önmagunktól (Kétszázadik antológia, 217-137.)

- Ez a történet mintha egy szerzői bemutatkozás lenne: barátok, pályatársak megnevezése, művek felemlegetése és a szerző néhány tulajdonsága (már ha ezek tényleg a szerző tulajdonságai és nem találta ki az elbeszélés kedvéért). Ezen kívül semmi több. Túl hosszú és bármennyire is igyekszik, de unalmas. Sajnos a novella alapötletének kárára megy, hogy a szerző annyi mindent megmutat magából (akár kényszeresen is).

5/10

Szélesi Sándor: Kovácsbéla népe (Új Galaxis 14, 24-29.) 

- Szórakoztató írás félreértésekről, melyek a komikum alapját szolgáltatják. A manapság mindennapos szavak átértékelődése kellemes banalitást kölcsönöz a jövőnek. Nyelvezete kissé túl patetikus - talán ez volt a cél, hogy kiemelje a komikumot, de ez néha kicsit túl sok. Stílusa egységes, követhető, a cselekményben nincsenek nagy csavarok. A szórakoztatást meg kell becsülni.

7/10

Szűcs László: A rövid élet titka (Galaktika 232, 66-75.)

- Nagyon hangulatos írás. Érdekes ötlet, modern megvalósítással. A fő kérdést megfelelően körüljárja, emellett a főhős portréját is jól felfesti. Egyedül talán csak a sztratornyok képe picit szürreális, de ezen túl lehet lendülni, valamint az egyik mellékszereplő, Heino alakja lett túl sablonos. Ezektől eltekintve azonban egy nagyon jól kitalált és kellemesen megírt novella.

9/10

Takács Boglárka: Az asztal (Kétszázadik antológia, 171-180.)

- Ez egy nagyon gyenge írás, se ötlet, se a megvalósítás szintjén nem ér el semmit. Ráadásul nem is vicces, pedig valószínűleg ez lett volna a szerző célja. Körülbelül olyan, mint egy nagyon gyenge Dilbert-epizód. Emellett SF-nek is csak nagy jó szándékkal mondható

3/10

Varga Bálint Bánk: 15 nap semmi (Új Galaxis 14, 178-186.)

- A fej nélküli ember története érdekes és bizarr, már ez elég a novellához. A jelenség leírása, pár kósza gondolat a világról, és egy csöppnyi egzisztenciális válság élvezhetővé és érdekessé teszik az írást. Nem rengeti meg a világot, de ügyes darab, az írásmódján lehet még csiszolni.

6/10

Valyon Tamás: Jogában áll... (Új Galaxis 15, 82-93.)

- Az alapfelállás kicsit A pusztító című filmre emlékeztet: egy klasszikus zsaru az utópiában. A szembenállás adja magát, és a szerző ezt minden módon be akarja mutatni, ami picit talán túl sok. Emellett jócskán túlírt, több fölösleges kitekintéssel. A záró képsorok viszont kellemes ívet kölcsönöznek a történetnek.

6/10

Zsoldos Péter-díjra jelölt novellák 2010, Part IV.

A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.

Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.

Lovas Lajos: Nagyarcúak (Galaktika 233, 64-70.)

- A novella ígéretesen kezdődik, de a fő konfliktusforrás semmi újat nem tartogat. A múlt és a jövő összevetése és az ebből fakadó komikum jó, bár engem nem érintett meg. A befejezés sem valami erős, igazából ez az a fajta írás amihez hangulat kell. Sokszor olvastunk már ilyet, így nem nevezhető kiemelkedőnek.

6/10

Lovas Lajos: Őrangyalok (Galaktika 236, 56-60.)

- A novellának vannak vicces részei, pl. az apa karaktere, és az alapötlet (egy dinoszaurusz a kertvárosban) sem lenne rossz, de valamiért nem működik. A mű két szintje pedig - a csintalan "őrangyalok" és a kertváros - túlságosan is elkülönül hangulatilag, de ez lehet csak számomra tűnt így. Aki fogékony az ilyesfajta humorra az bizonyára értékeli.

5/10

Martin Máté: Bukott Gedeon (Új Galaxis 15, 28-35.)

- A novella egyetlen erénye az ötletes szerkezet (újsághírek, jelentések stb.) Ezen kívül azonban semmit nem tartalmaz, ami kiemelkedővé tenné, ez egy sokszor megírt összeesküvés-elmélet meglepetések nélkül.

5/10

Maruzs Éva: Ennyi? (Új Galaxis 15, 124-125.)

- Kellemes kis történet, egyfajta sajátos "Mechanikus narancs" - avagy a tökéletes világban is léteznek tökéletlenek. Az elbeszélő nyelvezete itt jól veszi ki magát, természetesnek hat. Szórakoztató, de nem váltja meg a világot.

6/10

Mayer István: Élők (Galaktika 237, 68-82.)

- Ez egy nagyon okos novella egy briliánsan kitalált tudományos problémával a középpontban. Bár az alapkonfliktust a sci-fiben jártas emberek ki tudják találni, a csavar mégis remek és váratlan. A nyelvezete gördülékeny, nagyon jól épül fel az egész szöveg. A főhős karaktere is hihető, reakciói jól ábrázoltak. Kimondottan egyedi és erős novella.

9/10

Nemere István: A háború 11-kor kezdődik (Kétszázadik antológia, 19-31.)

- Ez egy ezerszer megírt történet, ami ráadásul még középszerűen is van tálalva. A lassan hömpölygő szöveg unalmas és monoton, a szereplők pedig egyszerű rongybabák. Semmi nincs benne, ami élvezetessé tudná tenni.

3/10

Simanovszky Zoltán: Felelősség (Új Galaxis 14, 105-124.)

- A jól ismert időparadoxonos történet kicsit "12 majom" beütéssel. Csöppet hosszabb a kelleténél, de az apa-fiú viszony belekeverése a történetbe jót tesz a novellának. Nem ütős, de jól kitalált írás.

6/10

Somlai Nóra: A farmer és a lányka (Kétszázadik antológia, 193-196.)

- Van benne potenciál, de sajnos megragad a harminc évvel ezelőtti sablonoknál. A csattanó nem hozza el a kívánt katarzist, sőt, semmi különöset nem vált ki. Azonban legalább a nyelvezetével nincsenek nagyobb gondok.

