Konzulváros

Kezdhetném ugyanúgy ezt a bejegyzést, mint a Krakenről írtat, de nem fogom. Legyen elég annyi, hogy China Miéville még akkor sem képes konvencionális zsánerregényt írni, amikor ő maga jelöli meg egy jól körülhatárolható fogalommal. A Konzulváros (Embassytown) 2011-ből Miéville eddigi első sci-fije, amit megannyi díjra (Hugo, Nebula, Clarke, Campbell, BSFA) jelöltek, de csak a Locus SF-díját nyerte el, és bármennyire is közhelyesen hangozzon, nem hazudtolja meg szerzőjét, sem ötleteiben, sem a történetet elindító elképzelések szempontjából.

Az űr egy távoli szegletében, egy jelentéktelen bolygón, Ariekán található egy hatalmas, élő metropolisz. Ez egyáltalán nem különleges, sok ilyen van még a világegyetemben. A városban, egyfajta zárványként húzza meg magát az emberek kolóniája, Konzulváros. A bolygó őslakói, a Gazdák különös módon kommunikálnak, dupla hangképző szervükkel szólaltatják meg a Nyelvet, ami lényegében maga a mögötte lévő értelem; a Nyelv sajátos módon nem ismeri a jelölő és a jelölt fogalmát, ennek egyik hozadéka például, hogy nem képesek hazudni, hiszen minden kimondott szó a valóság egy-egy ideája. A Gazdákkal Konzulvárosban csak a konzulok, ezek a különös módon létrehozott klónok képesek beszélni, akik két emberként keltik egy személy illúzióját, hiszen az idegenek csak a két hangzós Nyelvet beszélni képes entitásokat tudják értelmes lényként elfogadni. Azonban a város és Arieka megszokott élete felborul, amikor Brémából, aminek a bolygó gyarmata, egy új konzul érkezik, aki nem csak, hogy különbözik az itteniektől, de felbukkanásával a Gazdák egész világa gyökeresen megváltozik.

A nyelv és a kommunikáció ritkán kerül elő a science fictionben, mint a történet mozgatórugója - persze nem a Konzulváros az első ezen a téren, de Miéville mindenképpen érdekesen és egyedien nyúlt a témához. A Nyelv és az areikai Gazdák ötlete nem is jöhetett volna más szerzőtől, ahogyan a jól végigvitt ötletből kisarjadó egyéb regényelemek, mint a bizarr konzulok vagy a Nyelvben hasonlatként funkcionáló eberek ("A lány, aki azt ette, amit elé raktak"). Persze nem kell megijedni, ugyan aki otthonosan mozog a nyelvelméletben az bizonyára sokkal több rétegét megérti és élvezi a könyvnek, de azok is tökéletesen fel tudják fogni, miről beszél a regény, akik nem szeretik a nyelvészkedést. És természetesen ez egy űropera, úgyhogy azok is találnak kedvükre valót, akik a tematika klasszikus jegyeit keresik. Ugyanakkor Miéville még itt sem tagadja meg önmagát, a regény első fele, Avice, az immerülő visszaemlékezéséből kirajzolódó kép hemzseg a ragyogó elképzelésektől, elég csak az immer (itt a hipertér megfelelője) természetére utalni. Az író nem ad többet számunkra ebből az űroperából, mint amire szükségünk van - egy-egy űrkikötő, városok említés szintjén, pár furcsa szokás és idegen - a fő történet megértéséhez, de már ettől is zsong az ember agya, pláne mivel kezdetben a múlt és a konzulvárosi jelen világa párhuzamosan fut.

Talán emiatt tűnik úgy, hogy a regény valamivel a fele után lelassul és itt-ott leül. Miéville olyan vehemenciával dobálta bele a keverékbe az újabb és újabb ötleteket, hogy amikor ez a mérték csökken és inkább a Nyelvre, az intrikákra és az új konzul, EzCal ténykedése nyomán kialakuló helyzetre fókuszál, az emberben hiányérzet keletkezik, akárha megvonnák tőle drogadagját. Félreértés ne essék, a történet még mindig érdekes, és a világ is kellően furcsa elemei kerülnek elő időnként, így az ember egyáltalán nem unatkozik, csak kicsit furcsa megszokni ezt a lelassult tempót és az új fókuszt. Nem érezni azt, mint olyan sok más hosszú regénynél - bizony, Miéville egyes regényeinél is -, hogy túlírt lenne a könyv (egy ügyes szerkesztő biztosan tudott volna még húzni belőle, de egy ügyes szerkesztő mindenhonnan tud húzni). Viszont sajnos az sem válik a regény javára, hogy végig megmarad sterilnek, ahogyan azt pl. itt is kifejtik. Egyszerűen valamiért nem képes berántani az embert - pedig a narráció első személyű -, talán a karakterekben nem sikerül eléggé elmélyedni. Avice, hiába az egyetlen nézőponti figura, akinek gondolkodását és személyiségét is megismerjük valamennyire, nem válik eggyé az olvasói szemszöggel, mintha valamilyen elvont visszaemlékezését olvasnánk, nem tudjuk beleélni magunkat a helyzetébe.

Holott a hangulat, ahogyan már utaltam rá, nagyon jól megfogott. Konzulváros és Arieka él és lélegzik - szó szerint és átvitt értelemben is -, de nincs olyan funkciója, mint Új-Crobuzonnak vagy Londonnak a Krakenben. Bevallom, ez kicsit meg is lepett, de örülök neki, hogy ezúttal a város nem lépett elő szereplővé, sőt, főszereplővé, és Miéville ötleteivel nem nyomta agyon a történetet (ami persze egy másfajta élvezetet nyújtott volna). Ugyanis amire végül kifut a könyv az mindenképpen megéri az olvasást, egyedi és nagyon jól végiggondolt, az előzményekből szervesen következő és  jól megmagyarázott. Miéville végre képes volt egy jó lezárást írni, nem marad hiányérzete az embernek vagy nem érzi azt, hogy azért őt most valahol csúnyán átejtették. Igen, kissé talán szentimentálisnak tűnhet a zárlat, de minden ott van, ahol lennie kell, és bebizonyosodik, hogy nem a semmiért mutatott meg bizonyos dolgokat a regény első fele. Talán kicsit jobban élveztem volna a könyvet, ha a Nyelvvel kapcsolatos végső ötletek kicsit hamarabb jönnek elő, ugyanis a könyv utolsó hatvan-hetven oldalán újra felpörög az ötletgyár és visszatér az a zsongás, ami a kötet első felét jellemezte.

Egy szó mint száz, a Konzulváros egy nagyon jó regény, kissé különbözik is Miéville más könyveitől, de alapjaiban hasonlít rájuk. Vad ötletek tárháza, egy fantáziadús világ, érdekes történet és mély rétegek, amelyek felfejtése a szakavatottak számára is örömmel szolgálhat. Nem tökéletes regény, nem is ez lesz a kedvenc kötetem a szerzőtől, de nagyon jó emlékként marad meg bennem és bátran ajánlom bárkinek, aki szereti az egyedi könyveket, mert Miéville úgy látszik, tényleg mindig egyedi könyveket alkot.

Bónuszként végül pár rajz, milyenek is lehetnek a Gazdák:

Forrás

Forrás

Forrás

Mesterséges horizontok

Idehaza nagyon ritkán jelenik meg olyan könyv, ami tematikusan a science fictionnel foglalkozna, pláne a kortárs sci-fivel. Ezért is fontos könyv Sánta Szilárd 2012-es Mesterséges horizontok című vékonyka tanulmánykötete, ami a Parazita Könyvek sorozatban látott napvilágot, ahol időről időre bukkannak fel a populáris kultúrával foglalkozó elméleti kötetek (krimi, sci-fi, fantasy). Ugyanakkor nem szabad elmennünk amellett, hogy a könyv koránt sem hibátlan, ráadásul furcsán válogat a vizsgált régiók és a vonzáskörükbe tartozó művek között.

Az igencsak információ-dús bevezető részben a sci-fi kezdeteitől írja le történetét, kitérve arra, hogyan is látják az irodalomtudósok a tematikát, ill. hogy a tematikáról milyen diskurzus alakult ki. Minden esetlegessége ellenére ezzel a résszel nem is lenne problémám, azonban a folytatásokban már felsejlenek olyan jellemzők, amik végig jelen vannak a könyvben és engem, mint olvasót és mint sci-fi iránt érdeklődő "hobbikutatót" is zavartak.