5/10

Surman Erzsébet: Töltények (Új Galaxis 15, 142-152.)

- Az utópia összeomlásának ábrázolása érdekes és jól végigvitt. Azonban a vége zavaros és nehezen értelmezhető, főleg a "töltények" szerepe (kissé öncélú meghökkentésnek érzem). Emellett túlírt, és túlságosan szétszabdalt novella.

5/10

Sümegi Attila: Animus (Új Galaxis 14, 75-85.)

- Érdekes ötlet, ha hard SF-ben fejtené ki, sokkal jobban ülne. Így hogy keveri a klasszikus SF elbeszélésmódját (és szövegstílusát) ezzel a kvantummechanikai ötlettel nem éri el a kívánt hatást. Pedig rengeteg potenciál van benne, és talán az eleje is túl hosszú lett, rövidebben, feszesebben erősebb lett volna.

7/10

Sümegi Attila: Zsákmány (Galaktika 229, 64-65.)

- Kellemes stílusban megírt kis skicc az eljövendő napokról. A hazai íz kiemeli a novella furcsaságát, erre jól játszik rá a szerző. A különféle ötletek - sivatag, városkomplexumok, vallás - jól adagoltak. Egy hosszabb írást is megért volna, így sajnos a rövidsége miatt elvész az ereje.

6/10

Zsoldos Péter-díjra jelölt novellák 2010, Part III.

A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.

Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.

Kasztovszky Béla: A felvonó (Metagalaktika 11, 130-135.)

- Az egész novellán érződik, hogy vagy harminc éves. Ami működött régen (lásd a szerző korábbi írásait, mint pl. a Fehér kör címűt) az most már nem. Az ötlet maga nem rossz, még  élvezhetetlennek sem nevezném, de a túlzottan töredezett, néhol az érthetetlenség határát súroló elbeszélés a mű értékének rovására megy. Többször elvesztettem a fonalat, néhol pedig egyszerűen feleslegesnek éreztem bizonyos szövegrészeket. A legfurcsább, hogy a szerző elnézést kér a régies kifejezésekért (biztos a marxizmusra meg az elvtársra gondol), de a baj nem ezekkel van sajnos.

5/10

Kasztovszky Béla: Gyógynövények (Kétszázadik antológia, 49-54.)

-  Ez a mű bár tavalyi, mégis olyan, mintha a hetvenes években íródott volna. Az időutazást nem ábrázolja semmilyen új aspektusól, semmilyen eddig nem látott történetet nem mondd el, gyakorlatilag egy sokszor olvasott történetről beszélhetünk. A szöveg ugyan valamivel egységesebb, de itt sem érthető minden tökéletesen. Sajnos a modern novellák mellett ez nem elég.

4/10

Kánai András: Bábel folyói (Kétszázadik antológia, 67-77.)

- Alapvetően egy kellemesen megírt novella, az ötlet maga nem újkeletű, de a megvalósítás egyedinek mondható.  A szöveg stílusa illik a történethez. Itt-ott vannak kisebb bicsaklások, de egészében véve ez nem szembetűnő. A műben szereplő egyfajta keretes szerkezet is jól van felépítve, a végecsattanó hiteles és jól előkészített. Egyedül a főszereplő jellemének felépítésére lehet panasz, egy ilyen történetnél sokkal jobban ki lehetett volna fejteni motivációit, így egy kicsit csorbult a mű mozgatórugója. Mindazonáltal kellemes modern hangvételű science fiction.

7/10

Kánai András: Hamu (Hipergalaktika 3, 144-153.)

- Több SF ötlet összegyúrásából született írás. A részek visszafelé történő számozása talán az információadagolás irányát mutatja, talán visszaszámlálásként funkcionál. Mindenesetre személy szerint ezt nem tartom szükségesnek, de nem zavaró. A főszereplő személyes konfliktusa és az arra érkező válasz, ill. hogy a szerző a makro és a mikro konfliktust összekapcsolja egy jól sikerült írást eredményez. Ugyan nem rendelkezik akkora csattanóval, de mégis megnyugvást ad a novella végére. A tudományos probléma pedig kellően körüljárt, végiggondolt.

8/10

Képes Gábor: Gyakorlati út a pedagógiához (Hipergalaktika 3, 108-11.)

- "[...] valaha én voltam a Világunió, Budapest, sőt az egész Telep legnagyobb [...] " - ezt véleményem szerint fordított sorrendben kellene, a legkisebbtől a legnagyobb felé. Maga a novella egy középszerű írás, nem kimondottan új ötlettel, a megvalósítás egyedi akar lenni, de ez sokszor inkább erőltetetten veszi ki magát. Az egyetlen pozitívuma a novellának a riporter tudatlanságán való élcelődés, mely azonban nem okoz maradandó élményt.

5/10

Kovács T. Mihály: A Kazinczy-gép (Metagalaktika 11, 182-187.)

- A kezdeti ígéretes felvezetés után a mű egy lassú tankönyvelmesélésbe fordul, ahol nyelvészeti érdekességeket és a nyelvészet tudományának alapjaival ismerkedhet meg az olvasó. Szó mi szó, a magyarázást jól teszi a szerző, de ez teljesen idegen az elbeszéléstől. Pláne ha a beszédtől idegen stilisztikai megoldások tűnnek fel, pl. élőszóban nincs zárójel. Kötőjellel érzékelhette volna tökéletesen a beékelést. Engem egy idő múlva untatni kezdett a „tananyag”, de ez annak is lehet eredménye, hogy van ezekről a dolgokról némi fogalmam – ill. sosem szerettem a „kérdez-felelek” típusú tanító történeteket. A cím és a hozzá kapcsolódó mű végi csattanó pedig teljesen lóg a levegőben a nyelvi tanítás mellett. A csattanó nem ér el semmilyen hatást, nem okozott katarzist.

5/10

Kovács T. Mihály: A miniszterelnök-jelölt (Kétszázadik antológia, 105-116.)

- Politikai novella, mely inkább illik egy középszerű talk-showba mint egy SF kötetbe. Maga az ötlet nem lenne rossz - a politizáló MI -, de kliséhalmaz az egész novella, és főleg politikai klisék. Semmi különleges nincs a novellában, ami egy átlagos viccben ne lenne benne. Emellett a szerző a szánkba rágja a dolgokat, ami nem épp a legjobb írói fogás.

4/10

Kovács T. Mihály (Michael T. Cricket néven): Roncs a patakban (Hipergalaktika 3, 164-169.)

- Semmi különös nincs a novellában, egy középszerű nyomozós történet, amiben a nyomozást sem látjuk. Az olvasót nem sikerül érdekelté tenni a rejtély kiderítésében, érdektelenné válik a novella. Ráadásul  a azt az érzetet kelti a szerző, mintha előbb lett volna meg a gyilkos és a bizonyíték, aztán találta volna ki hozzá a nyomozást. Írástechnikailag sem emelkedik ki novella.

4/10

László Zoltán: Párhuzamosok a végtelenbe (Metagalaktika 11, 170-176.)

- A szerző pár mondattal és a hangulattal festi meg az alternatív valóságot, és ezt remekül is csinálja. Maga a sztori nem tartalmaz sok érdekességet, bár jól kombinálja a különböző ötleteket (alvó ügynök, alternatív világok, űrutazás stb.) A mű vége kicsit gyengére sikerült, itt elsősorban a narrátor patetikus zárszavára gondolok, mely ugyan grandiózus végkicsengést akart kölcsönözni a műnek, de célt tévesztett. Kellemes viszont a néhol sztorizgató elbeszélésmód és a különféle kikacsintások. Jól ábrázoltak a főhős lelki folyamatai is.

8/10

László Zoltán: Temetői járat (Kétszázadik antológia, 137-150.)

- Egy érdekesen induló novella, ami sajnos nem váltja be a kezdeti reményeket. Az alapötlet jól kidolgozott, a mellékszál (terristák) is ötletes, de hiányzik a mű végéről a katarzis. Az őrült személy belső világa még mélyebb bemutatásért kiált, sajnos a cselekedetei és a külvilág reakciói sincsenek elég hitelesen ábrázolva.

6/10

Zsoldos Péter-díjra jelölt novellák 2010, Part II.

A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.

Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.

Dávid Attila: A Naprendszer újrafelfedezése (Új Galaxis 14, 152-153.)

- A klasszikus sci-fi író klisé átfordítása. Ez sem új ötlet, de legalább jól vezeti fel. Azonban a novella a csattanójánál többet nem ér, ami viszont engem nem győzött meg.

4/10

Dragomán György: Döghecc (Galaktika 230, 50-61.)

- Élvezetes kétszereplős darab szörnyekkel, amiket nem látunk, de elképzelünk. A kevésbé eredeti ötlet - ember-szörny párviadal - érdekesen és újszerűen van tálalva. Ugyan a főhős szemszögéből látjuk a dolgokat, mégis a szerző sok mindent meg tud mutatni közvetetten is. Kellemes a stílusa, és a hangulata is jól elkapott. Bár a szöveg mintha csak kelléknek használná a sci-fit, ez egyáltalán nem zavaró, sőt, jót is tesz neki, hogy nem bonyolódik bele a háttér magyarázatába. Jól összerakott kis írás.

9/10

Dragon György: A 463-as hiba (Hipergalaktika 3, 40-46.)

- A novella ötlete egészen jó, és a szerző képes ezt kellemes stílusban megírni. Egyszerre könnyed és SF-esen hard, jó ötlet volt a kettős nézőpont alkalmazása. Látszik, hogy a szerző ügyelt a logikai sorra, minden az előző eseményből következik, nincsenek "deus ex machinák", amik elronthatnák az élvezhetőséget. Egyetlen szépséghibája a keret feleslegessége, enélkül is tökéletesen el lehetett volna mondani a sztorit - bár a novella végén a szerző felvillantja a "nanók" egy másfajta alkalmazását, mely akár egy disztópikus művet is indukálhatna, de ebbe értelemszerűen nem megy bele a szerző.

8/10

Dusan Lechky: Azonosság (Új Galaxis 15, 134-138.)

- A csak párbeszédekből felépülő mű (mely így nem epika, hanem dráma) szövege érdekes módon változik, egyfajta keretbe foglalja a "gyors" párbeszéd a lassú monológot. Azonban a mű konfliktusa érthetetlen, nem megalapozott, a gyerek karakterének változása túlságosan hiteltelen. Emellett az írás semmi többlettel nem rendelkezik, ami kiemelné.

4/10

F. Tóth Benedek: Hiszed vagy nem (Kétszázadik antológia, 243-252.)

- Különböző "SF-vallás" elemek keverése, de egyiket se emeli ki, így elsikkad mindegyik. A stílusa hullámzó, néhol kimondottan élvezetes, máskor lassú és unalmas. Semmi különlegeset vagy egyedit nem tud felmutatni, megmarad középszernek.

5/10

F. Tóth Benedek: Nullák meg egyesek (Hipergalaktika 3, 134-137.)

- Először egy megjegyzés a szerkesztőnek: "Ezek miatt senki lehet biztonságban" - itt hiányzik egy sem, erre a szerkesztő ügyelhetett volna, ha meg nyomdahiba, akkor elég zavaró. Maga a novella egy morális problémát helyez a középpontba, de nem képes eléggé "ütni." A főhős döntésével ugyan egyetértünk, de nem értjük meg. Nem muszáj fölvázolni a szereplő lelki világát, de a döntéseket, főleg mivel ez a konfliktus forrása, magyarázni kell, vagy érthető[bb]en előadni. Nem világos továbbá a "virtuális valóságokban találkozhatunk" ötlet sem. Stilisztikai vonatkozás: a "..." túlzott használata nyelvtani funkciója miatt - értsd: megakasztja a gondolatot, továbbgondolásra, szünetre késztet - itt szakadozottá teszi a szöveget, ami más folyamatos szövegrészekkel összekapcsolva a novella egészének "egyensúlyvesztését " eredményezi, amire rövid műveknél kimondottan ügyelni kell.

5/10

Galántai Zoltán: Aszterión háza (Kétszázadik antológia, 271-180.)

- Egy mitológiai történet modernizálása, semmi extrával. A háttérben felbukkanó "újvallások" és azoknak a társadalomra gyakorolt hatása sokkal érdekesebb, de éppen ezekről nem kapunk képet. Sajnos a novella semmilyen egyediséget nem vonultat fel.