Elsőként mindjárt itt van, amiről a Magyar Narancs cikkében Sepsi László is beszél, vagyis hogy a könyv indokolatlanul és fals képet festve az egész zsánerről William Gibson "körül forog". Ez a cyberpunkkal foglalkozó résznél még érthető is, hiszen Gibson megkerülhetetlen a CP-ről folytatott diskurzus kapcsán, és ott még viszonylag széleskörűen beszél az irodalmi és az eszmetörténeti cyberpunkról. Később azonban számomra kissé esetlegesen előhozza Gibson A Gernsback-kontinuum című novelláját amikor az alternatív történelemről - pontosabban valami kissé megfoghatatlan "spekulatív fikcióról" beszél, amit zavar gyűjtőfogalomként használ, és elsőre úgy tűnik, csak a párhuzamos történelmekben játszódó munkákat érti alatta - beszél, de ez még védhető idézés. Azonban amikor a Trendvadász című Gibson regény kerül elő ugyanennél a témánál, ott már nem éreztem a felemlegetés létjogosultságát, legalább is a korábbi kontextusban semmiképpen.

És itt elérkezünk a második problémához: a témák és az írások ad hoc jellegéhez. Félreértés ne essék, a kötetben feldolgozásra szánt területek - (post)cyberpunk, brit SF boom, spekulatív fikció (?), új űropera, nanotechnológiai SF és biopunk - mind fontos és jelentős részei a kortárs sci-finek. A problémám az, hogy egyrészt nem alakul ki egy egységes kép - amire mintha kísérletet tenne egy-egy tanulmány zárszava, bár ebben nem vagyok biztos -, másrészt a vizsgálatra/szemléltetésre választott művek előcitálása esetleges. Mire gondolok? Fent már említettem a spekulatív fikcióval foglalkozó részt - Sepsi jogosan megjegyzi, hogy méltatlanul keveset szól a steampunkról -, de számomra sokkal szembetűnőbb volt a brit SF kilencvenes-kétezres évekbeli felfutását és az új űroperát bemutató rész. Az csak kekeckedés a részemről, hogy néhol nem említ meg ide vágó, fontos szerzőket - az űroperánál pl. Reynolds neve hiányzik -, de ennél sokkal különösebb számomra, hogy milyen indíttatásból választ példákat. A brit SF-nél China Miéville és Armada (Scar) című regénye kerül a fókuszba. Ez már csak azért is érdekes, mert eleddig egy szóval sem utalt rá a kötet, hogy a kortárs fantasztikum más területei - fantasy, természetfeletti horror etc. - is vizsgálódása tárgyát képeznék (a kötet alcíme: Bevezetés a kortárs sci-fi olvasásába). De ha el is fogadjuk, hogy az Armada, mint fantasy, ami keveri a különféle szórakoztató irodalmi zsánerek elemeit, példaként szolgálhat a brit sci-fi bemutatására (az sem világos, a fejezet címében az SF mit jelöl, sci-fit vagy valami mást?), akkor is felmerül a kérdés, miért ez a könyv? A Perdido pályaudvar, végállomás szintén remek példa lenne, ha nem jobb, és ne feledjük, hogy Miéville írt sci-fit is (Konzulváros, ami több, mint valószínű azért nem került ide, mert magyarul egy évvel később jelent meg - félreértés ne essék, kifejezetten tetszik, hogy magyarul hozzáférhető szövegekre támaszkodik, de erről később). Ráadásul ugyan tény, hogy Miéville talán a legizgalmasabb szerző a kortárs fantasztikumban, a britek közül még más műveket is elemezhetett/említhetett volna. Így ugyanis nem túl meggyőző, hogy valóban "BOOM"-ról beszélhetünk.

Az új űroperánál már valamennyivel jobban védhető a helyzet, ott ugyanis Dan Simmons Hyperionja kerül elő. Igazat kell adnom a szerzőnek, hogy mint a modern űropera egyik szemléletes példája remekül megállja a helyét a könyv, mindössze azzal van a bajom, hogy bár arra hozza szemléltetőül, hogy az űropera nem ismeri a "nemzet" fogalmát, a Hegemóniáról olvasva egészen más lesz az ember benyomása - hiszen számtalan, eltérő, gyakran földi nemzetekben gyökerező kultúrák összefércelt halmazaként jelenik meg előttünk ez a csillagközi birodalom. Dicséretes azonban, hogy igyekszik felvillantani, mennyire sokrétű regényről is van szó, függetlenül attól, hogy kissé sutának tűnik ez a rész, nem illeszkedik szervesen a korábbiakhoz, ahogyan a Banks Kultúrája bemutatása utáni Coda, ami valahogy a slipstreamet vonja be. Itt nem találni se magyarázatot, miért kapcsolódik az űroperához, sem pedig arra, hogy milyen céllal szerepel egyáltalán a tanulmányban (ráadásul igen rövid és ködös eszmefuttatás erejéig, ami egy egész tanulmányt megért volna).

Viszont, bármennyire is zavaró, kissé strukturálatlan és esetleges benyomást kelt a kötet, akadnak szép számmal pozitívumok is benne és vele kapcsolatban. Mindjárt azt fontos kiemelni, hogy végre egy olyan kötet, ami kilép a hetvenes évekkel bezáródó sci-fi világából és igyekszik bemutatni - kisebb-nagyobb sikerrel - korunk pezsgő és jelenünkre reflektáló science fictionjét, teszi pedig mindezt olyan kötetekre támaszkodva, amelyek a hazai olvasók számára is elérhetőek (éppen ezért lenne érdekes, ha ma íródna a kötet). Ráadásul, ahol tud, ott kitekint az irodalomból az eszmetörténet, a tudomány és a filozófia felé is, hogy még teljesebbé tegye a képet és rávilágítson, mennyire is szervesen beépült a sci-fi a világba és a világ történései mennyire intenzíven jelennek meg ebben a tematikában. A nanotechnológiáról szóló tanulmány éppen ezért talán az egyik legjobb fejezete a kötetnek, mert jó egyensúllyal hozza össze a két területet, és kellő mennyiségű irodalmi alapanyaggal dolgozik. A felhúzhatós lányról szóló utolsó rész is, noha valahol nem több, mint egy kicsit bő könyvbemutató, azért állja meg a helyét, mert reflektál a felvetett kérdésekre és azok jelenkori vetületeire.

A Mesterséges horizontok olyan könyv, amit érdemes regények mellé olvasni. Ugyanis a felhasznált regények olvasása után adhat egyfajta sorvezetőt, betekintést engedhet abba, hogyan is érdemes vizsgálni a különféle szövegeket - ezzel pedig lényegében beváltja az alcímben vállalt feladatát -, ugyanakkor mint önálló szöveg nem képes eléggé erős lenni. Az, hogy a szöveg mezei olvasónak néhol túl tudományos, tudományos szemmel vizsgálódó irodalmároknak pedig túlságosan "elmesélő", szintén rontják az olvasási élményt. Viszont talán tényleg az esetlegesség a legnagyobb gond a kötettel, mind felépítése szempontjából, mind pedig az egyes tanulmányok szempontjából. Kár érte, de kezdetnek kifejezetten jó.

A Fény Ura

Roger Zelazny is azon szerzői közé tartozik a fantasztikumnak, aki hivatkozási pont, idehaza mégis alig ismert a neve - és nem is nagyon van esély rá, hogy művei kiadásra kerüljenek, mert egyszerűen elrobogott mellette a zsáner. Persze ez nem teljesen igaz, mármint hogy ismeretlen: az Amber fantasy regényeiből több megjelent és novellái bekerültek a Galaktikába és különféle válogatásokba. De sci-fi regényei, amelyek a tematika klasszikusai, sokáig vakfoltok voltak idehaza. 2009-ben aztán az Agave belekezdett egy sorozatba, ami sajnos elhalt, ebben klasszikus SF regényeket jelentettek volna meg, így Zelazny Hugo-díjas és Nebula-jelölt 1967-es A Fény Ura (Lord of Light) című könyve megjelent magyarul (és ez is elkallódott a gyenge visszhangok miatt).

"Követői úgy hívták, Mahasamatman, és istennek hitték. Ő viszont inkább elhagyta azt, hogy Maha-, meg hogy -atman, és magát csak úgy nevezte: Sam. Ő sosem állította, hogy isten. De persze azt sem, hogy nem az."

Egy világban, ahol a reinkarnáció valós, istenek uralkodnak. Brahma, Visnu, Síva, Ganésa, Káli, Jama és társaik, nagy és félistenek, héroszok a Mennyben élnek, Templomaikból fogadják a halandók hódolatát. Azonban egy nap megjelenik Sziddhárta, aki egy az Elsők közül, de nem kért az istenség mézédes gyönyöreiből. Sőt, elhinti az elégedetlenség gyökereit, és Buddhává válik. Követőivel egyre több borsot tör az istenek orra alá, míg egyszer legyőzik, és a Nirvánába jut. De hosszú évek után Tathágata, a Buddha, Sziddhárta, vagy egyszerűen csak Sam visszatér a világba, hogy befejezze, amit elkezdett, és megdöntse az istenek uralmát.