4/10

Galántai Zoltán: Az éjszakára nyíló ablak (Galaktika 230, 80-86.)

- A szerző egy nagyon érdekes világot épít fel félszavakból, egy érdekes ötletet kanyarít mellé és mindezt kellemes stílusban tálalja. A fantasztikum rajongói kellemesen bizsergető érzést fedezhetnek fel olvasás közben. Remekül adagolja az információt, az elsőre feleslegesnek tűnő gondolatok is a helyükre kerülnek a végén. Talán az utolsó gondolatok lettek elsietve, de ettől függetlenül ez egy erős írás. Modern fantasztikum, mely kibővíti az SF értelmezését, egyszerre alternatív SF, hard SF és a ma divatos steampunk világképet is beemeli. Kimondottan egyedi és ötletes.

9/10

Hantos Norbert: A matematikus démona (Új Galaxis 15, 125-132.)

- Egy félig hard-SF, félig soft - értsd: lelki folyamatokkal foglalkozik. Jól vezeti a történetet, olvasmányos a stílusa. A matematikai "szakszöveg" egészen egyedi ízt ad a novellának, ami kiemeli a tömegből. Kellemes meglepetés a keményebb SF kedvelőinek, de nem esik át a ló túloldalára, és megmarad az embernél. Legfontosabb problémáját, az ember és az elé kerülő feladatok kérdését egészen egyedi gondolatokkal vázolja fel. Jól átgondolt és ötletes írás.

9/10

Jakab R. József: Dühödt vizek mélyén (Galaktika 229, 68-69.)

- Érdekes lelki történet, de semmi nincs benne, ami kiemelné. Talán nagyobb terjedelemben tudna valami pluszt nyújtani. Mindenesetre érzékletes írás.

6/10

K. Varga Beáta: Szemünk fénye (Galaktika 235, 50-53.)

- Okos és megrázó történet. Kellemes a stílus, jól van felépítve. A konfliktus forrása elég egyedi, a feloldás pedig következetes és borzongató. A főhős ábrázolása jó, nem esik egyik végletbe sem (értsd: nem mélyed el túlságosan és nem is válik sablonná), lelki folyamatai is indokoltak. A világ jól összerakott, a nyelvezete pedig olvasmányos.

7/10

Zsoldos Péter-díjra jelölt novellák 2010, Part I.

A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.

Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.

Antal József: Olvasóterem (Metagalaktika 11, 178-180.)

-  Érdekes ötlet az emberiség mint szerves könyvtár bár nem eredeti, de ezt maga a szerző is leírja a novellában. Viszont az az érzésem, hogy a téma nem lett eléggé kifejtve. Sok kérdésre nem kapunk magyarázatot (pl. hogy működik ez a könyvtár), és több helyen csak zavaros odavetéseket kapunk. Bár megemlíti a fejlődésre gyakorolt hatását, ennél tovább azonban nem megy, pedig talán kellene. Stilisztikailag semmi különös nincs a novellában, bár jelentkeznek néha zavaros stílustörések (az elnök gondolatai kontra az idegen magyarázó monológja).

6/10

Antal József: Távlatok (Kétszázadik antológia, 203-212.)

- Mintha a szerzőnek lett volna fél tucat SF világ a fejében, viszont egyikhez sem tudott kitalálni megfelelő cselekményt. Ez a többszörös keret ugyan egyszerű megoldás, mégsem jelent semmi pluszt. Stilárisan itt sem kapunk semmi többletet, a különféle "szövegszintek" megkülönböztetésére  sokkal inkább a tipográfiai módszereket (félkövér, dőlt stb.) használja a szerző, nem pedig a stílust.

4/10

Antal József: Vénuszlakók - A kutya (Galaktika 231, 22-32.)

- A novella szerkezete ugyan nem indokolt - hisz maga a szerző is eltér tőle a sztori előrehaladtával -, mégis kezdetben üdítően hat. Azonban a címszereplő (a kutya) problémájára - a novella első részében felfestett konfliktusára - nem kapunk kielégítő választ, a történet elkanyarodik és nem is igazán foglalkozik többet vele. Ezzel nincs baj, de akkor ne helyezze a kutyát a novella középpontjába - a cím esetleges metaforikus jelentése nem értelmezhető. Bár ez esetben a főhős lelki vívódását lehetett volna megtenni középpontba, ez nem történik meg. Ugyan a szerző igyekszik érzékletes képet festenie a főhősről - ami néhol sikerül is -, túl keveset szentel a belső problémára. A stílus egyenetlensége néhol zavaró - a pátoszos szöveg a bolygóformálásról kontra a viccelődő párbeszédek -, a szereplők beszédstílusa több helyütt indokolatlanul megtörik ill. nem veszi jól ki magát (pl. az alapítványi toborzótiszt esetében).

6/10

Bihari Péter (Peter Sanawad néven): Hiba a csillagokban (A Sors kereke antológia, 323-236.)

- A Csipkerózsika modern változata (enyhe "lemi" űrmesei után-érzettel). A központi "tudományos" probléma, a "Szaturnusz kizökkentése" és annak hatása sokkal hamarabb összeáll az emberben, mint ahogy az ildomos lenne egy ilyen rövid írásnál. Jobb csattanót is ki lehetett volna hozni az ötletből. A naplóforma itt jól veszi ki magát, funkciója van. Viszont maga az ötlet és a történet túlságosan is ismert, nem sikerül egyedi tartalommal megtölteni, nincs meg az újdonság hatása, ami manapság az SF olvasóknál a legfontosabb elvárás.

5/10

B. Kósa Katalin: Tranzit (Új Galaxis 15, 68-71.)

- A klasszikus "álom vagy valóság" szituáció, annak egyedinek szánt de valójában sablonos formája. Az írásnak nincs se cselekménye se feloldása, mindössze egy lehetőséget (egy egyén lehetőségét és egy novella lehetőségét) fest fel, semmi több. Ez számomra kevésnek bizonyult. Emellett érdemes elgondolkodni azon, science fiction-nek lehet-e ezt értelmezni.

4/10

Bolyki Tamás: Osztálykirándulás (Galaktika 229, 66-67.)

- A novella egyetlen erőssége az elbeszélésmód (E/1, szellemes kitekintések és világábrázolás ). Túl rövid ahhoz, hogy bármit is elérjen, mindössze egy hangulatot fest fel, semmi több. Apró érdekesség a "hungarista" képének átértelmezése.

5/10

Bukros Zsolt: Az utolsó esély (Új Galaxis 14, 66-67.)

- Jól adagolt történet, talán csak az elején lett hosszan vagy rosszul adagolva az információ, ami lelassítja a rövid novellát. A csattanó nem eget rengető, de jól van lezárva, hagy neki megfelelő kifutást.

5/10

Bukros Zsolt: Szégyen (Új Galaxis 15, 22-27.)

- Ez egy egészen jól megírt novella. Ötletesen világábrázolás, jól adagolva. Stilárisan is megfelelő, viszonylag egységes. Jól építi fel a főszereplő lelkivilágát, a konfliktust és a mögöttes hátteret. A csattanó is jól van előkészítve, egészen a novella végéig nem tudatosul az olvasóban, mit is lát maga előtt. Egyetlen szépséghibája a Kennedy-Obama párhuzam volt, mely túlságosan sablonos egy ilyen novellához. Összességében azonban nem túlságosan zavaró, hamar túl lehet lendülni rajta.

8/10

Bukros Zsolt: Kagylópénz (Új Galaxis 15, 74-81.)

- Bár a novella hosszabb, a mondandója rövid. Kellemes stílus, nem túl eredeti ötlet kiszámítható csattanóval. Egyszer olvasható középszer.

5/10

Burger István: A projekt (Kétszázadik antológia,  307-314.)

- Jól ismert SF klisék halmaza, nem kellően összegyúrva. A párbeszédekre épülő információátadás egyik negatív példája, emellett a szövegek is gyengék. Az "átellenes világ" ötlete ugyan tartogat magában lehetőségeket, a szerző azonban nem tud élni velük. Ez a mű végére szánt csattanó sikertelenségében látszik. A szerző nem képes egy hard-SF témát megfelelően körüljárni, megragad a középszerű megvalósításnál és ötleteknél.

4/10

Burger István (Tom Anderson néven): Kocsmai történet (Galaktika 232, 40-42.)

- Sem az ötlet, sem pedig a megvalósítás nem egyedi. Rengeteg "kocsmai történetet" olvashattunk már, és ez nem az egyediek közé tartozik. Noha a Faust név említése már a mű elején lerombolja a mű "csattanóját", a Blake név még reményt kelthet a műveltebb olvasókban - feleslegesen. Maga a mű végét pedig kimondottan gyengén valósította meg a szerző (a fénykép kihullása a tárcából).

4/10

A gyémántcsiszolás helytelen formája - Székelyhidi Zsolt: Jega Jade

Leszögezném, hogy jelen írás nem tekinthető teljes értékűnek. Ennek az az oka, hogy a bejegyzés szerzője – aki most valamiért szükségesnek érzi, hogy egyes szám harmadik személyben beszéljen magáról – közel sem olvasta jelen regény, a Jega Jade egészét. Nagyjából a felét, 150 oldalt tudhat maga mögött, de összességében meg merem kockáztatni, hogy a feldolgozott szöveg ennek töredéke.

De kezdjük mindjárt az elején. A történet nagyjából a következő: a távoli jövőben az emberiséget elpusztította egy agresszív idegen faj. A megmaradt kevés túlélő más, barátságosabb idegenek segítségével újra megpróbálja felvirágoztatni a civilizációt. Ehhez több különböző kolóniát készülnek létrehozni, génkezelt gyerekekkel és az azokat nevelő borgokkal. Az első ilyen kolónia az An Illió nevű holdon létesülne. De csak létesülne. Ugyanis mikor a keltetőcsomagok és a borgok földet érnek, egy ismeretlen erő megtámadja őket, és elpusztítja a teljes tábort. Erről a kolonizációt elindító emberek mit sem tudnak, hisz amint kilőtték csomagjaikat, tovább állnak más potenciális rendszerek felkutatása céljából.

A kolónia egyetlen túlélője véletlenül épp a telep leendő vezetőjének kijelölt Jega Jade, aki nem mellesleg az emberek királynőjének egyetlen természetes módon fogant gyermeke. Jade egy borgnak hála átvészeli a kezdeti nehéz időszakot, és a tábor felszereléseinek köszönhetően hamarosan egyedül is képes lesz boldogulni. És erre szüksége is van, hisz amellett, hogy a hold rengeteg veszélyes élőlénynek ad otthont, egy másfajta ellenséggel is szembe kell néznie. Több száz évvel ezelőtt ugyanis az őshonos civilizáció szörnyű polgárháborút élt meg, és a rejtőzködő túlélők még mindig ki akarják irtani a másik felet robothadseregeikkel.