A Fény Ura különös regény. Okosan ötvözi a hindu történetek hangnemét a science fiction elemeivel és szövegével. Rutinos sci-fi olvasók számára bizonyára nem jelent újdonságot, hogy az istenek itt nem transzcendens lények, és nem is az időszámításunk előtti V. századi Indiában vagyunk. Ez a világ nem a Föld, hanem egy idegen bolygó a messzi jövőben. Itt élnek az emberek, és egy kisebbség, a fejlett tudomány segítségével kvázi isteni hatalommal ruházta fel magát, míg a többség úgy él, mint a hindu mítoszok korának lakosai. De nem csak istenek vannak ezen a világon, hanem különféle démonok is, akikre elegáns magyarázatot kapunk. Összességében talán azt lehet mondani, hogy az egész regény elegáns. Zelazny fogja az ötletet, amit azóta már unásig ismerünk, de nem a legegyszerűbb, legegyértelműbb lehetőségeket írja meg, hanem érzékenyen összeilleszti a korábban említett történelmi hangulattal. Így válik a tudomány élő mítosszá, a tudatátöltés reinkarnációvá, a repülő az istenek szekerévé, és lesz az egész teremtett világ egy nagyon egyedi sci-fi.

De mindettől még nem válna emlékezetessé a regény, két tényező van benne, ami kortalanná képes változtatni ezt a majd ötven éves könyvet: a stílus és a gondolatvilág. Előbbit már érintettük, Zelazny az ötletek és a világ kialakításakor a nyelvet is különös hibriddé tette, szereplői nem csak egyszerűen egy hindu világba lettek helyezve, hanem annak szerves részei. Az istenek nem csak attribútumaikkal és mítikus elődeikkel azonosulnak, hanem a nyelvezettel is. Ráadásul az elbeszélői hang is felveszi a buddhista/hindu történetekből ismerős formulákat és mondatszerkesztést. Éppen ezért, amikor a szereplők olyan profán dolgot tesznek, mint hogy cigit kérnek, az sokkal erősebben hat, de mégsem lóg ki, valahogy az apró elejtett szavak és kifejezések képesek visszarántani a szöveget a realizmus talajára, így érdekes elegyet hoz létre az író, hiszen olyan az egész, mintha a valóságban történne egy mítikus történet a szemünk előtt. Ehhez pedig hozzáadódnak a különféle mesés elbeszélések, legendák, fiktív és valós buddhista-hindu szövegek beillesztése.

Ezzel pedig el is jutunk a másik fontos komponenshez. A hatvanas években nem meglepő, hogy valaki az indiai vallási világot használja, Zelazny viszont többet tesz, mint hogy egyszerűen újrajátszik néhány legendát és mítoszt sci-fi keretek között. Sam a hindu kozmológiára válaszul a buddhizmus elképzeléseit éleszti fel ellenerőként, de ahogy ő fogalmaz, nem is hisz benne igazán, és nagyon ő maga sem tudja, miért pont a Buddha tanait választotta ki eszközként. A regényben ezzel szemben nagyon érdekesen láthatjuk, mi is a buddhizmus, az emberekre gyakorolt hatását, és azt, hogy magára Samre milyen hatást fejt ki, hogyan változtat meg egy idea, egy eszme valakit, nem csak a főszereplőt, de azokat is, akik kapcsolatba kerülnek vele. Noha a lázadás valódi célja az, hogy az uraltak is megkaphassák azokat a technológiákat, amikkel az istenek rendelkeznek - vagy legalább is hagyják őket az istenek fejlődni a saját erejükből -, ez mégis különös eleganciával összekapcsolódik a buddhizmussal. Természetesen mindenkinek a maga tiszte, hogy eldöntse, mit olvas ki a könyvből, de mindenképpen érdemes figyelni a hosszú fejtegetésekre, az apró utalásokra és áthallásokra, mert egy sokkal komplexebb képet kaphatunk belőle.

A Fény Ura nem mindennapi regény. Az a fajta, amiről hosszan lehet beszélni, aminek ereje van, még ha nem is több száz oldal. Olyan regény, ami érdekes olvasmányélmény, még azoknak is, akik egyébként nem szeretik a science fictiont. Az pedig már csak hab a tortán, hogy valaha filmet akartak belőle készíteni, de végül egy olyan történetben csúcsosodott ki, amit a pár éve készült Argo-akció mutatott be.

Csillagmajor

Lázár Ervin állítólag saját gyerekkorának emlékeire támaszkodva írta meg a Csillagmajor című kötete írásait. Nem igazán regény, de nem is igazán novelláskötet. Az írások - tizenöt darab - egy apró, Isten háta mögötti tolnai falu, Rácpácegres vidékén játszódnak, szereplői a falusiak és a velük érintkezésbe kerülőmás emberek, grófnők, katonák, politikai funkcionáriusok.

A történetekben egy sokak számára ismerős világ képe rajzolódik ki, a magyar falu világa, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol az idegen azonnal feltűnik, a távolban a szomszéd templom tornya magasodik, az emberek életét pedig a természet szeszélye, a földeken való munka és a tradíciók határozzák meg. Az írásokban végigkövethetjük mintegy fél évszázad történéseit, de azok mintha csupán véletlenül érintenék meg Rácpácegrest és környékét. A falusiak csak szegről-végről kerülnek kapcsolatba a háborúval, a fejlődéssel, a kommunizmussal. Az ő életük, ahogyan a szerző írja, mit sem változik alapjaiban, függetlenül attól, a világ sorsa merre halad. De Rácpácegres a saját változatlanságában mást is őriz a paraszti életmód mellett, mégpedig egy különös, csodákkal teli világot. Itt akármikor felbukkanhat egy óriás, angyal, ördög, bármikor szembe jöhet egy aprócska csoda. Ez egy olyan világ, ahol akármi megtörténhet.

A Csillagmajor történetei kedvesek, és annak, aki semmilyen kapcsolatban nem állt soha a magyar paraszti világgal, érdekesek lehetnek. Akinek meg élénk emlékei vannak erről a világról - még ha csak nagyszülei elmeséléséből is -, az kedvesen elnosztalgiázhat felette a történetek felett. Mindenki megtalálhatja a számára kedveseket - engem A kovács története és A keserűfű melankolikus egyéni-nemzeti tragikuma fogott meg -, még ha esetleg több írás nem is hagy benne mély nyomot. Mert bármennyire is varázslatos ez a kötet, el kell ismerni, hogy valahol ott áll vagy bukik a sikere, hogy az adott olvasó hogyan is viszonyul a bemutatott világhoz. Így aztán én ugyan kellemes elszórakoztam, néha el is merültem a falusiak életének csodáiban, végül azonban még sem hagyott bennem mély nyomokat a kötet. Mindettől függetlenül nem hiszem, hogy bárki megbánja, hogy ezt az igazán rövid könyvecskét a kezébe veszi, mert lehetséges, hogy ő is talál szívének kedves meséket benne.

Axiomatic

Az ausztrál Greg Egannek meglepő módon idehaza igencsak sok novelláját olvashatjuk különféle válogatásokban. Így fordulhatott elő, hogy az Axiomatic című novelláskötetének egy híján az összes írása megjelent magyarul. Ezek között a legváltozatosabb témájú írásokat találjuk, közös jellemzőjük azonban az, hogy gyakran E/1-ben íródtak, egy-egy személyes probléma kapcsán kerülnek elő a különféle tudományos kérdések, sokszor pedig Egan magával az individuummal, az "énnel" játszik és elmélkedik róla.

The Infinite Assassin (A végtelen gyilkos, 1991)

Az egyik legfurcsább darab a kötetben. Valamilyen drog használata közben a párhuzamos univerzumok betüremkednek a valóságba, a főszereplő pedig az ilyen drogfogyasztók megtalálására és kiiktatására szakosodott. Kicsi olyan, mint a hullámfüggvénnyel zsonglőrködő Karantén, de itt elég kevés a kapaszkodó. A nézőpont miatt főleg a benyomások dominálnak, emiatt mi is kissé megzavarodunk, és mikor a történet végéhez érünk, csak lassan rakjuk össze, mit is olvastunk. Nem rossz írás, de mindenképpen érdemes többször nekifutni. (Magyarul: Csillaghajók antológia)

The Hundred Light-Year Diary (A száz fényéves napló, 1992)

Mi történik, ha sikerült információt visszajuttatni a múltba - és ez mindenkinek állampolgári jogává válik? Determináltság, szabad akarat, a jövő megváltoztathatóságának kérdése, Egan ügyesen játszik el ezekkel a kérdésekkel. Sőt, leginkább az ragadja meg, mihez kezd a kisember, ha lehetősége adódik lejegyezni mindennapjait és visszaküldeni: képes változtatni bármin, és a múltbéli én mennyire lesz rabja saját jegyzeteinek? Csupán az elején kell túltenni magunkat az asztrofizikai részen, ezt ellensúlyozva a végső csattanó viszont annyira emberi, hogy elsőre nem is számítanánk rá egy ilyen stílusú írásban. (Magyarul: Csillaghajók antológia)

Eugene (1990)

Egantől kissé szokatlanul ez az írás humort is tartalmaz, és most nem hideg intellektuális poénkodásra kell gondolni. A lottónyereményéből egy igencsak átlagos képességű pár meddőségüket mesterséges úton próbálja orvosolni, de a felkeresett szakember inkább egy zseni gyereket ígér nekik. A kötet más írásaihoz viszonyítva könnyed stílusú mű egészen az utolsó oldalig titokban tartja, mire is akar kifutni, hogy aztán egy pofon erejével kapjuk meg a szerzőre jellemző kvantumfizikai varászlatot. Furcsa ezt mondani, de ez egy könnyedebb darab a sok kvantumfizika után. (Magyarul: Csillaghajók antológia)

The Caress (Az ölelés, 1990)

Nagyon szuggesztív darab, legalább is bennem kellően nyomot hagyott. A főhős, egy rendőr, egy rutin házkutatás során egy halott nő házában egy emberfejű-leopárd testű kimérát talál. A novella egy furcsa művészeti ággal foglalkozik, aminek aztán egy nagyon különös műalkotás létrehozásában van szerepe, ahogy a kimérának is. Egan a maga kitekert logikájával megmutatja, hogy egyeseknek sokkal fontosabbak elvont dolgok, és ezekért akármire képesek, még ha az elért eredmény csupán egy pillanatig tart. És éppen ezért, bármennyire is hihetetlennek tűnik az egész, képesek vagyunk elfogadni, hogy ilyen létezik, mert miről másról szólna a művészet, ha nem a pillanatról? (Magyarul: Csillaghajók antológia)

Blood Sisters (Vértestvérek, 1991)

Ez az, ami talán a legkevésbé fantasztikus, illetve úgy fogalmazom, hogy az írás akár egy jelenben játszódó orvosi techo-triller alapfelállása is lehetne. Egypetéjű ikrek ugyanazt a kórt kapják meg, és feltételezhetően ugyanaz lesz a kimenetele is a betegségnek, de mi van, ha mégsem? Egan az orvostudomány és a gyógyszerészet egyik etikailag legfurcsább kérdését vizsgálja, nevezetesen a gyógyszerek tesztelésének menetét. Érdemes olvasás után elgondolkodni, vajon mi a jobb, amire kifutott a novella, vagy egy másik megoldás. Ebben a kettősségben rejlik az írás ereje. (Magyarul: Ópium keringő antológia; Galaktika 151.)

Axiomatic (Axiomatikus, 1990)

A Karanténból ismerős neurális modokkal kapcsolatos történetben egy férfi azért vásárol ilyen szerkezetet, hogy képes legyen megölni felesége gyilkosát. Egannél a tudat vagy a szemléletmód mesterséges módosítása kedvelt téma, a kötet más írásában is előkerül. Itt a fő kérdés az, hogy vajon a szándék elég-e a tetthez, és vajon nem lehetséges, hogy egy meggyőződéssel teljesen mást érünk el, mint amit eredetileg akartunk. (Magyarul: Feketecsuklyások antológia)

The Safe-Deposit Box (A páncélkazetta, 1990)

Ez egy nagyon különös írás, a főhős ugyanis egy olyan entitás, aki minden nap más és más testben ébred fel. Vándorlása gyerekkorától fogva zajlik, és egyetlen városkára korlátozódik. Egan érzékletesen festi fel, milyen is lehet egy ilyen ember (?) élete, hogyan képes megbirkózni az állandóan változó keretekkel, és bár nem kerül annyira nagy hangsúly arra a kérdésre, hogy mi is alakítja ki a főhős személyiségét, ha állandóan változik, valamennyi utalás erre is történik. A végső magyarázat talán kissé suta, de érthető és el lehet fogadni. (Magyarul: Ópium keringő antológia)

Seeing (A látó, 1995)

Elsőre szokatlannak tűnik az alapfelállás: egy fejbe lőtt férfinek testen kívüli élménye támad, ami állandósul. Aztán persze kiderül, hogy egyáltalán nem egy ezoterikus téma feldolgozásáról van szó, pontosabban de, csak Egan tudományos magyarázatot ad erre a nagyon szokatlan "nézőpontra": az agy egy része megsérült, ezért a beérkező információkból egy ilyen különös képet alkot meg magának. Rövid történet, igazából nem is foglalkozik mással, csak hogy milyen egy ilyen látószöggel együtt élni, de azt mondanám, még ezt sem viszi túlzásba. Itt éreztem igazán, hogy lehetne valami karakán történet mögötte, ami feltölti az ötletet. Nem volt rossz, de el tudtam volna még viselni többet. (Magyarul: Ópium keringő antológia)

A Kidnapping (Emberrablás, 1995)

Egy rendhagyó zsarolás és emberrablás története, a mesterséges személyiségmásolatok korából. Ez az írás igazából egyetlen egy dilemma kifejtése, a főhős morális problémája, ami abból áll, hogy hogyan is viszonyuljon felesége másolatához. A virtuális világok kérdésének egyik legérdekesebb aspektusát mutatja meg, és noha nem egy akciódús történet, mégis kíváncsiak vagyunk, hogyan birkózik meg a főszereplő önmagával és milyen megoldásra is jut végül. (Magyarul: Ópium keringő antológia)

Learning to Be Me (Hogy önmagam lehessek, 1990)

Ez a novella szintén azt a kérdést boncolgatja, hogy mitől lesz az ember egyén és nem csak egy szimpla szimulált személyiség, miben különbözik a valódi én a mesterségestől. A főhős hosszú "menekülése" a fejébe ültetett személyiségmásolat elől - pontosabban attól, hogy egyszer majd abban a kristályban folytassa tovább az életet. Az egész novella lényegében ennek az elsőre gyávának tűnő férfinek a története, de azért ha az ember belegondol, mi is hamar át tudjuk érezni rémületét. Végül egy érdekes hiba az, ami eldönti az egész kérdést, de azért számomra még mindig maradtak kételyek. (Magyarul: A Galaxis császára antológia)

The Vat: A Romantic Comedy (1990)

A főhős reménytelen szerelme, agyának átalakítása, genetikai machinációk, kissé zavar történet, és a címmel ellentétben nem igazán romantikus komédia. Amilyen rövid, olyan furcsa. Senki nem veszít semmit, ha ezt kihagyja. (Kiegészítés: a legtöbb kiadásban a The Moat című novella olvasható a The Vat helyett)

The Walk (A séta, 1992)

Az egész novellát úgy kell elképzelni, mint a legendás jelenetet A halál keresztútjánban (Miller's Crossing), amikor Gabriel Byrne vezeti John Turturrót az erdőben, hogy megölje, utóbbi pedig minden módon próbálja győzködni. Annyi a különbség, hogy itt a gyilkos egy neuromod miatt meggyőzhetetlen, a győzködő pedig egy kisstílű hacker figura. Hasonló az alapkérdése az Axiomatic-hoz, itt is az a kérdés, hogy lehet-e a hitet beültetni, és ez mivel is jár. Igazából a csattanó miatt lesz nagyon emlékezetes ez az írás, talán a kötet legjobban sikerült novellalezárása. (Magyarul: Csillagrobbanás antológia) 

The Cutie (A kis aranyos, 1989)

Igencsak bizarr alapötlettel rukkol elő ez az írás: egy férfi mesterséges embriót ültet magába, kihordja, megszüli és nevelni kezdi. A kis mesterséges gyerek elvileg négy éves korig él, de addig teljesen olyan, mint egy igazi csecsemő, leszámítva, hogy igazán sosem fejlődik az intelligenciája akárcsak egy két éves szintjére. Az írás eleve furcsa hangulatú, hisz a főhős megszállottá válik, és külön bejáratú őrületében könnyen ráismerhetünk az egyedülálló apukák egyik típusára, ami csak tovább fokozza a mesterséges gyerek által keltett groteszket. Természetesen mivel Egan hősei önreflexívek, igencsak mélyre kerülünk a szereplőlelkivilágába, így a csattanó különösen erőssé válik. (Magyarul: Feketecsuklyások antológia)

Into Darkness (Rohanás a sötétségbe, 1992)