Maga az alaptörténet nem tekinthető sablonosnak, hisz megpróbálja új oldalról felhasználni a sci-fi toposzokat – robinzonád, posztnukleáris világ, a pusztulás ellen küzdő emberiség. Azonban ezt egy sajátos világba helyezi: itt istenek vannak, nagyhatalmú lények, már-már hallhatatlan idegenek. Ez a könyv nem SF, hanem űrfantasy. Amikor sorolta a legendás fajokat és hasonlókat, szinte már vártam, mikor hangzik el: „…és volt egy ősi nép, a Dúnadánok.” De nem ez a legnagyobb probléma vele. A gond az, hogy hihetetlen módon túlírt. A szerző néha nem rest fél oldalon keresztül érdektelen információk garmadáját zúdítani az olvasó nyakába. És ezt minden oldalon eljátssza. Újra és újra. A szövegre talán a dagályos a legjobb szó: mintha egy XIX. századi romantikus (itt művészettörténeti fogalom, mielőtt valaki félreértené) regényt olvasnánk. Bevallom őszintén, ezt a könyvet is bakugrásokkal olvastam: voltak olyan oldalak, ahol csak a bekezdések első sorait olvastam el. Ami szép az egészben, hogy így sem estem el semmilyen fontos információtól. És azt hiszem, itt kell szót ejteni az illusztrációkról. Valahol azt olvastam, hogy a kiadónál nem gondolhatta senki komolyan, hogy ezek a képek szépek. Szerintem sem. Tudom, hogy ez eredetileg képregénynek készült, meg hogy manapság a „nem hagyományos” rajzstílus a divat, de ez mégiscsak túlzás. A képek olyannyira – elnézést a szóért – csúnyák, hogy nem egyszer egyszerűen átlapoztam a képpel szemközti oldalt, hogy ne keljen látnom. Erre mondtam valakinek: a képek serkentik az olvasót, hogy minél gyorsabban végezzen az adott oldallal. Plusz, nem csak hogy nem szépek a képek, de eléggé szemérmetlenek. (Nem vagyok hajlandó képet bebiggyeszteni a blogomba, no way!) Ezt a könyvben is megfigyeltem: hősnőnk ruhátlanul jár-kel, csak egy csizma van rajta. Ezt többször is kihangsúlyozzák nekünk, a szerző meg a rajzoló. De ezt miért kell? Eleve logikátlannak tartom, hogy Jade így mászkáljon. Az meg a másik, hogy a leírások szinte az erotikus regény határát súrolják („[…] mellei túlcsorduló, zamatos gyümölcsökké érnek, lapos, izmos hasa két oldalán kirajzolódnak a medencecsont által megírt ívek, combjai hátul, ha lehet, még gusztusosabb, feszes popsiba torkollnak, az arc pedig egzotikumaival maga a kívánkozó tüzesség.” 132). Nincs nekem bajom a meztelen női test leírásával, sőt, a szexszel sem, ha annak van értelme. De itt eléggé kilóg a lóláb, főleg úgy, hogy ha az ember kinyitja a könyvet, egyáltalán nem a fentebb lefestett szépség képét látja.

Az egész könyvet mintha tizenéves szerepjátékosok írták volna. Egyszerűen nem tudom komolyan venni, mert ha komolyan veszem, elszörnyedek. Arról ne is beszéljünk, hogy a történet első részeiben felfestett „gyerek fejlődésétől” a falnak tudtam volna menni. „Finom valami” meg „meleg valami” – mint egy gyengébb epizód a Fecsegő tipegőkből. Ez már nekem sok.

Végül egy jó tanács a szerzőnek: ne használjon jelen időt elmesélésnél. Egyrészt az olvasó nehezebben áll rá, másrészt maga az író is könnyen kiesik belőle. Elhiszem, hogy képregényes fejjel a jelen idő logikusnak tűnik – hisz minden egy adott képkockában, „most” történik – de epikai szövegeknél a jelen idő ritka. Lehet vele próbálkozni, nem arról van szó (hisz épp én prédikálok a stiláris újításokról), de ebben az esetben valahogy nem adott pluszt az egészhez.

Persze vannak a könyvről pozitív vélemények itt és itt. Én elhiszem, hogy nekik tetszett. Ehhez már hozzászoktam - túl finnyás vagyok.

Itt jegyezném meg, hogy ahogy elnéztem a Kossuth Kiadó eme pályázatának győzteseit, a kiadó merényletet követett el olvasói ellen, és egyszersmind lejáratja az igényes science fiction-t és fantasy-t, valamint az ezeket olvasókat is. Szégyellheti magát, akinek köze volt a kiadónál ehhez a pályázathoz (most kivételesen nem a szerzőkre gondolok). Továbbá bosszant, hogy az emberek az SF-et az űrfantasy-vel azonosítják. (Nem is beszélve arról, hogy egy SF díjra jelölik ezeket. ) De hát nincs mit tenni, amíg a Jega Jade-hoz hasonló írások jelennek meg SF címke alatt - és miért ne jelenhetnének meg? - addig ezzel kapcsolatban nem fog változás bekövetkezni.

Az opricsnyik egy napja

Vlagyimir Szorokint a kortárs orosz próza olyan nagyságai közt szokták emlegetni, mint Nabokov vagy Pelevin. Ő az, aki könyveivel sorra veri ki a biztosítékot a konzervatív olvasóknál és kritikusoknál, aki az orosz hivatalos irodalom "nagy ellensége", ennek ellenére világhírű és közkedvelt szerző.

"A törvény és a rend - ez volt és ez lesz a Szürke Hamuból újjászületett Szent Oroszország alapköve."

Az opricsnyik egy napja. 2023, valahol Moszkva környékén Andrej Danyilovics Komjaga kábultan ébred. Ezzel kezdetét is veszi az ő egy napja, az övé, az opricsnyikok egyik kiválóságáé, aki az újjászületett cári Oroszországot és annak Uralkodóját szolgálja, Szóval és Tettel. Az ő szemén át követjük végig útját, ahogy kutyafejet tetet vörös Mercijének elejére, felakaszt egy kegyvesztett nemest,  megerőszakolja a feleségét, egyezkedik a kínaiakkal, drogkábulatba esik, végignéz egy lincselést, és még hasonló dolgokban vesz részt. Hisz ez az opricsnyikok dolga! Ők a cár keze, akik odacsapnak, ahova kell, lesújtanak az ellenségre, legyen az idegen vagy honfi.

Mintha újraélnénk a XVI. századot. Újra élnek a Prikázok, a nemesség, újra a karhatalom rémuralma érvényesül, az országot Fallal vették körül. Európa dekadens hely, ahol csak az arab cyberpunkok élnek meg, Kína újra Mennyei Birodalom, és Oroszország Anyácskában nyugalomban élnek a kalmükök, cserkeszek, karélok, csecsenek, mansik, oszétok, és minden más nép. Minden szép és jó - legalább is Komjaga szerint. Ő, aki opricsnyikként bármit megtehet és megszerezhet - akár tiltott dolgokat is - az ő világképében minden tökéletes. Az Uralkodó bölcs, mert kivezette szeretett hazáját a "vörös és fehér zavaros időkből", az opricsnyikok derék harcosai a hazának, akik a Rend szavával és a Törvény öklével sújtanak le, a nép boldog, az élet jó. Ennek ellenére mindenki korrupt, Oroszhon ha nem is a Nyugattól, de Kínától függ, mindenkit elnyomnak, félelem tartja egyben az államot. Ez a diktatúra pont olyan, mint anno a kommunizmus - mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egy Sztálinról szóló dicshimnuszt szóról szóra átvesz a szerző az Uralkodóra vonatkoztatva. Itt az opricsnyikok legnagyobb ellensége nem a hazaáruló ellen, hanem a prikázok és a konkurens tisztségviselők, akikkel többször is összetűzésbe kerülnek.