A kötet talán legerősebb, legjobban eltalált darabja. A történet szerint egy hatalmas sötét buborék ugrál a Föld felszínén, eltorzítva a téridőt, és csupán a középpont felé lehet haladni, ahova fontos is eljutni, ugyanis a gömb eltűnését csak ott lehet túlélni. A novella hangulata és az alapötlet remekül összeillik, a főhős szemén át már-már horrorisztikus a középpont felé terjedő sötétség és az, ahogyan a hatósugárban kifejti a hatását a különös erő. Maradandó írás, emlékezetes képekkel és hátborzongatóan jó befejezéssel. (Magyarul: A Jessa fátyla antológia)

Appropriate Love (Házastársi szeretet, 1991)

Az abszurd Egan írások újabb remekbe szabott darabja a nőről, aki a méhében kénytelen megőrizni férje agyát, amíg növesztenek neki egy testet. Egyszerre bizarr, hátborzongató és nagyon érdekes ötlet, és a megvalósítás is Eganes, ahogyan a nő érzelmeinek változását és az életének átalakulását írja le. Itt nem a matematikai okfejtésre kell figyelni, hanem a főhősnő lelkivilágának rezdüléseire. (Magyarul: Csillagrobbanás antológia)

The Moral Virologist (Az erkölcsös víruskutató, 1990)

Egy bigott vallási fanatikus úgy dönt, a tudomány eszközét használva súlyt le a bűnösökre. A novella maga nem annyira erős, a történet középpontjában álló férfi lélektana jól ki van dolgozva, és persze a tudományos részletek is erősek, de valahogy nem hagyott bennem mély nyomot, hiába érdekes maga a történet. Valószínű ez egyéni beállítottság kérdése, nem a téma vagy a főszereplő lelkivilága miatt. Ennek ellenére ez sem rossz novella, sőt, ráadásul valamennyire különbözik is a kötet más darabjaitól. (Magyarul: A Jessa fátyla antológia)

Closer (Egyre közelebb, 1992)

Az alap a Learning to Be Me-ből ismert személyiségmásolat, vagy ha úgy jobban tetszik, a Diaszpóra tudatfeltöltésének megfelelője. Maga a fő kérdés pedig abban áll, hogy mennyire tudja megismerni valaki a másikat, és hogy vajon ha képesek vagyunk teljesen eggyé válni a másikkal, akkor még mindig megmaradunk Én lenni? Az egyént vajon az határozza meg, amiben különbözik a Másoktól? Filozófusok már évszázadok óta rágják ezt a kérdést, Egan pedig egy szerelmespár próbálkozásain keresztül a legmeghökkentőbb módokon keresztül igyekszik ha nem is kielégítő választ adni erre a kérdésre, de felmutatni, hogy ő hogyan is gondolkodik róla. A kötet "énkereső" novelláinak sorába illeszkedő, újabb elgondolkodtató írás, ami megnyerte az 1990. évi ausztrál Ditmar Awardot. (Magyarul: Tűzözön antológia)

Unstable Orbits in the Space of Lies (Bizonytalan pályák a hazugságok tengerében, 1992)

Ebben a novellában a fantasztikum eredetére nem kapunk racionális magyarázatot, így tehát mondhatjuk azt, hogy ez egy "fantasy", vagy valami hasonló. Persze ez nem is lényeges, mert maga az ötlet rejti magában az érdekességet: a különféle hitek - és Egan nagyon okosan a tudományban való hitet is ide sorolja - földrajzi területeken fejtik ki a hatásukat. Aki sok Egant olvas, az meg sem lepődik, hogy pont neki jutott eszébe ez, hiszen nagyon sokszor éppen a hit a fő kérdése a novelláinak (lásd a kötetből az Axiomatic-ot vagy a The Walkot). Itt lényegében nincsen szó másról, hogy a főszereplő most szembesül egy olyan jelenséggel, ami tökéletesen illeszkedik az írás világába, de a kérdés az, hogy a főhős elhiszi-e ez? És ha igen, akkor az mit jelent a fiktív világra nézve? (Magyarul: Holtak galaxisa antológia)

Egannek ebben a kötetben helyet kapott novellái tehát nagyjából hasonló kérdéseket járnak körül, de mindezt nagyon érdekesen és elgondolkodtatóan teszik. Aki a Diaszpórához hasonló élményt vár, az talán picit csalódni fog, de ezek az írások is nagyon jók, minden sci-fi olvasónak csak ajánlani tudom Greg Egan rövidebb történeteit is.

A hipertér vándorai

Az Árnyfal című kötet folytatásaként jelent meg A hipertér vándorai 2005-ben, amiben hét történet kapott helyet. Ezek egy kivétellel science fiction írások, a szórakoztató egyszerű daraboktól a maradandóakig.

Ian Watson: Egy a lehetséges közül

A Pioneer nevű űrhajó száz utasával egy új technológia, a Q-térben való utazás segítségével tart egy új világ felé. Ám nem várt esemény történik, amikor a hajó száz változatra szakad, egy-egy emberrel a fedélzetén. Azonban valami megérint néhány utast az utazás során, és feltárul előttük egy sokkal nagyobb méretű intelligencia és a téridő szövedékének árnyai. Watson írásának legértékelhetőbb része az új világ vizsgálatának és az expedíció megszervezésének realisztikussága, illetve jól működik a kvantummechanikára épülő elmélete az árutazásról és a Q-térről. Ugyanakkor a messiás vonal és a hatalmas "fajtudat" ötlete már kissé zavaros, és nem sikerül teljesen átadnia elképzeléseit. Ettől függetlenül ez egy érdekes darab, ami nem esik bele a kézenfekvő megoldások csapdájába.

Eric Frank Russel: Halandzsa

Russel legtöbbet idézett története egy űrhajóról, ahol rovancs készül, de a fedeb hiányzik. Nem mai darab, és könnyen elunhatjuk magunkat közben, ráadásul nem biztos, hogy sok megmarad bennünk belőle az egy szem poénon kívül. Legszemléletesebb jellemzése, hogy korábban már találkoztam a novellával, de oldalakig nem is jutott eszembe. Egyszer olvasható sztori.

Böszörményi Gyula: Jó éjt, kapitány!

Rejtélyesen induló, melankolikus történet ami egy nem túl meglepő és éppen ezért megrázónak sem nevezhető végkifejletbe fut ki. Még ha lenne is potenciál a lírai stílusban, az egész novella nem nyújt túl sokat, tucatírássá válik, amire nem nagyon fogunk emlékezni olvasás után.

Larry Niven: A laposföldi

Beowulf Shaeffer, akire a Neutroncsillag történetéből emlékezhetünk, az Ismert Űr egyik nagy utazója, egy űrhajón összeismerkedik a laposföldivel, Elefánttal, aki megelégeli, hogy akármennyit utazhat az űrben, csak laposföldi marad. Így hát vesz egy hajót, és elindul felfedezni a Galaxis legkülönösebb bolygóját. Ebben az írásban felbukkannak Niven csapongó fantáziájának egy-egy lényei és ötletei, illetve visszautal az Ismert Űr korábbi történéseire, de a szellemes stílus nem elegendő ahhoz, hogy a kissé ellaposodó történetet felrázza. Mert hiába a legkülönösebb bolygó, igazi végkifejletet nem kapunk, így aztán kissé különös érzése lesz az embernek, mikor befejezi a novellát.

Douglas Smith: Rendezett állapot

Az időutazás és a bosszú nem új téma, éppen ezért ez a novella sem ráz meg senkit. Egyszer el lehet olvasni, de amikor rájövünk - illetve elmondják nekünk -, hogy mi a csattanó, nem nagyon érdeklődünk már a végkifejletre.

Neil Gaiman: A smaragdszín vázlat

Ez az a novella, amiért megéri kézbe venni a kötetet! Gaiman zseniális novellista, és most sem hazudtolja meg magát, amikor újfent egy remekül működő mixet alkot. Vegyik Sherlock Holmes történeteit, és keverjük össze H. P. Lovecrafttel, az eredmény pedig ez az írás lesz, ami egyszerre hihetetlenül jópofa, velőt rázóan félelmetes, sziporkázó stílusbravúr és a végső csattanóval csak még inkább megbizonyosodunk róla, hogy Gaiman nem hiába az egyik legeredetibb szerző a körtárs fantasztikumban. A történet szerint Lovecraft Vénei már eljöttek, és békét hoztak, ám most valaki meggyilkolta az egyik kisebb lényt közülük. Ki lehetett az? Vajon tényleg veszély leselkedik a Vénekre? És talán tényleg nem jó dolog, hogy ők itt vannak? Mindezek mellé pedig minden fejezet elején apró finomságként hirdetéseket kapunk, amelyekből mások kész regényeket írnak. De szerencsére Gaiman jobb ennél, így válik A smaragdszín vázlat az egyik legjobb novellává, amit a viktoriánus fantasy témájában alkottak.

Judith Tarr: Állatkert

Ha nem is a legemlékezetesebb, de talán a legszerethetőbb történet a kötetből, ami a furcsa jövőbeli állatkert és egy elvált házaspár kislánya körül bonyolódik. Nincsenek nagy konfliktusok, sem erős jelenetek, de nem is vállal semmi nagyot, egyszerűen csak felvázol egy kissé furcsa helyzetet, nevezetesen amikor a gyermekünk egy pterodactilust szeretne megsimogatni.

A kötet tehát ugyan nem lesz minden idők legjobb válogatása, de Gaiman története miatt érdemes beszerezni, és pár másik novellának köszönhetően unatkozni sem fogunk, amíg a vékonyka válogatás végére érünk.

Isten hozott a majomházban! (Playboy antológia)

Akik tudják, hogy a Playboy magazin nem csupán a meztelen hölgyekről szól, hanem bizony gyakorta jelennek meg bennük érdekes cikkek és interjúk híres emberekkel, írókkal, színészekkel, azok nem fognak meglepődni azon sem, hogy néhanapján sci-fi írásokat is közöl a lap. 1998-ban ezekből a munkákból állítottak össze egy válogatást, amiből aztán a Szukits kiadó szemezgetett, és az eredeti 25-ből 12-t kiadtak az Isten hozott a majomházban! című antológiában. (Nem keverendő össze az azonos című Kurt Vonnegut novelláskötettel!) A kiadvány a maga nemében színvonalas sci-fiket tartalmaz klasszikus szerzőktől, és noha néhányon kifogott az idő vasfoga, a legjobbak még ma is frissnek hatnak, még ha eredetileg harminc-negyven éve is jelentek meg.

Stephen King: Az istenek szövegszerkesztője (The Word Processor, 1983)

Kinget nem kell senkinek bemutatni, és azon sem érdemes meglepődni, hogy sci-fi írások közé került,noha a vágyálmokat teljesítő, házilag barkácsolt szövegszerkesztő gépezet története nem igazán ebbe a tematikába tartozik. Maga az írás nem vállal sokat, és nem is lesz valami emlékezetes, hiába villantja fel a főszereplő sanyarú életét és a vágyott szép alternatívát, nem annyira erős a leírás, hogy komolyan megragadjon minket. Kellemes kis mese, igazából fajsúlytalan írás.

Frederik Pohl: A gépies ember (The Schematic Man, 1969)

Érdekes ötlet és jó novella lenne, de a megírása óta eltelt több, mint negyven év alatt már olyan mértékben feldolgozták a témát, hogy ennek a műnek már csak kuriózumértéke van. Többet nem is igazán lehet elmondani, az ember géppé válásának lelki kérdéseit felvető rövid munka.

Arthur C. Clarke: Alsó Földegyüttállás (Transit of Earth, 1971)

Ha nem látnám, hogy mikor jelent meg, azt hinném, valamikor a negyvenes években vetették papírra a novellát. Unalmas, lassú, a leírásokban és a történetben nincs semmi, ami fenntartaná az érdeklődést. Napjainkban már nem érdekes, hogy egy asztronauta megfigyel három bolygó együttállását - és semmi több. Nem tudom elképzelni, hogy ez még a hetvenes években érdekelhetett bárkit tizennyolc évtől fölfelé...

Ray Bradbury: Eltűnt város a Marson (The Lost City of Mars, 1967)

A kötet egyik legjobb darabja, minőségi írás, amit Bradburytől elvárhat az ember. Mintha a Marsbéli krónikák egyik kimaradt fejezetét olvasnánk, szemünk előtt megelevenedik a kihalt Mars újra feltöltött csatornáival, kihalt metropoliszával. De ahogyan az lenni szokott, a Mesternél az emberek állnak a középpontban, ők azok, akiknek a lelkét az elhagyatott város megragadja és nem ereszti. A történet ereje az emberi oldalban és a szép prózában keresendő. Talán csak kissé kurta-furcsa a lezárás, és egy-két dolgot nem értünk meg teljesen, mégis ez olyan írás, amit az ember magával visz további útja során.

Joe Haldeman: Több, mint részeinek összege (More Than the Sum of His Parts, 1985)

A kiborggá váló ember klasszikus esete, legalább is elsőre ennek látszik, Haldeman azonban képes meglepni minket. Eleinte érthetetlen, miért fecsérel ennyi szót a kiborg szexuális képességeire, aztán megadja rá a választ, mi pedig egyből látjuk, hogy itt bizony minden ravaszul elő volt készítve. Nem mondanám, hogy sci-fi történeti munka, de a kissé baljós és tanulságos befejezés mindenképpen kiemeli a kötet darabjai közül.

Le Guin: Kilenc élet (Nine Lives)

Philip K. Dick: Fagyos utazás (Frozen Journey, 1980)

Dick jobb novellista, mint regényíró, rövidebb írásai sokkal fókuszáltabbak és érdekfeszítőbbek. Nincs ez másképp ezzel a sztorival sem, a megszokott tudatalattiban való vájkálás kerül elő itt is, mint sok más Dick-történetnél, azonban itt egy emlékezetesebb próbálkozást láthatunk az írótól ennek szavakba öntésére. A novella vége ugyan nem ad katarzist, legalább is én hiányoltam valamit, de az évtizedes "álomban" vergődő űrhajós utazása szintén erős írása a kötetnek.

Ursula K. Le Guin: Kilenc élet (Nine Lives, 1969)

És elérkeztünk a legjobbhoz. Olvasás nélkül lefogadtam volna, hogy Le Guin kisregénye az élbolyban fog helyet foglalni. Hiába írtak már több száz könyvet a klónozás kapcsán, az írónő képes olyan aspektusát megmutatni, ami évtizedekkel később is érdekessé teszi a történetet. Moralitás, az embernek lenni kérdése, a másokkal való kapcsolatunk, ez mind előkerül a klónok kapcsán, a legfőbb kérdés pedig az, a mi személyiségünknek mennyire a részei azok, akik közel állnak hozzánk: család, barátok, rokonok. A Kilenc élet ráadásul irodalmilag is jól kidolgozott mű, a párbeszédek érdekesek, ahogyan a szereplők interakciói is élők. Mindenképpen ajánlott azoknak, akik szeretnének egy remek sci-fi írást olvasni.

Larry Niven: A leviatán (Leviathan!, 1970)

És a másik véglet, egy végtelenül könnyed történet az időutazóról, aki szembetalálja magát a mitológia óriásszörnyével. Niven nem tör nagy babérokra, ő csupán szórakoztató akar lenni, és ehhez nagyon is ért. A történetben nincsen nagy csavar, semmi grandiózus, ez egy egyszer élvezhető, kellemes kis szösszenet.

Robert Silverberg: Gianni (Gianni, 1982)

Silverbergnek volt már egy hasonló tematikájú novellája, a Végy egy katonát, ahol két történelmi személyiség mesterséges rekonstrukcióját ugrasztották össze a tudósok, itt pedig egy nagy zeneszerzőt ragadnak el halála előtt a múltból, hogy a közeljövőben páratlan zeneműveket alkothasson. Azonban ahogyan az lenni szokott, a művész is ember, és nem lehet tökéletesen megismerni senkit a kortársak elmondása alapján. Ráadásul semmi nem garantálja, hogy a régi hibák nem történnek meg újra. A Gianni egy élvezetes és érdekes történet, a múltból kiragadott ember toposzának értelemmel teli felhasználása. Mindenképpen ajánlott olvasmány.

Niven: Leviathan!

Robert Sheckley: Érzel valamit, amikor ezt csinálom? (Can You Feel Anything When I Do This?, 1969)

Sheckley klasszikus robottörténetei közül az egyik, ahol a kikapós háziasszony és a mindenes robot románca végül nem úgy végződik, ahogyan a robot elképzelte. Semmi különös nincsen ebben a történetben sem, sokban hasonlít más, az ötvenes-hatvanas években íródott Sheckley-novellákhoz, hangulatában és stílusában egyaránt. Nem rossz, de nem is váltja meg a világot, egyszer kellemesen el lehet olvasni.

Kurt Vonnegut, Jr.: Isten hozott a majomházban! (Welcome to the Monkey House, 1968)

A szerző egyik legtöbbet idézett írása a túlnépesedésről és egy igencsak különös módon a rendszer ellen lázadóférfiról. Az elsőre humoros és szatirikus írás valójában sokkal komolyabb, mint azt elsőre gondolnánk, és Vonnegut hozza a formáját, hogy rámutasson pár érdekes kérdésre a kora társadalmával kapcsolatban. Az már más kérdés, hogy ezek nélkül, egy másik korban és környezetben is működik-e a történet, de ennek eldöntése már az olvasón múlik.

Terry Bisson: Irodai románc (An Office Romance, 1997)

Jópofa ötlet, hogy a Windows világa valamilyen kicsavart formában átkerül a valóságba, Ablakokkal, Ikonokkal stb. Bisson szereti az ilyen típusú történeteket, elég csak a Nyomd le Annát! című rövid szösszenetére gondolnunk. Sajnos ez nem annyira eleven, és bár minden érthető és a helyén van, mégis kevésnek hat ma, a virtuális valóság hétköznapiságában. Mindenesetre ennek elolvasása sem Ablakon kidobott idő, jól el lehet vele lenni, ha az ember nem keres mély tartalmat az írásban.

Ha nem is tökéletes kiadványról van szó, az Isten hozott a majomházban! novelláinak elolvasását senki nem fogja megbánni, egy-két remek történettel is találkozhat, amelyekre valószínű évek múltán is emlékezni fog. Kár, hogy a maradék 13 novella nem fért bele ebbe a kiadása.

Sinistra körzet

Valahol a Kárpátokban, egy sosemvolt hegyvidéken terül el a Sinistra körzet, a határ mentén. Ide, pontosabban Dobrin városába - a helyieknek Dobrin City - érkezik meg a főhős, aki miután elveszti az iratait - amit sorsszerűen el kell veszítenie, hiszen a körzetben senki sem az, aki volt azon kívül - az Andrej Bodor nevet kapja Borcan ezredestől, a dobrini hegyivadászok vezetőjétől, az itteni élet urától. Ám maga a történet akkor kezdődik, amikor Borcan ezredes meghal, és ez ugyan elsőre nem látszik, az esemény sok mindent megváltoztat Dobrin Cityben.

A Sinistra körzet, az erdélyi születésű Bodor Ádám író 1992-es regényének nem a története a fontos. Andrej elbeszéléséből ugyan megismerjük a körzet fontosabb alakjait, szokásait, mende-mondáit, de az egész világ annyira szürreális, annyira erőteljesen telepszik rá a könyvre, hogy felesleges a történettel foglalkozni. Elég annyi, hogy Andrej fogadott fiát, Béla Dundasiant akarja megtalálni itt, a világ végén is túl, de valahogy nem nagyon igyekszik ezzel, éveket tölt el Dobrinban, és bár folyamatosan hivatkozik átutazó voltára, mégis lassan szerves részévé válik a körzetnek. A regény, vagy inkább novellák füzére - az alcím szerint "egy regény fejezetei" - első látásra is túlmutat az egyszerű olvasaton, és ezen a blogon nem is vállalkoznék mély elemzésére - aki kíváncsi, az számos cikket találhat a regényről (Korunk, Látó, Beszélő), inkább csupán az egyszeri olvasó szemével vetek rá egy pillantást.

Ami először szembe tűnik az olvasás során, az a kapaszkodók hiánya. Az ember nem tudja, hol van, bár nagyjából  be tudja határolni, és hamar rájön, hogy itt valami Isten háta mögötti hegyvidéken jár, ahol Európa ezen részének népei úgy kavarognak, mint a zöldségek egy nagy tál szegényes levesben. De mindez semmit sem ér, hiszen hamar kicsúszik a lábunk alól a talaj, amikor olyan, már-már groteszk dolgoknak leszünk tanúi, mint a hegyvidék felett örökkön repkedő esernyő, vagy Borcan halála. Ember alatti élet ez, ahogy sokan megjegyzik, a természet vad szabadságával szemben itt túlszabályozottak, a hegyi vadászok és vezetőjük nem csak egyszerűen az élet, de a létezés felett uralkodik, szava a fizika törvényeivel lép egy szintre, és tenni ellene ugyan lehet, de felesleges. Andrej is belátja ezt rögtön, és csöndes belenyugvással szemléli az őt körülvevő világot.

Ez a világ pedig korántsem kellemes, a hegyi köd, a hő, a csönd, a moha, az erdő, ezek valahogy nem a természetnek, hanem a pusztulásnak a megtestesüléseiként jelennek meg. Valahogy az emberi világ félig a mi korunkban, félig egy ősi állapotban létezik, és az emberi viszonyok is e között a két univerzum között ingáznak. De bármennyire is különbözőnek tűnjön ez a két világ, az emberek mindkettőben ugyanolyan állatiasak, akik csupán alapvető ösztöneikkel foglalkoznak. Éppen ezért válik végül Sinistra fojtogatóvá, ahonnan így vagy úgy, de el kell menni. Van, aki átszökik a határon és van, aki befordul saját szolipszista világába. A könyv nyelvezete is erősen a környezet hatása alatt áll, a lassú, nehézkes beszédet hirtelen váltja fel a nyers káromkodás, a szofisztikált sorokat a rövid, már-már primitív tőmondatok. Apokaliptikus világ ez, és ehhez fogható a nyelve is.

A Sinistra körzet nem könnyű olvasmány, ez a világ mindent megtesz azért, hogy eltántorítsa az embert, és nem is csinálja rosszul. Egy ennyire elzárt, már-már mitikus világ, ahova a valóság eseményei is csupán szürreális formában tudják betenni a lábukat, nem éppen kellemes helyszín, ráadásul az itt élők sem olyan figurák, akikkel azonosulni lehet. Ám ahogy mindenki más, végül mi is elhagyjuk Dobrin City-t, hogy évekkel később lássuk, hogy talán semmi sem változott, mert az életnek mindig lesz egy szelete, ami ilyen állatias és elnyomás alatt élő, egy olyan hely, mint a Sinistra körzet.

Kraken

Kiállíthatsz egy istent egy múzeumban?

Kezdjük a közhelyekkel: China Miéville egyike a kortárs fantasztikum legkülönösebb alakjainak, regényei mind egyediek és bizarrok, ötletei lenyűgözőek, prózája szellemes, figurái felejthetetlenek. És most jöjjön a lényeg: nincs ez másként  a Kraken esetében sem (amúgy 2010-es és Locus Fantasy nyertes, ha ez érdekel valakit).

Az egész egy szokatlan bűnesettel kezdődött. Mit szokatlan, megmagyarázhatatlan, egyszerűen lehetetlen: eltűnt a londoni Természettudományi Múzeumból a hatalmas Architeuthis dux egy preparált, nyolc méteres példánya, üvegvitrinestől, egy olyan teremből, aminek ki sem fér az ajtaján. De mégis ki az ördögnek kell egy hatalmas, halott lábasfejű, a mitikus kraken valós formája? Billy Harrow, az állat preparátora is ezen töri a fejét, és hamarosan választ is kap kérdésére: akárkinek, aki az Apokalipszist akarja hozni a világra. Kezdetben minden egyszerűnek tűnik, vagy legalábbis kezelhetőnek: különféle kultuszok, kraken-hívő szekták, és a velük foglalkozó kultuszrendőrség. Tiszta sor, van pár furcsaság a világon, de ez még semmi szokatlan. De mire véljen egy tetoválást, ami beszél? Vagy embereket, akik London utcaköveiből jósolnak? Vagy egy anyagtalan szakszervezeti vezetőt? És Billynek rá kell jönnie, mindez csupán a kezdet, hisz hamarosan kulcsfigurája lesz ennek az őrült hajszának a kraken után, amiről kiderül, hogy nem csupán egy túlméretezett tintahal, hanem egy mélytengeri isten, és akinek a birtokában van, az lángtengerrel boríthatja be az egész világot.

Aki valaha kezébe vett már könyvet Miéville-től, az tudja, mire számítson. A városfétis itt is erős, London él - a maga módján szó szerint -, minden utcája eleven, és sokkal többet rejt, mint gondolnánk. Ugyanis nem csak az a London van, amit mi ismerünk - ki jobban, ki kevésbé -, hanem egy másik (és itt nem szégyen Gaimant említeni), egy varázslatos, pontosabban fortélyos, ahol nem csak a szokásos varázslók és nekromanták élnek, hanem különféle kultuszok vívják háborúikat, amelyekben a hit által valóban istenek manifesztálódnak, a gengszterek sem éppen hétköznapiak, és akkor még a várost benépesítő számolatlanul sokféle mágikus lényről nem is esett szó. A Kraken - újabb közhely! - tipikusan az a regény, amiről ha elkezd az ember beszélni, elveszi a felfedezés örömét. Mert annyi zseniális ötlet sorjázik a lapokon, hogy mindenki, aki nyitott egy kicsit is az ilyesmire, mind a tíz ujját megnyalja örömében. Arról nem is beszélve, hogy mindenki találhat személyes kedvenceket - bevallom, én a kultuszgyűjtőkről szóló résznél tiszta szívemből elmosolyodtam. Miéville okos, meghökkentő és gyakran vicces dolgokat talál ki, a legegyszerűbb elgondolást is képes véresen komolyra venni, és a legvérmesebb fantasylényt is eddig nem látott módon kifordítani. Mert itt még az angyalok sem olyanok, mint hinnénk, és az evolúciónak is lehet fortélyos oldala.

Anno a Perdido pályaudvar, végállomás olvasása után sokáig merengtem, mit is olvastam: fantasybe oltott sci-fit, vagy sci-fis fantasyt? Miéville-nek megvan az a zseniális képessége, hogy a fantasy alapvetően irracionális világát is racionálissá teszi, de legalább is logikussá. Egy sci-fi logikával megírt fantasy, még ha ez nem is olyan erős a Kraken esetében, mint anno a Perdidónál volt. Itt bizony nem egyszerűen arról van szó, hogy van egy párhuzamos, varázslatos világ - az a világ ennek a világnak is a szerves része, csápjai kiérnek idáig, még ha nem is teljes egészében látjuk azt.

Mert hát elég sok különlegesség van a regényben, de mind közül talán a kraken, a mélytengeri sötétségből kiemelkedő, csápos isten és az ő köré épülő misztika az, ami a legerőteljesebb a szövegben. Az elhappolipolás, a csáposság és maga az egész krakenológia mind erőteljesen jelen van - és szerencsére a fordítás remekül adja át a hangulatot, nem lehet elégszer hálálkodni Juhász Viktornak -, és hiába annyi ötlet, a polip hatása mégsem sikkad el. Érdekes, hogy Miéville elejtett kifejezésekkel és pár képpel éri el, hogy egy-egy építőelem hatásos legyen. A gyilkos duó is nem azért lesz félelmetes, amit a regény lapjain tesznek, hanem amit csak sejtet a szerző. Ugyanígy a kultuszok háborúja és a mini apokalipszisek is inkább elejtett szavakból és hangulatokból épülnek fel, nem pedig színes-szélesvásznú jelenetekben. És szerencsére Miéville van annyira jó író, hogy képes legyen mindezt véghezvinni és ne legyen érdektelen.

De mindennek ellenére sem lesz a Kraken tökéletes regény. Sajnos a történet nem valami erős, hiába érdekes és rejtélyes, és fordulat fordulatot követ, a cselekmény lassan hömpölyög, és ez egy ennyire hosszú könyvnél, ahol ráadásul tényleg számolatlan apró elemet vonultat fel a szerző, nem feltétlenül szerencsés. Ráadásul sajnos a szereplők sem lesznek eléggé közeliek, még Billy figurája is megmarad valami távoli alaknak, nem éljük bele magunkat a cselekedetekbe, hiába látjuk a mozgatórugókat, értjük a motivációkat, de a legtöbb karakter megmarad különlegesnek, semmint megfoghatónak. És talán még az is problémaként jelenhet meg, hogy Miéville tényleg rengeteg ötletet vonultat fel, és egyszerűen nincs idő mindennel foglalkozni, egy részük megmarad cukorkának az üvegvitrin mögött, amiről viszont így nem teljesen érthető, miért volt jó megmutatnia. Ez tehát egy olyan regény, ami néha túl sokat markol.

Mindent összevetve viszont ez egy nagyon-nagyon jó könyv, ami beszippant, a polipcsápok lerántanak a fortélyos London mélyére, és majd csak hatszáz oldal után engednek újra a felszínre. Miéville akármennyire is nem tökéletes művet írt, akármennyire is néha túlírt a kötet, van benne valami megfoghatatlan, valami bizsergető, valami egyedi, ami miatt az ember az utolsó oldal után úgy érzi, bizony most kell még egy írást olvasnia a szerzőtől. Mi ez, ha nem tehetség?

Éjszárnyak

Robert Silverberg ma már az SF nagy öregje, történetein generációk nőttek fel és több írását a tematika fontos művei között tartanak számon. Idehaza kevésbé ismert három kisregényéből összeállított regénye, az Éjszárnyak (Nightwings), amit ugyan kiadtak a kilencvenes évek hazai könyvdömpingjében, de olyan gyorsan el is tűnt. Pedig nem akármilyen kötetről van szó, elég annyit mondani, hogy az eredeti, 1968-as Éjszárnyak kisregény hozta meg Silverberg első Hugóját (ha az 1956-os Best New Author kategóriagyőzelmét nem számoljuk), és a másik két kisregény közül, melyek Az Emlékőrzők között (Perris Way) és A Jorslembe vezető út (To Jorslem), utóbbit szintén jelölték Nebulára és Hugóra is. A történetek összegyűjtve 1969-ben jelentek meg először.

A Föld Harmadik Ciklusában, Roum ősi városába tart három utazó. A Kémlelő, aki nevét csak saját Kasztjának árulhatja el, Avluela, az Éjszárnyas, és Gormon, a Torzszülött. Hamarosan Roum Hercegének vendégei lesznek, aki, mint Uralkodó, megkívánta a kecses Éjszárnyast, ám hamarosan ezért a tettéért óriási árat kell fizetnie, amikor elérkeznek a mitikus Hódítók, akiknek jöttére a Második Ciklus kataklizmája óta várnak a Földön, s a Kémlelők évezredek óta kutatják a csillagokat hatalmas flottájuk után. Az invázió után a világ rendje megborul, a trió szétválik, hogy aztán a Kémlelő - aki Perrisbe érkezve már Tomis az Emlékörzők közül - hosszú útjának végén Jorslemben rájöjjön, mi is jelenti a Föld lakói számára az igazi megváltást.

A hatvanas évek az egész emberi kultúrában, annak minden területén mozgolódást szült, a második világháború utáni nemzedék kereste a helyét és igyekezett új utakat mutatni, a meglévő formákat megújítani. A sci-fiben is ez történt, a New Wave témákban, formában, stílusban igyekezett változtatni. Ebbe a tendenciába tökéletesen illeszkedik az Éjszárnyak. Science fiction, de a titokzatos kataklizma - amelyet végül megismer az olvasó, mikor az Emlékőrzők között jár a főhős - utáni világ kissé fantasybe illő. De ebben a fantasyben idegen lények járják a bolygót, génmódosítás az alapja a különféle furcsa embereknek, és a technika, noha a többség számára valami vallásos-mágikus dolog, még mindig létezik és a szakavatottak valamennyire képesek is használni azt. Az embert hamar magába szippantja ez a különös és öreg világ, ahol a mi korunk az Első Ciklus vége, és az emberiség már túljutott fénykorán, a Föld vegetál, ha nem egy lassú lejtőn csúszik a pusztulásba.

Nem csak a helyszín szokatlan. A fő karakter, a kezdetben névtelen Kémlelő, majd nevét természetességgel Tomisra váltó figura nem tekinthető a klasszikus értelemben vett  főhősnek. Nem cselekszik, csupán sodródik, és amikor mégis cselekvésre szánja el magát, akkor is végül sikertelenségben végződik az általa elindított folyamat, ráadásul ennek egyetlen folyománya pont saját lelki békéjének megbomlása. Az, hogy nevét olyan egyszerűen lecseréli, mint egy ruhát - még ha a Kasztokba való belépés is áll ennek hátterében - csak még jobban erősíti, hogy igazából egy jelentéktelen öregemberről van szó, aki még saját maga előtt sem képes igazi erős figurává válni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem hihető, hiszen vannak saját gondolatai, kétségei, értelmes figura, csupán passzív, sodródó. Éppen ez teszi őt megfelelő alaknak egy ilyen műbe, hiszen a Föld is passzív, éppen ahogyan ő, és ahogyan a Földnek, úgy az Emlékőrző/Tomisnak is szüksége van megváltásra, ami sikeresen el is ér. Az talán kicsit homályos, hogyan is jut el végül oda, hogy felajánlják neki ezt, de egészen addig a pontig hihető helyzete.

Az Éjszárnyak mindenképpen egy érdekes mű, olyasmi, mint egy különös utazás egy álomszerű világba, miközben a kísérőnk valami erkölcsi igazságokról beszél nekünk. Mi persze el vagyunk foglalva a képpel, a látvánnyal, így csak fél füllel figyelünk. Vagy megragad bennünk valami, vagy nem. Mindenesetre a könyv szépen öregedett, több mint negyven évvel a megírása után is le tudja kötni az olvasót, már ha az inkább szemlélődne, mint a főhős, nem pedig akcióra kíváncsi, hisz itt az apokalipszis már elmúlt, az invázió pedig egy lázálomszerű éjszaka alatt lejátszódik, minden nagy csata nélkül. Ráadásul, ha valaki jellemző New Wave írást keres magyarul, annak is tökéletes választás lehet ez a könyv.