Szorokin, aki a Jég-trilógiával lett ismert, ebben a regényben nem a sci-fit teszi meg központi témává. Az csak arra jó, hogy érezzük a kontrasztot. Újra itt van a feudalizmus, és újra itt az önkény (amiből Oroszországnak mindig is kijutott). Ha előkerül valami újítás - pl. az aranyhalak vagy a modern "holografikus telefon" - az csak annyi, hogy megemlítik, nem tér ki rá a szerző. Minden természetes, az új és a régi is. És épp ez az, ami sajátos ízt ad a regénynek. Hisz olyan dolgokat látunk, amik elsőre évszázadosnak tűnnek - aztán rájövünk, hogy ez megy a mai világban is, csak nem vesszük észre. Legfeljebb nem opricsnyiknak és Uralkodónak hívják a "gonoszokat". A könyv kegyetlen, erőszakos, van itt minden, ami elidegenítheti az olvasót, de mi csak sodródunk tovább, a torkunkat szorongatja ez a légkör, az elvakultság, a harag, a lenézés. És még van tovább is, még, még, megállíthatatlanul. Hisz ez csak egy nap az opricsnyik életéből. Mennyi fájdalom és elnyomás létezhet ott, ahol ilyen egy nap? És milyen világ létezik ott, ahol egy szerző ilyen könyvet ír? És milyen világ létezik ott, ahol az olvasó azonosulni tud egy ilyen regénnyel?

A Sors csikorgó kereke

Kyra Potter (Fazekas Beáta) regényét publikálta a Cherubion Kiadó A Sors Kereke antológiájában. Az azonos című írás egy korábban megalkotott cherubionos univerzum, a Dark Space keretein belül játszódik, az emberiség és az idegen hódítók, a katharok közti háború idején.

Maga a történet nem túl bonyolult. A kegyetlen katharok betörnek a Naprendszerbe, ahol az emberiség – pontosabban kezdetben csak az un. Briton Birodalom, a Brit Birodalom jövőbeli analógiája – elkeseredetten veszi fel a harcot az idegen inváziós flottával. Az emberiség vesztésre áll, maga a Föld is elesik, de felcsillan a remény egy fiatal tiszt, Yord Callen személyében. A különlegesen tehetséges ifjú sorsa azonban összekapcsolódik a katharok több száz éves jóslatával is, ami szerint egy próféta fog kiemelkedni az elkeseredett védők közt, és győzelemre viszi a leigázottak háborúját.

Magával a történettel első hallásra nem is lenne különösebben gond. Láttunk, olvastunk már ilyet, de mindettől függetlenül még lehetne szórakoztató a regény, hisz valljuk be, nem mindig a magvas gondolatokat keressük egy SF történetben. Sajnos azonban az író(nő, csakhogy mindenki boldog legyen, feministák és soviniszták egyaránt) nem képes életet lehelni ebbe az amúgy sem túl bonyolult cselekménybe. Már a regény kezdő fejezetében láthatjuk, miről is fog szólni a regény: az öncélúság határát súroló erőszakos képekből és az elmaradhatatlan szexről – legyen szó azonos vagy különböző fajúak közti erotikáról, bár szerencsére ezt nem részletezi a szöveg. Nincs azzal semmi baj, ha valaki a tizenéveseknek akar könyvet írni, hisz az SF hagyományosan népszerű a tinédzser fiúk közt, akik ugye szeretik a nagy csatahajókat és az erotikát. De akkor legalább tisztes iparos módjára járjunk el! Vigyünk egy kis életet a regénybe. A szereplők érdektelenek, szinte senkinek a sorsa sem mozgat meg bennünk semmit. Meghalhat akármelyik főbb szereplő, ne remélje az író, hogy akárcsak egy könnycseppet is elmorzsolunk érte. Hiába különleges a főhős – a klasszikus „hőseposzok” mintájára (lásd: J. Campbell: The Hero With A Thousand Faces) rejtélyes származás, különleges képesség, bár a többi kicsit sántít, mert ugyan megszenved, és talán egy kicsit érettebben jön ki a dologból, de egyáltalán nem beszélhetünk semmilyen „megvilágosodásról” – az olvasó számára ő is idegen. Egy kölyök – legyen akármilyen idősnek is mondva, bár a „tinédzser SF” hagyományaihoz hűen a húszas évei elejét tapossa –, aki számára a háború csak egy kaland, tele legyőzendő ellenséggel és bámulatos űrhajókkal.

De ha ettől eltekintünk, akkor sem nagyon találunk pozitív dolgokat. Ugyan gyorsan olvasható a regény, de a narráció hetvenöt százaléka nem tartalmaz semmilyen releváns információt – se a környezetre, se a helyzetre, se a szereplőkre vonatkozva. Írhat benne ugyan egy hajóbelsőről, a főhős érzéseiről, de akkor is csak oldalkitöltő szövegek lesznek. A párbeszédekkel is hasonló a helyzet. „érdektelen emberek váltanak érdektelen mondatokat.” A jelenetek nagy részének sincs funkciója.

Talán rövidebben (sokkal rövidebben) megírva a történet még érdekes is lenne. Itt azonban nem erről van szó. A kiszámítható fordulatok, a súlytalan traumák – amiket ugyan igyekszik a szerző komolynak beállítani, és bevallom, néha sikerült is neki, persze csak a sokkhatás alkalmazásával, de később már nem lehet őket komolyan venni –, a súlytalan ütközetek, összecsapások, a sablonkarakterek – lehet a sablont kreatívan is mozgatni –, mind annyira unalmassá teszik az egész könyvet. Az idegenek brutálisak, meg kegyetlenek, undorítóak, pont olyanok, mint az ördögök (tényleg). Tetteik mögött nem sok értelmet találni, csak végiggonoszkodják a regényt, és ennyi. De ugyanez elmondható az emberi szereplőkről: a dicső kapitányok, a morcos és undok tisztek, a dicső közbakák, a kötelező áruló, a hős szerelme, az önfeláldozó barát (és annak ZS-halála) and so one. Sablonvilágban, persze, ahol valahogy mindent tudnak a titokzatos ellenről, holott korábban épp az ellenkezőjét állították. Van itt fordítógép, legendákat felderítő hírszerzőszolgálat, és még amit el tudunk képzelni. Ez talán még oké is lenne mondjuk a második világháború idején, ahol azért egy férfi még nem válik feltűnővé a frontvonalak mögött. De hogy ezt ebben a helyzetben hogy oldják meg – nos, ez maradjon a jótékony feledés homályában. Mielőtt végleg felhagynék a regény jellemzésével, pár szót ejtenem kell a szövegről is, mint nyelvtani fogalomról. Először is, a beékelődő „jövendölések” attól nem fognak antiknak hatni, ha úgy írjuk le őket, mint ahogy az átlagember egy középkori szöveget elképzel. A kevesebb néha itt is több. (Plusz ha egy szöveget fordítunk idegenből, még ha az régies hangzású is az adott nyelven, a fordítás nyelvén még használhatunk modern szöveget. És láták vala hogy ez jó vala. Vala.) Másodszor magára az egész szövegre ráfért volna egy alapos szerkesztő. Továbbá a szóhasználatra is lehetne kicsit nagyobb gondot fordítani, néhol túl lazának, "irodalmiatlannak" éreztem a mondatokat, de persze lehet, hogy ezek a szavak csak engem zavartak.

Szóval ha nagyon póriasan és sarkítottan akarnék fogalmazni, mondhatnám azt, hogy a regény még a papírt sem éri meg, amire nyomták. De én ilyet nem mondok, kulturáltabb gyerek valék én ennél. Hogy egy tinédzsernek tetszik-e ez azt nem tudom. De hogy nekem tetszett-e, azt igen.

Az út - The Road

„Ha a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg.“

Mit mondhatnánk? A The Road az a fajta film, amiről nem igazán van mit mondani. Egy megrázó, drámai erejű alkotás, szívbemarkoló történettel.

Évekkel ezelőtt történt valami katasztrófa. Atomháború, vegyi háború, természeti katasztrófa, teljesen mindegy. A világ haldoklik. A városok romokban, az élőlények kihaltak, a fák is csak száraz oszlopokként állnak ki a földből. Minden szürke és sivár. Hideg van. Az emberek, már akik megmaradtak, állandóan éheznek, és a túlélésért kell küzdeniük. De nem csak az elemekkel, hanem saját magukkal is, a kannibállá váló társaikkal is. Ezek a kannibálok nem habzó szájú szörnyek, egyszerűen hidegvérű emberek, akik jobb híján más embereket esznek.

Ebben a katasztrófa utáni világban él az Apa és egyetlen Fia. A Fiú már ebbe a világba született, sosem látta a napfényt vagy a zöld erdőket. Egyetlen társasága az Apja, aki, miután felesége a könnyebb utat választotta, magányosan vándorol gyermekével dél felé, a tengerhez. Egyetlen dolog tartja életben, és ez a Fia iránti felelősség. Egyetlen fegyvere egy pisztoly, benne két golyóval: egy neki, egy a fiának, a legvégső esetre. Útjuk pusztaságokon, kihalt erdőkön és elhagyatott utcákon vezet, keresztül a pusztuló világon.

Cormac McCarthy 2006-os Pulitzer-díjas regényéből készült film egy sokkoló erejű mű. Már az első öt percben összeszorul a szívünk, amikor lopva megpillantjuk a Fiú kezében a játékállatkáját. Igazán így tudjuk felfogni a tragédiát. A világ végérvényesen elpusztult. És a gyereknek, a legártatlanabb lénynek a Földön ebben a világban kell élnie. Itt nincsenek magányos hősök, se glóriás jótevők. Itt túlélők vannak, akik csak magukra számíthatnak, nem bízhatnak senkiben, de minden lehetőséget meg kell ragadniuk, ha élni akarnak. Nap mint nap szembe kell nézniük a halállal, és tudniuk kell, hogy ha eljön az idő, nekik kell meghúzni a ravaszt. De a fegyver korántsem biztos, hogy másra fog irányulni. A névtelen alakok mind magukon viselik a halál jeleit. Az Apát játszó Viggo Mortensen szinte a felismerhetetlenségig megváltozott, csontsovány, arca beesett. Nem csoda, hisz az Apa haldoklik. De mielőtt meghal, teljesíteni akarja küldetését, fel akarja készíteni fiát az egyedüli életre. Nincs miért élnie, csak ezért, de ez sokkal fontosabb számára az életénél is. A Fiút alakító Kodi Smit-McPhee játéka is megkapó. Ártatlansága, gyermeki aggodalma mindenkiben megmozdít valamit. Idő előtt rá kell ébrednie, hogy a világ egy olyan hely, ahol vagy ő öl, vagy őt ölik meg. És hogy mi értelme van akkor mégis az életnek? A láng. Az emberiesség lángja. Bár a film nem fejti ki eléggé (bár ha úgy vesszük, mégis kellőképpen megteszi), a legfontosabb küldetése Apának és Fiának a tűz védelme. Az, hogy nem esznek embert, nem válnak állattá. Megmaradnak embernek, még a legzordabb körülmények között is.

Itt nem az akció a fő. A film trailerei a pár akció dús jelenetet emelik ki, holott a film nem erről szól, alig van benne ilyen rész. Sokkal jobban félünk attól, hogy az Apának egyszer meg kell húznia a Fia halántékához szegezett pisztoly ravaszát. A borzalom nem mindig a közvetlen fenyegetés képében jelenik meg: az állat módjára tartott lesoványodott emberek sokkal inkább félelmet keltenek, mert tudjuk, hogy valaki bezárta őket. Ráadásul a film befejezése sem boldog, sokkal inkább megrázó és fájdalmas.

A zene szinte belesimul a filmbe, és tovább erősíti a szívbe markoló hatást. A The Road nem tökéletes film, bizonyára lesz, aki talál kivetnivalót benne. De mégis, ez egy olyan alkotás, amire még évek múltán is emlékezni fogunk. Apa és Fia története annak, aki látja a filmet, örökké beivódik az emlékezetébe.

(A film eredetijéül szolgáló regény február 1-én jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában)