Snow Crash

Íme egy újabb régi írás, egy korai zsenge (valamikor 2008 tájáról) az azóta megszűnt InterGalaktikáról (ott "Resetelt" cyberpunk címen jelent meg), Neal Stephenson Snow Crash-éről. Akkor még nem is sejtettem, hogy később úgy fogok hivatkozni a regényre, mint ami igazán megmutatta, hogy a klasszikus cyberpunk már nem működik - tette mindezt baromi szórakoztató formában.

A cyberpunk (CP) műfajához mindig egy nevet szokás társítani: William Gibsont. Való igaz, a science fiction „fősodra” Gibson Neuromancer c. regénye után ismerte el a CP-t, de nem Gibson körül forog a cyberspace! Több nagyszerű szerző – Bruce Sterling, Lewis Shiner, Rudy Rucker stb. – vallotta magáénak a CP-t, és vallja még ma is – amikor Gibson már elfordult tőle, elég csak a Trendvadászra és az Árnyvilágra gondolnunk. Azonban ennek ellenére is egyenlőségjelet tettek Gibson és a cyberpunk közé. És mikor Gibson kezdett kifújni, mindenki a CP végét jósolta.

Ebbe a közegbe robbant be az akkor még alig ismert szerző, Neal Stephenson regényével, a Snow Crash-sel, mellyel új lökést adott a cyberpunk vérkeringésének, és bebizonyította, hogy igenis van élet Gibson után.

A könyv 1992-ben jelent meg, és jelölések sorát gyűjtötte be. Története valamikor a közeljövőben játszódik, egy elég különös Amerikában. Az USA egy bürokratikus árnyék-országgá korcsosult és már csak kis területet irányít. Az igazi élet az olyan helyeken van, mint Mr. Lee Hongkong Diaszpórája, vagy a nyárspolgári bürgerparkok. A jövő kifordult önmagából: a Cosa Nostra pizza-szállításra szakosodott, a Kongresszusi Könyvtár pedig a CIA-vel karöltve egyfajta titkosszolgálattá vált. Ez a Franchise-Alapú Kvázi-Állami Jogalanyok, céges hadseregek és országúti vagányok kora. Ilyen figura a főhős is, Hiro Protagonist – neve csöppet sem feltűnő, annak mindkét alkotórésze azt jelenti, hogy ő a főhős. Hiro ex-hacker, a kor internetének, a Metaverzumnak az egyik legismertebb arca, emellett önjelölt szamuráj, aki mindig egy katanával mászkál. Jelenleg jobb híján a maffiának dolgozik, mint pizzafutár. Azonban egy balul sikerült kiszállítás során összeismerkedik Y.T.-vel, a high-tech kütyükkel teleaggatott fiatal kurírral. Hiro és a lány közös vállalkozásba kezdenek: információvadászok lesznek. Hiro ebben a minőségében, egy régi barátján, Da5id-en keresztül belekeveredik a titokzatos új netes vírus, a Snow Crash ügyébe (a kifejezés azt jelöli, amikor a számítógép annyira fertőzött egy vírustól, hogy még a monitort sem képes működtetni). Persze a dolgok tovább bonyolódnak, amikor feltűnik Raven, a hatalmas aleut, aki egy atombombával jár-kel a világban. Lassan kiderül, hogy mindezeknek az eseményeknek közük van a milliárdos L. Bob Rife-hoz, akinek óriási, szedett-vedett Flottája, tele mindenféle nyelvű menekültekkel, bármelyik pillanatban rászabadulhat Amerikára.

Stephenson fogta a cyberpunk jól ismert alkotóelemeit (mint a cyberspace, a szétforgácsolódott USA, a végletesen kettészakadt társadalom, a hackerek kultúrája, a high-tech szerkentyűk garmadája), összekeverte őket, és egy pikareszk, humoros kalandregényt alkotott. A fordítónak külön dicséret jár, amiért képes volt olyan vagánnyá tenni a szereplőket, amilyenné egy Gibson-szereplő sosem válna. A párbeszédek ütősek, az ötletek eredetiek, a helyzetek jól eltaláltak. A szerző jól adagolja a komoly, magyarázó részeket és a humoros, oldottabb jeleneteket. Maga az alapötlet, a sumérokig visszavezetett „nyelvi-hackerkedés” pedig elég új ahhoz, hogy elbódítsa az olvasót. Néha ugyan picit erőltetett a regény, de ezt feledteti a sok akció, az ütős dumák és a leleményes ötletek. Maga a Metaverzum mai szemmel kissé anakronisztikus, de mégis megfoghatóbb, mint Gibson mátrixa, ahol a JÉG és az MI-k az urak, ember be nem teheti oda a neuronjait. Itt a Metaverzum igazi „second life” módjára funkcionál, tehát sokkal közelebb áll az ezredforduló virtuális realitásához, mint a komor és sötét elődjei.

Ez már nem az a rideg, embertől idegen CP, melynek világáról Brian Aldiss azt nyilatkozta, hogy abban nem lehet felnevelni egy gyereket. A Snow Crash világában fel lehet nevelni – csak nem olyannak, amilyennek szeretnénk. Ez az individuumok kora; aki nem képes önállóan érvényesülni, azt befalják a bürgerparkok vagy a fedesek Amerikája. Mindemellett az individuumok nem csak ebben a formában jelennek meg. Ezeknek a szereplőknek világmegmentő céljuk van. Ők nem egy MI titokzatos megbízásából dolgoznak, egyszerűen először a saját bőrüket akarják menteni, aztán kénytelenek rájönni, hogy azt a világgal együtt kell megmenteniük. A regény megelőlegezi a cyberpunk újjáéledését, amikor a stílus fölhígul, a szöveg már nem durva metaforák és szimbólumok kusza halmaza. Itt a cyberspace nem valami megfoghatatlan „másik valóság” – itt igenis majdhogynem kézzel fogható, sőt, a vírus által a két „világ” össze is kapcsolódik.

Hogy miért különbözik ennyire a cyberpunk kétféle jövőképe? Talán a megírás ideje miatt: Gibson a számítástechnika hajnalán álmodta meg műveit, Stephenson viszont már akkor, amikor a személyi számítógép elterjedőben volt és látni lehetett, hogy az internet és a rohamosan fejlődő informatika teljesen átalakítja az életet. Mindkét szerző jól ráérzett a korszellemre, és bár más-más oldalról közelítette meg a cybergenerációt, mindketten megláttak belőle valamit.

Hogy végül mi vált valóra, Gibson nyomasztó, sötét álma, vagy ez a modern kori lovagregény: lehet, hogy erre nincs kielégítő válasz.

Stephan Martiniere borítója a regényhez

Iain M. Banks kérdezz-felelek

Kicsoda ez a Banks?

Iain M. Banks skót sci-fi író volt, aki 1954-ben született és 2013 júniusában hunyt el rákban. Első regényét, ami a The Hungarian Lift-Jet címet kapta, 16 évesen írta. Persze nem ez jelent meg tőle, ez ugyanis A darázsgyár volt 1984-ben, ami azonnal hatalmas kritikai és közönségsikert hozott neki és elindította sikersztoriját. Összesen 15 nem sci-fi regényt írt, ezeket Iain Banks néven publikálta. De írt sci-fit, nem is keveset, összesen 12 regény jelent meg tőle Iain M. Banks név alatt. Sok díjat nyert vagy jelölték rájuk, sci-fi szempontból a két Brit SF-díja érdekes illetve a Hugo jelölése A száműzőért.

Nem neki van ez a sorozata, ez a Civilizáció vagy mi?

Kultúra, és igen, az első sci-fi regénye, az Emlékezz Phlebasra már ebben játszódik, mindössze három regényét nem helyezte ebbe a világba. Ez egy űropera, ahol a Kultúra egy magasan fejlett utópisztikus civilizáció, társadalomnak nem igazán lehetne nevezni, mert mindenki teljes mértékben egyenlő és szabad. Banks liberális elme volt, és ennek mentén a Kultúrában a polgároknak minden a rendelkezésükre áll, hogy kiteljesedhessenek. Hatalmas mesterséges intelligenciák, az ún. Elmék koordinálják a dolgokat, hold méretű űrhajók szelik az űrt és a Kultúra lakosságának jelentős része mesterséges világokon, ún. orbitálokon lakik.

Hát, nem tűnik valami izgalmasnak, mégis mi történhet egy utópiában?

Pedig az, mégpedig azért, mert Banks saját maga próbálja valahogyan megtalálni a saját utópiájának sötét oldalait vagy gyengéit. Éppen ezért a főszereplői szinte mindig a Kultúrán kívülről érkeztek – humanoidok vagy három lábú idegenek – és a regények konfliktusai a Kultúra valamilyen negatív oldalát hivatottak bemutatni. Az Emlékezz Phlebasra cselekménye például a Kultúra-Idiri háborúról, ennek az utópiának az utolsó háborújáról szól, a Fegyver a kézben a szupercivilizáció fejletlenebb fajokhoz való viszonyát veszi górcső alá, a Holtpont egy Kultúra elleni összeesküvés körül bonyolódik, a Nézz a szélbe pedig a Kontaktot, ennek az utópiának a hadseregét kritizálja, amikor eddigi legnagyobb fiaskójukat mutatja meg az olvasónak. A legutóbb idehaza megjelent kötet, a Közelkép szintén egy galaktikus háborún keresztül mondd el többet a Kultúra és más civilizációk viszonyáról.

Paul Youll borítója a Holtponthoz

Hohó, itt van hadsereg? Meg háború? Űrcsaták is vannak?

Igen, vannak, bár nem ezek teszik ki a fő vonalat a regényekben. És igen, van hadsereg, már ha az önállóan működő, egyszerre beszivárgó ügynökként és romboló fegyverként funkcionáló Kontakt tagokat annak lehet venni. Nekik is egy speciális egysége, a Rendkívüli Körülmények szekció hivatott a Kultúrát érintő „piszkos ügyekkel” foglalkozni. Lényegében ők azok, akiknek köszönhetően az utópia fenn tud maradni.

És ha most akarok elkezdeni Bankset olvasni, mivel kezdjem? A legelső sci-fijével?

Nem ajánlom, ugyanis az még kifejezetten magán viseli a kezdő sci-fi írók gyermekbetegségeit. Banks hajlamos túlírni a könyveit, és az Emlékezz Phlebasra is ilyen, bár tény, hogy minden van benne, ami élvezetes a későbbiekben. Kezdésnek ajánlom A játékmestert, ez egy moralizáló sci-fi, ami rövid és betekintést enged a Kultúra gondolkodásmódjába. Utána jöhet nyugodtan a Phlebas, aztán érdemes a hazai megjelenés sorrendjében haladni: Fegyver a kézben, Holtpont, Nézz a szélbe.  Utóbbi talán a legjobban sikerült Banks sci-fi. De remek kezdés lehet a Közelkép is, az ugyanis mindenféle előismeret nélkül is élvezetes, már csak azért is, mert igazi színes-szélesvásznú űropera. Ide tartozik még az Anyag és az Ellentétek, de ezek sajnos nem a legjobb könyvek, mindkettőben túlteng a királydráma és az ármánykodás. Persze aki szereti ezt, az itt is jól fog szórakozni.

Említetted, hogy van nem csak Kultúra sci-fije is. Azok milyenek?

A Sötét háttér előtt egy sci-fi Odüsszeia, a főhősnő egy nyüzsgő naprendszerben utazik keresztül-kasul, ebben kifejezetten sok az akció, bár nem olyan filozofikus, mint egy-egy Kultúra kötet. A száműző klasszikus űropera Banks sajátos jegyeivel megtöltve, hatalmas űrhajók, idegenek és minden, amit egy sci-fi olvasó szerethet. A 2013-ban kiadott Félemmetes géjpezet pedig egy rövid könyv, sokak szerint az egyik legélvezetesebb Banks: itt elszakad az űroperából és egy négy szálon futó történetben mutatja be a távoli jövő Földjét, ami elfordult az űrutazástól.

Mark Salwowski borítója a Holtponthoz

Banksi jegyek?

Úgy mint az űrhajók fura vagy vicces nevei, mint a Csavard lazára vagy a Logikát Keresek, Ne Taposs Rám, a hatalmas BDO-ok (Big Dumb Object) azaz óriási mesterséges űrbéli építmények, mint a több kilométeres Rendszerközi Hajók vagy az Orbitalok, de akár az Anyag hagymabolygóját is említhetnénk. Banksi sajátosság az állandóan csipkelődő, panaszkodó drón, ami vagy aki sokszor megy a főszereplő idegeire, ennek ellenére mégis szerethetőek. Az Elmék játszmái is ide tartoznak, ahogy a már-már szuperképességű Kontakt ügynökök machinációi is. És persze a furábbnál furább idegen lények, akiktől nyüzsög a Galaxis, elég csak a háromlábú homomdákra vagy mellkasukon is karral rendelkező, macskaszerű kelgirekre gondolni.

Aha. Akkor magyarul minden könyve megjelent.

Nem, sci-fiből még egy, a The Hydrogen Sonata vár a megjelenésre, de Banks hazai kiadója, az Agave jövőre kihozza ezt is. Hogy a szépirodalmi könyveivel mi a helyzet, az jó kérdés, A darázsgyár ugyan megjelent idehaza, de kérdés, lesz-e más az M nélküli Bankstől.

És film?

Nos, rebesgetni mindent rebesgetnek, de még semmi sincs. De ha gondolod, nézd meg ezt a fan videót, ami a Kultúra szellemiségét idézi:

A marsi

Mark Vekni: Hé, miért hívsz Vekninek?

Acélpatkány: Végül is mindig kalóriákat számolsz. Meg nem jön a nyelvemre az, hogy Watney, ezt bevallom. A Vekni jobban hangzik.

Mark Vekni: OK, cickány.

Acélpatkány: Patkány.

Mark Vekni: Tessék?

Acélcickány: Semmi.

Mark Vekni: Szóval, mi a gond?

Acélcickány: Nos, gondoltam veled beszélem meg ezt az egészet. Félek, hogy engem ki fognak utálni.

Mark Vekni: Na?

Acélcickány: Hát, én nem tudtam maradéktalanul rajongani A marsiért.

Mark Vekni: Haver, ne már!

Acélcickány: OK, elismerem, hogy egy nagyon szórakoztató regény, teljesen megértem, miért futott be a szerző azután, hogy online kipakolta a Marson ragadt asztronauta kalandjait. Meg aztán persze azért is nagy szenzáció ez, mert a könyv egy „hogyan éljük túl a Marsot” kézikönyv turistáknak, vagyis sok tudományos okosság is van benne. Mondjuk, ha jól végiggondolja az ember, az a szép az egészben, hogy nem megy bele annyira mélyen, hogy az olvasó, ha nem is fog fel mindent, de azt érezze, hogy „ja, ezt én is meg tudnám érteni, ha odafigyeltem volna fizikaórán köpőcsövezés helyett.” Szóval egyrészt hard SF, másrészt azért nem kvantumfizika.

Mark Vekni: Nyilván. Egy regényről beszélünk ember, nem Hawking doktorijáról.

Acélcickány: Igen, regényről. Az alaphelyzet egyszerű robinzonád – értsd: valaki egyedül marad egy lakatlan helyen, és túl kell élnie/el kell jutnia onnan. Neked mondjuk nem volt saját Pénteked, hacsak a krumplik nagyon nem nőttek a szívedhez. Szóval az alapfelállás ismerős, mindettől azonban nem működött volna a dolog. Kellett a szerethető főszereplő.

Mark Vekni: (kihúzza magát) Én.

Acélcickány: Igen, te. A nagyszájú, szerethető, barátságos, végtelenül optimista, minden helyzetben boldoguló, találékony átlagfickó – még csak nem is te voltál a parancsnok vagy valami –, akinek mindenkihez van egy jó szava, még akkor is, ha az tizenkét perc alatt jut is el a másikhoz. Nem lehet egy ilyen fickónak nem drukkolni, pláne amikor folyamatosan vicces szövegeket mond, ezzel oldva a feszültséget két halálos csapás között – vagy éppen aközben. Én magam is meglepődtem, de nem idegesítettél annyira, mint gondoltam.

Mark Vekni: (gúnyosan) Ennek igazán örülök.

Acélcickány: De tényleg. Igaz, egy idő után nagyon amerikai lett az egész, nem csak a te hozzáállásod, hanem a többi szereplőé is. Az egész könyv egy hatalmas hurráoptimizmus, megszórva jó adag patetikussággal. Tudom, ez ilyen, de akkor is, kicsit néhol már sok volt. Mondjuk más kritikákkal ellentétben lenyeltem, hogy nem láttunk téged kiborulni – te magad írtad az elején, hogy nem fogsz mindent leírni, szóval ezeket simán elhallgathattad. Persze tény, hogy két év Mars után egy icipicit megváltozhattál volna.

Mark Vekni: De én így vagyok jó! Engem így szeretnek. Minek változtam volna meg? Pláne mert ez nem egy lélektani regény. A cél a tudománynépszerűsítés és a szórakoztatás.

Acélcickány: Ha már a tudomány, azért egy-két dolgon elmorfondíroztam.

Mark Vekni: Ne kímélj!

Acélcickány: Szóval, hogy milyen „zökkenőmentesen” mentek a dolgok. Nyilván nem arra a tucatnyi dologra gondolok, ami meg akart ölni. Kicsit olyan is volt a végére, mint a Gravitációban, ahol egyik vészhelyzetből csöppentünk a másikba, és a végén már csak azt vártuk, mikor hal már meg végre Sandra Bullock! Szóval a valóságban biztos vannak olyan apróságok, amik mindent áthúzhatnak. Például a por. Mert hát ugye a legújabb kutatások szerint a marsi por simán kicsinálja az embert, és nem tudod teljesen kirekeszteni. Gondolj csak a holdnáthára, amikor az asztronauták mindenhová behordták a holdport, aztán csak prüszköltek. Szóval rövid úton valószínű elpatkoltál volna.

Mark Vekni: Most komolyan! Ez ugyanolyan, mint hogy nincs bizonyíték a féregjáraton keresztüli utazásra meg hasonló sci-fi szövegelésre. Ne legyél már ennyire kocka!

Acélcickány: Jól van, csak mondtam. A másik dolog meg az audiobejegyzés.

Mark Vekni: Mi van vele?

Acélcickány: Hát, hogy akkor kerül elő, amikor éppen spórolni kéne az oxigénnel. Szóval hogy pont akkor beszélsz. Akkor több levegőt használsz el, nem?

Mark Vekni: Öööö…

Acélcickány: Vagy rosszul tudom?

Mark Vekni: OK, ugorjunk!

Acélcickány: Jól van, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.

Mark Vekni: Ember, a halál torkából menekültem meg nem is tudom, hányszor, és te azt fejtegeted, hogy bizony el kellett volna patkolnom. Tényleg ne csodálkozz, ha ki fognak utálni.

Acélcickány: Az élet kegyetlen.

Mark Vekni: Egyéb negatívum?

Acélcickány: Igazából nem nagyon. Nyilván egy-egy klisés mondattól vagy eseménytől az arcomat kapartam – amikor az egyik karakter felnéz az égre „Mark, jövünk” szöveggel, az fizikailag fájt –, és elgondolkodtam, mennyibe is került egyetlen ember visszahozása a Földre, de kábé ennyi.

Mark Vekni: Szóval attól még jól szórakoztál?

Acélcickány: Persze. Nem váltja meg a könyv a sci-fit, nem is ez lesz az év legjobbja (egyik évé sem), de tökéletesen megértem, miért szeretik sokan, és miért baromi népszerű. Igazi kis óda az emberi kitartáshoz, találékonysághoz, a józan paraszti észhez, és az összetartáshoz. Mondjuk a film ettől még nem érdekel.

Mark Vekni: Matt Damon, ne is mondd!

Acélcickány: És Ridley Scott! Prometheus valaki?

Mark Vekni: Brrr…

Acélcickány: Ja, és nyugtass meg, nem minden megoldás azzal végződik az űrben, hogy robbantsunk fel valamit!

Mark Vekni: Pedig ez a legjobb része! Nem nézed a Mythbusterst?

Acélcickány: (sóhaj) De…

Dűne kérdezz-felelek

Még 2013-ban jelent meg a mára már megszűnt Fantazmo oldalán egy kérdezz-felelek jellegű cikkem Frank Herbert Dűne univerzumáról, ugyanis a történet eredetileg 1963-ban jelent meg Dune World címen, folytatásokban, ezt dolgozta át Herbert és adták ki később, 1965-ben egy regényként. Szóval 2013-ban is és most, 2015-ben is 50 éves jubileumot ünnepelhet a Dűne világa, ennek apropóján közlöm most itt a cikket, ezzel együtt pedig elindítom a korábban máshol megjelent, de azóta az internet martalékává vált cikkeim, kritikáim újraközlését itt, a blogomon. Kellemes olvasást!

John Schoenherr illusztrációja a Dűnéhez

Mindenki ezt emlegeti, de mi ez a Dűne egyáltalán?

Ez egy science fiction regény, amit Frank Herbert írt. A regény az Arrakis nevű sivatagbolygón játszódik, amit lakói, a fremenek Dűnének neveznek. Ide érkezik Paul Atreides a szüleivel mint hűbérúr, ám elárulják őket, és a fiú anyjával a sivatagba menekül. Itt ismeri meg a homokférgeket istenként tisztelő népet és válik prófétájukká, egyszersmind jövőbelátó félistenné. A folytatásos Dune World-öt 1964-ben jelölték Hugóra, elnyerni viszont csak a Dűnének sikerült, igaz, a Nebulával együtt.

De nem csak ez az egy kötet van, ugye?

Nem, Herbert maga is írt öt folytatást: A Dűne messiása, A Dűne gyermekei, A Dűne istencsászára, A Dűne eretnekei és A Dűne Káptalanház címűeket. Ezek közül az első kettőben Paul még fontos karakter, később azonban utódainak a történetét meséli tovább az író. Ezekben már egyre több a morálfilozófiai, vallási és politikai probléma, a szereplők gyakran szavakban ütköztetik nézeteiket, nem tettekben, ezért sokan már nem is szeretik őket – másoknak viszont pont emiatt lett kedvence valamelyik folytatás.

Várjál, én láttam könyveket Dűne címkével, amiket nem Frank Herbert írt.

Igen, a fia, Brian Herbert és a szintén sci-fi író Kevin J. Anderson írt több regényt a Dűne világához. Frank Herbert még életében dolgozott együtt a fiával, a Man of Two Worlds című regényt együtt írták. Frank halála után megtalálták a feljegyzéseit és a be nem fejezett Dűne-sorozat utolsó kötetének vázlatait. Ezek alapján Brian Herbert és Anderson először előzményköteteket írtak, aztán a Butleri Dzsihádot, az emberek és gépek ősi háborúját dolgozták fel, majd pedig A Dűne vadászai és A Dűne homokférgeivel befejezték az eredeti sorozatot. Megoszlanak a vélemények, mennyire illenek ezek Frank Herbert szellemiségéhez, sokan nem is hajlandóak elolvasni, amit a két szerző összehozott (és hoz össze a mai napig, hiszen sorra írják a "Dűne spin-offokat").

Kyle MacLachlan az 1984-es Dűnében

Aha. Szerintem inkább megvárom a filmváltozatot, lesz az is, nem?

Nos, évről évre felbukkan az ötlet, hogy új Dűne filmet készítenek, de ez valószínű még sokáig nem fog elkészülni. [Update: Denis Villeneuve készít új adaptációt, első részét 2020-ban mutatják be] Eddig is többen feldolgozták már a regényt és a folytatásait. Az elsőt 1973-ban akarta elkészíteni Alejandro Jodorowsky filmrendező, későbbi képregénykészítő, az ő változatában szerepelt volna Salvador Dali, a látványt Chris Foss sci-fi illusztrátor és H. R. Giger, az Alien megálmodója készítette volna, a zenéjét pedig a Pink Floyd szolgáltatta. Ebből végül nem lett semmi, de készítettek egy dokumentumfilmet a projektről, amit nálunk 2014 januárjában mutattak be egy filmfesztiválon (itt írok is róla). Aztán 1984-ben David Lynch-nek sikerült végül tető alá hoznia egy adaptációt. Ez a változat hatalmasat bukott, egyrészt Lynch változtatásai nem tudták visszaadni az eredeti regényt, másrészt a látványvilág és a film történetmesélése annyira idegen a populáris filmeket kedvelő közönségtől, hogy a mai napig sokan inkább csak egy merész próbálkozást látnak benne. Ráadásul a filmet olyan mértékben megvágták, hogy Lynch később le is vetette a nevét a stáblistáról. Pedig igen díszes szereplőgárda vonul fel benne, Jürgen Prochnow játssza Paul apját, Leto herceget, Patrick Steward, mindenki Picard kapitánya Paul tanítóját, Max von Sydow a fremenek egyik vezetője, magát Pault Kyle MacLachlan formálja meg. Sőt, még Sting is feltűnik a filmben mint gonosz Harkonnen.

Valami rémlik, mintha a televízióban adták volna, de az elég modern volt.

Valóban, 2000-ben a Sci-Fi Chanel (ma SyFy) bemutatott egy háromrészes minisorozatot, amiben a húzónév Willaim Hurt volt. Ez a változat hűbben követi a regényt, a látványvilága modernebb, igyekezett átadni a Dűne kissé arabos világát. Bár a kritikusok szerint ez sem az igazi Dűne-élmény, a folytatása, amit 2003-ban mutattak be, már sokkal jobban eltalált. Ez A Dűne messiásának és A Dűne gyermekeinek a történetét dolgozza fel, és James McAvoy – az X-Men: Az elsők Charles Xaviere – alakítja Paul fiát, II. Letót. A készítők itt sikeresen oldották meg, hogy a filozófiai kérdések és a politikai intrikák megfelelő mennyiségben legyenek jelen, és a szereplők is remekül formálták meg karaktereiket, sőt, egyesek még jobban is, mint az előzményben. Ha nem akarsz elolvasni közel ezer oldalt, akkor ezt a két sorozatot érdemes megnézned.

Julie Cox (Irulan), Alec Newman (Paul) és Daniela Amavia (Alia) A Dűne gyermekei minisorozatban

OK, már csupán azt nem értem, mitől olyan fontos ez a sorozat? Nekem elsőre kicsit olyannak tűnik, mint a Trónok harca sci-fiben.

Először is érdemes megjegyezni, hogy az első kötet a hatvanas években jelent meg, és teljesen más hangot ütött meg, mint a legtöbb sci-fi előtte: egy intelligens és figyelmet igénylő könyvről van szó, aminek a főhőse egy vívódó messiás. A regény nagyon sok embernek – nem csak sci-fi íróknak, sőt, nem csak sci-fi olvasóknak – volt meghatározó élménye egészen a mai napig, sokan ehhez a regényhez mérik az egész science fictiont. (Elég annyi, hogy Lucas innen vette a Tatooine ötletét.) A folytatások aztán csak még inkább ráerősítettek erre a kultuszra, hiszen Herbert továbbgondolta a hőse, Paul és utódai dilemmáit, a jövőbelátás problémáját, a vallás és politikai összefonódását – ezzel kifejezetten egyedit alkotott a sci-fiben, mert ilyen komplexen még senki nem foglalkozott a témával –, az egyén történelemformáló erejét és számos filozófiai kérdést. Szereplői nem papírfigurák, gondolataik komplexek, és bár úgy tűnik, sokszor túlgondolják a problémákat, mégis ez teszi a regényfolyamot annyira érdekessé, hiszen az olvasót is gondolkodásra készteti. A sci-fi háttér sem egyszerű klisé, bár egy számítógépeket elutasító feudális birodalomról van szó, mégis Herbert világa sci-fi, mert sok olyan elem van benne, amitől elhisszük, hogy a jövőben járunk. Végezetül pedig ott van maga a Dűne bolygója, a hatalmas homokférgekkel, a vízfegyelemmel és megannyi elemével, amitől az egész egy hatalmas, bonyolult rendszerré válik, ami él és lélegzik, majdhogynem érezzük a sivatagi szelet és a homokot a lapokon.

Nem vagy te egy kicsit túl lelkes?

Dehogynem. De szerintem ha elolvasod a regényt, te is az leszel, és ha szerencséd van, beszippant, és meg sem állsz az utolsó kötetig.

Jantner János borítója A Dűne eretnekeihez

Existence

A kortárs science fictionnel kapcsolatban én úgy gondolom, hogy nagyjából a 2000-es évek óta valamifajta útkeresést folytat. Ennek az útkeresésnek számos módja van, a new weird zászlójának lobogtatásától a kilencvenes években megújult űropera és hard SF támogatásától egészen a nosztalgiáig. Ebben az útkeresésben szerintem vannak olyanok, akik szeretnék végignézni, hova jutottunk - mind a sci-fi-ben, mind a tudományban, és úgy is, mint faj - a XXI. század elejére és innen hová is mehetnénk tovább. Ezt éreztem Kim Stanley Robinson 2312-jénél is, de még inkább David Brin Existence című 2012-es könyve kapcsán. Mintha Brin úgy érezte volna, kutya kötelessége mindent beleírnia a művébe, amit ekkorra a sci-fi ötletként kitermelt magából, a tudomány elért és felvetett hipotézisként és a történelem (az emberi társadalmak és civilizációk története) megmutatott. Ez lett az Existence (idehaza két kötetben, A létezés csapdája és A létezés titka alcímmel), ami inkább egy kézikönyv a XXI. századi futurológiához, sem mint science fiction regény.

Mert van valami története, legalább is történetdarabkái, az egyszer biztos. A XXI. század közepén egy űrszemetet begyűjtő asztronauta rátalál egy tojás alakú idegen objektumra, amit leszállítanak a Földre, és az hamarosan idegen lényeket villant fel a felszínén, akik egy üzenetet adnak át az emberiségnek: csatlakozzatok. Hogy mégis kihez és mi célból, az egyelőre rejtély, de az idegen Követ felbolygatja az amúgy is méhkasként zsongó emberiséget. Érdekes történetnek tűnik, ugye? Viszont több baj van vele. Először is, emellett a szál mellett fél tucat másik is van, amelyek teljesen más pontból indulnak, mérhetetlen messzeségből, és bizony nem mindegyik találkozik össze a fősodorral (vagy ha igen, akkora az a sodor már mérhetetlenül más irányt vett, mint korábban gondoltuk). Másodszor, Brin gyakran őrjítően cizelláltan fogalmaz, kész mondat-szörnyetegeket nevel fel, hogy aztán felfalják a gyanútlan olvasót. Harmadszor pedig mérhetetlen ismeretanyagot szuszakol az oldalakra, mindenről, még a legapróbb dolgokról is képes oldalakat írni. Mert értem én, hogy miért fontos tudni, hogy a jövőben még az emberi vizeletet is ipari mennyiségben hasznosítják újra (és hogy mi a szerepe ennek az eszmefuttatásnak a regényben), de attól még igazán lehetett volna rövidebb ez a rész, ahogyan a több tucatnyi hasonló - vagy lehetett volna belőle kevesebb.

Ettől függetlenül tény, hogy Brin tényleg mindent végigvett, ami a XXI. századra az emberiséggel történhet, vagy ami csak egyszerűen a kor emberét foglalkoztathatja. A regény fő témája is az, hogy a sok-sok civilizációs probléma, váratlanul felbukkanó kataklizma, járvány, terrorcselekmény, vagy szimplán csak a technológia mérhetetlen és kontrollálhatatlan fejlődése és az emberi butaság hányféleképpen okozhatja a faj pusztulását, és mindezt milyen módszerekkel lehet kivédeni. A regény felére kiderül, hogy az űrbéli Követ lényegében egy ilyen kiutat kínál, ami azonban koránt sem olyan egyértelmű. Valóban impozáns, Brin milyen alapossággal és összetettséggel veszi át tényleg az összes sci-fi és futurológiai ötletet. A történet Nagy Ötlete pedig annyira zseniális és frappáns, hogy szinte felért egy arculcsapással a sok lassú esemény után. Ráadásul a könyv felénél történik egy elég erős váltás, amikor is Brin kizökkenti az olvasót az eddigiekből, és végre felvillant olyan izgalmasnak is ígérkező eseményeket, amelyek a korábbi, szerteágazó, lassan folydogáló, több szálon futó történethez képes igazán felüdülés.

Viszont mintha csak arra várna, hogy az olvasó végre belemelegedjen a csillagközi/évmilliós távlatokba, gyorsan rázárja erre a szálra az ajtót, és újabb drasztikus váltást követ el, ezúttal azonban talán az eddigieknél is unalmasabb részt hoz össze, míg végül a lezárást már teljesen értetlenül fogadja az olvasó (én). Bevallom, akkor vesztettem el végképp a türelmemet Brinnel és a könyvével kapcsolatban, amikor ezt a második váltást elkövette. Ugyanis már eddig is előfordult a regényben, hogy izgalmas fordulatok, epizódok egyszerűen kimaradtak, az író inkább valami teljesen érdektelen, de legalább is kevésbé érdekes dologgal foglalkozott. Az első váltáskor lett ez egyértelmű, amikor a könyv első 500 oldalának történései végre eljutottak volna egy csúcspontra, de a feloldást nem adta meg, egyszerűen ugrott egyet, és a későbbiekben rövid magyarázatokkal, pár említéssel letudta az egészet. És amikor ugyanezt másodszorra is elkövette - ráadásul egy sokkal összeszedettebb, feszültebb történetszállal -, akkor végképp meggyökeresedett bennem az a gondolat, hogy Brin egyszerűen nem tudta, hogyan oldja fel ezt az egészet. Olyan hatalmasra és bonyolultra növesztette az egészet - úgy, hogy menet közben is elhagyott már történetszálakat és szereplőket -, hogy talán képtelen volt kitalálni, mit is csináljon velük. Így hát a legrosszabb megoldáshoz nyúlt: szépen elvágta őket. De míg Nagy Sándor a gordiuszi csomó átvágásával nyert egy várost, addig Brin szerintem itt vesztette el, hogy sokan ha nem is szeretik, de ne utálják a könyvét. Én is csak azért nem vágtam sutba a kötete(ke)t, mert a második rész a szívemnek közel álló űroperába csapott át - ha már idegenek bukkantak fel, talán ez várható is volt -, és igazából értékelni tudom, amit szerintem Brin akart.

Mert talán tényleg egy magnum opust akart írni, egy igazi összegző művet, ami hatalmas látlelete a sci-fi mai állásának. Míg Robinson megírta, milyen lesz a XXIV. század, Brin a XXI. századot akarta megrajzolni MI-kkel, génmódosítással, űrkutatással, globális problémákkal, virtuális valósággal, környezetszennyezéssel, forradalmakkal, társadalmi rendszerekkel, és mindennel, ami egy teljes jövőképhez kell. Csak sajnos mindeközben elfelejtette, hogy ha történetet akar elmondani, akkor nem feledkezhet el erről minden tizedik oldalon. Nem teheti meg, hogy egyszerre regényt ír és futurológiai esszékötetet. Vagy egyik, vagy másik, a kettő együtt nem működik, valamelyikből engedni kell, és közel sem biztos, hogy az olvasók számára a legjobb lesz a végeredmény. Nyilván nyitottan kell hozzáállni ehhez a könyvhöz, de Brin, tucatnyi érdekes és remek regény után mintha egyetlen dolgot bizonyítana az Existence-szel, mégpedig, hogy nem tud írni. Pedig ez egyáltalán nincs így.

Érzékeny búcsú a birodalomtól

Van az úgy, hogy az ember nem vágyik hatalmas és összetett eszmefuttatásokra, epikus intrikákra és mély karakterdrámákra. Egyszerűen csak szeretne kikapcsolódni, valami rövid, de szórakoztató könyvvel elütni a szabadidejét. Erre pedig egy régi vágású sci-fi olvasónak remek lehet az idehaza teljesen félrevezető kiadásban, Érzékeny búcsú a birodalomtól címmel megjelent Brian Daley regény, ami valójában Requiem for a Ruler of Worlds, és 1985-ben jelent meg. Nyilván, mivel Daley-t a Star Wars regényekről ismerték idehaza (ma is főleg arról ismerik), ezért nem meglepő, ha az egész könyv külsőre hasonlít ezekhez (még a logó is ott virít a borítón). És ugyan a háttérvilág teljesen más, azért ebben a történetben sem kell csalódnia senkinek, aki egyszerű kalandra vágyik.

Ugyanakkor Daley jelen univerzuma összetettebb, mint elsőre gondolnánk. Az emberiség Harmadik Lélegzetének idején járunk, az űrcivilizáció harmadik kiteljesedésekor. Caspar Weir, egy tizenkilenc világból álló - galaktikus léptékkel mérve jelentéktelen - birodalom "igazgatója", aki végrendeletébe titokzatos indokok által vezérelve, az utolsó pillanatban egy földi hivatalnokot is bevesz. A Föld mintegy kétszáz éve, egy vesztes háború óta magába fordult, idegengyűlölővé és merev bürokratikus rendszerré vált. Hobart Floyt egy jelentéktelen kis senki, aki szabadidejében családfakutatással foglalkozik, ám egy csapásra a Föld legismertebb emberévé válik, hiszen el kell utaznia a távoli csillagbirodalomba a titokzatos örökségéért. Persze a földi kormány szándéka szerint azt be kell szolgáltatnia a vezetőknek, de mivel a földieknek nincs semmilyen hatalma az űrben, ezért egy űrjárót, a Földön kiránduló Alacrity Fitzhugh lesz Hobart útitásra - még ha nem is saját akaratából.

Természetesen mivel ez egy színes, szagos űropera, ezért hőseink kalandjai abból állnak, hogy néhány állomáson elidőznek, az olvasó pedig megismerkedhet a szerző által kiötlött jobb-rosszabb jövőbeli helyekkel, csoportokkal, fajokkal. Daley szerencsére nem vette komolyan magát és a világát, és bár nagyon érződik a könyvön, hogy már harminc éves, azért egy-két dolog még ma is pofátlanul vicces, különösen ami az idegen lényeket illeti. Ugyanakkor a cselekmény néha borzasztóan le tud ülni, és a könyv utolsó harmadában többször jut az ember eszébe a "csak ezen legyünk túl" gondolat.

A másik nagy erénye a könyvnek, hogy szerethetőek a szereplői. Ho és Al - ahogyan röviden egymást nevezik - nem éppen mély figurák, de vannak olyan karakterjegyeik, amelyek szimpatikussá teszik őket. Egyikük a naiv, ismeretekkel nem rendelkező, de azért talpraesett és találékony figura, a másik a nagyszájú, vagány, kissé beképzelt, de intelligens, érzékeny, és a múltjában titkokat rejtő űrbéli. A két figura jól kiegészíti egymást, és bár sose lesznek olyan emlékezetesek, hogy hivatkozzunk rájuk, de a könyvben nagyon is jól megállják a helyüket. 

Nem is tudom, melyik az elrettentőbb borító...

És amin én magam is meglepődtem: Daley képes nagyon érdekesen csavarni a történetet. Eleve a kiindulási helyzetet, a Föld világát és kapcsolatát az űrbéliekkel egészen jól kitalálta, de az igazi meglepetést a könyv végén felsejlő intrika. Mert a regény története ugyan véget ér, de a szereplőké nem, mert az örökség még nem kerül Hobart kezébe, csupán megtudja, mi is az valójában. Ezzel együtt viszont felsejlik, hogy bizony komoly erők mozognak a háttérben, akikkel már a regényben is, de a folytatásokban minden bizonnyal meg kell küzdeniük a főhősöknek.

Viszont mindezekkel együtt ez egy ponyva, a szó kellemes értelmében. Nem tör nagy babérokra, nem akar sci-fi megújító klasszikus lenni, kellemesen akarja szórakoztatni az olvasóját. Nyilván ez egyfajta bűnös élvezet mindenkinek, aki a komolyabb hangvételű szocio-SF-hez vagy modern űroperákhoz szokott, de egyáltalán nem olyan rossz választás, mint amilyen lehetne. Nem tökéletes, nem is mérhető a nagy nevekhez, de van annyira izgalmas és érdekes, hogy az embert érdekelje a folytatás.

Az elveszett rakéta

Hal Clement amerikai író Az elveszett rakéta (angolul a frappánsabb Mission of Gravity) című, legismertebb regényének magyar utószavában Kuczka Péter a könyvet mint az Új Hullám egyik legfontosabb ellenpontját említi. Kuczka szavaiban az Új Hullám kifejezetten romboló hatású már-már anarchista mozgalomnak tűnik, míg Clement írása és ez a fajta hard science fiction a megfogalmazásban "az igazi science fictionként" tűnik fel előttünk. Viszont ez az eredetileg 1953-ban megjelent regény éppen a szigorú tudományossága miatt lesz orvosi lova az évtizedekkel ezelőtt írt hard SF műveknek, amin tökéletesen be lehet mutatni, mik is a hátulütői és az esetleges előnyei egy ilyen könyvnek.

A könyv története nem túl bonyolult. A távoli Meszklin bolygó tanulmányozásával foglalkozó emberi űrhajósok az idegen világ szélsőségesen erős gravitációja miatt - az egyenlítőnél 3G, a sarkoknál több, mint 600G - kénytelenek az itteni intelligens őslakosok egyikének, a 40 centis kis féregszerű lénynek, Barlennannak a segítségét kérni. A Meszklin tengerein kereskedő Barlennan Bree nevű hajójával és bátor legénységével nekivág, hogy a északi féltekéről az Egyenlítőn - a Peremen - átjutva elérjék a északi sark közelében leszállt első földi rakétát, amivel azonban megszakadt az emberek kapcsolata. Barl és társai az út során a bolygó különös fizikai tulajdonságainak és az eddigi idegen világrészek lakóival való találkozásoknak köszönhetően nem kevés kalandba keverednek, míg végül eljutnak a rakétához, ahol aztán a kis lény is előállhat régóta dédelgetett tervével.

Ne kerteljünk, ez a regény nem öregedett valami szépen. A stílusa csikorgós és száraz, nem hogy költőiség, de még egy kis könnyedség sem szorult belé, a száraz leírásokat és a célratörő párbeszédeket csak a nagyobb történeti fordulópontoknál szakítja meg egy-egy megrendítőnek szánt előreutalás ("akkor még nem tudták, hogy"), vagy itt-ott egy humorosabb megjegyzés (ami vagy működik az olvasónál, vagy nem). Teljesen jól látszik, hogy a szerzőnek nem az volt a célja, hogy szép szöveget alkosson, hanem hogy tudományos problémákat magyarázzon meg. És az tény, hogy ezt meg is teszi, csak nem valami könnyű megemészteni a különféle, a legunalmasabb fizikaórákat idéző stílusú előadásokat. Ráadásul a rosszul öregedés itt hatványozottan előjön, ugyanis kifejezetten fájó, amikor a problémák abból adódnak, hogy például a csillagokat átszelő, bolygókat benépesítő embereknek nincsen a Meszklin feltérképezéséhez megfelelő űrszondájuk. 

Egy szemléltető ábra

A könyv, mint hard SF, ragaszkodik azokhoz a tudományos elképzelésekhez és világképhez, amely az ötvenes években létezett. Az ember persze nem tudja elképzelni, hogy milyen egy a Földnél többször nagyobb, annál sokkal gyorsabban forgó bolygó, aminek teljesen más a légköre és a tengerei a hatalmas gravitációs erőknek köszönhetően. De ma már kifejezetten furcsán tud hatni, amikor az emberi asztronauták rácsodálkoznak bizonyos jelenségekre, amiket később a legtermészetesebb módon elmagyaráznak, mint ami egyértelmű. Bennem kissé azt az érzést keltette, hogy itt mindenki azért csak később jön rá a dolgokra, hogy elmagyarázhassák Barlnak és az olvasónak. Ezt pedig nehezen tudtam beleilleszteni a XXI. század tudományos látásmódjába - amit bennem éppen az elmúlt évtizedek sci-fijei mélyítettek el.

Stephan Martiniere

Pedig biztosan sokat tanulhattam volna a könyvből, ha fizikaórán szemléltető példaként kerül elő egy agilis tanár előadásában, nem pedig egy nehézkes szövegben - ami valószínű azért is nehezebben befogadható számomra, mert a fordítása is közel negyven éves. Meg kell hagynom, van abban valami bájos, amikor egy olyan lény szemén át látjuk a világot, aki 5 centivel magasodik a föld színe fölé, és el sem tudja képzelni, mi az az ugrás vagy dobás. Érdekes gondolatkísérlet a Meszklin, csak sajnos egy idő után nem kifejezetten érdekel, mi történik a meszklinitákkal. Ugyan újabb és újabb akadályok elé kerülnek, de ezek sem hozzák izgalomba az embert - még talán akkor tudott a legjobban érdekelni a sorsuk, amikor más bennszülöttekkel kerültek konfliktusba, de ott is  igazából az foglalkoztatott, miben mások és miért. De ezek a részek sem voltak annyira erősek, hogy kiemeljék a könyvet az átlagos színvonalból.

Ez sajnos a hard SF sajátja: könnyen elavulhat. Szerencsére - véleményem szerint éppen a Kuczka által kárhoztatott Új Hullám hozadékaként - a mai hard sci-fi sokkal inkább enged a fantáziának, sokkal merészebb, több teret hagy a képzeletnek, így el tudja kerülni valamennyire ezt a csapdát. Emellett pedig ma már kevés szerző engedi meg magának azt a luxust, hogy a történetet teljesen marginálissá tegye, hogy tudományos tézisek gyűjteményévé változtassa a könyvét - de azért vannak ilyenek, elég csak Kim Stanley Robinson 2312 és Aurora, vagy David Brin Existence című könyveire gondolni. Mindenesetre ma a hard nem feltétlenül emészthetetlent jelent, és bár lehet, hogy sokan jobban kedvelik azokat a könyveket, amikben a tudományt könnyebben megérthetik, én inkább a extravagáns, mozgalmas, és a tudomány új távlatait felvillantó hard science fiction mellett teszem le a voksomat.

Hotel Sapiens

A Hotel Sapiens, a finn Leena Krohn 2013-as regénye szinte azonnal becsapja az olvasót. Elhiteti velünk, hogy egy posztapokaliptikus sci-fit olvasunk, ahol mesterséges intelligenciák egy épületben néhány embert tartanak életben, amolyan „díszpéldányokként”. Azonban ez a könyv korántsem science fiction. Használja ugyan a sci-fi elemeket, de az ember gyorsan rájöhet, hogy itt valami egészen másról van szó, mint amit akár csak a fülszöveg is sejtet.

Amilyen rövid ez a könyv, legalább annyira furcsa. Már a kezdésnél meglepett, ugyanis nem számítottam rá, hogy egy ilyen könyvben a chemtrailről fogok olvasni – ennek az összeesküvés-elméletnek a lényege, hogy a repülők kondenzcsíkja valójában méreg, amit egy titokzatos hatalom permetez szét a Földön. Pedig ekkor még szinte semmit sem láttam abból, amit a könyv tartogatott a számomra! A huszonhét rövid fejezetben megismerhetjük a Hotel Sapiens lakóit, akik furcsábbnál furcsább dolgokat vallanak be magukról. Van itt virágárus, pszichiáter, tanár, csaló, de még Közönséges Ember is – akire azért ragasztják rá a nevet, mert önmagára mindig így hivatkozik. Ezek a lakók mindegyike valamilyen különös módon tekint a valóságra, van, aki halottakkal levelezik, más a hangyák szavait érti, megint más csupán egy test nélküli árnyék. A könyv hamar felkínálja az olvasónak a nyilvánvaló értelmezést, vagyis hogy bizony a robotnővérek, a láthatatlan Őrzők, a falakon kívüli elpusztult világ nem is az, aminek a lakók látják. Lényegében az egyetlen komolyabb fordulat ez, ami inkább csak egyfajta értelmezése a könyvnek. Elhihetnénk, hogy minden úgy történik, ahogyan a szereplők elmesélik, de mégis, a normalitáshoz szokott agyunk kétkedni kezd.

De mi is a normalitás? A Hotel lakói szemmel láthatóan nem követik azokat a normákat, amiket akár csak az olvasó. Ez lenne a könyv üzenete? Hogy a világ tele van furcsa alakokkal? Hogy a legkülönfélébb modern problémák őrülteket teremtenek? Bevallom, a regény olvasása közben végig kerestem a kulcsot a könyv feloldásához, megértéséhez, de nem leltem rá. Hiába volt néhány rész, amit kifejezetten élveztem, vagy ami a maga nemében viccesre vagy megindítóra sikerült, összességében nem láttam magam előtt az egész képet. Több olyan fejezet is volt, amit képtelen voltam értelmezni, pláne beilleszteni a többi közé. Ez bizony nem egy egyszerű, könnyen fogyasztható és értelmezhető könyv. Ahány olvasó, annyi értelmezése lesz, annyiféle módon fogja ki-ki a maga előismeretei, elképzelései, habitusa szerint látni a Hotel Sapienst és lakóit.

Örültem volna, ha sikerül kerekebb és hosszabb bejegyzést írnom a könyvről, de sajnos én nem láttam a könyv mondanivalóját, nem tudom, nekem adott-e valamit az olvasás, tudnám-e azt mondani, hogy „igen, ez egy maradéktalanul jó könyv”. Egyáltalán nem bántam meg az elolvasását, mert elgondolkodtatott, csak úgy érzem, nem azért mert a felvetett témái rezonáltak bennem, hanem mert igyekeztem megtalálni, milyen témákat is vetett fel. Ritkán adódik olyan könyv, amit nem tudok megfogni, de ez a könyv ilyen. Érdekes, izgalmas és ötletes szöveg, ami a kortárs szépirodalom legtöbbjével ellentétben okosan és a saját elképzelései szerint koherensen használja fel a sci-fi adalékokat, de mindenkinek meg kell küzdeni az értelmezésével.

Stallo

Adva van egy könyvsorozat, amiben a kortárs világirodalom érdekes műveit szeretnék bemutatni, ez a József Attila Kör Világirodalmi Sorozata. Ezt idén felkarolta a Libri Kiadó, azzal a felkiáltással, hogy ebben olyan műveket kívánnak megjelentetni, amelyek a szépirodalom és a populáris irodalom határmezsgyéin mozognak, felhasználják a popkult irodalom elemeit és eszközeit, teszik mindezt szépirodalmi keretben. Ennek az irányvonalnak az egyik kötete volt Stefan Spjut svéd szerző 2012-es Stallo című vaskos könyve - én pedig megbizonyosodtam, hogy valaki itt nagyon nem ért valamit.

Bár mindenki ódzkodik kimondani a való tényt, ez a könyv egy fantasy. Kortárs környezetben játszódik, igen, napjaink (2004) Svédországában, és a címszereplő lényeken kívül semmi természetfeletti nincs benne, de ez akkor is fantasy. Adva vannak a skandináv népek mesés lényei, akiket sokféleképpen neveznek, de a legtöbben a trollt ismerik. A regény elején elrabolnak egy kisfiút az anyjától egy erdei viskóból, majd kiderül, hogy az anya szerint a rabló egy troll volt. Harminc évvel később Susso Mirén, a legendás természetfotós unokája megszállottan kutatja a trollokat és mindent, ami a hozzájuk hasonló legendás skandináv lényekhez kötődik. Mindezt pedig azért teszi, mert nagyapja egyszer lefotózott egy emberszerű, de nem ember lényt egy medve hátán. Susso és családja hamarosan belekeveredik egy gyermekrablásba, és a saját privát nyomozásuk során lassan egyre inkább megbizonyosodnak róla, hogy a trollok valóban léteznek - és emberi segítőik is vannak.

Adva van tehát egy klasszikus helyzet, a normális, reális valóság szembekerül az irreálissal. Ezzel a résszel rendben is volnánk, az író világában az emberek következetesen nem vesznek tudomást a természetfelettiről, egyrészt mert semmi igazán kézzelfogható bizonyíték nincsen, másrészt azért, mert akkor alapjaiban rendülne meg a valóságba vetett hitük. Ez benne van a könyvben, és amíg csak sejteti a szerző, hogy a gyerekrablók mágikus lények, addig minden jól is működik. A kezdő rész, ami a múltban játszódik, a rejtélyes jelenségekkel komor és már-már félelmetes atmoszférát teremt. De a regény egyik szála pont azokról szól, akik a trollokat őrzik (kiszolgálják?), és ez bizony csorbít a rejtélyen.

Ami azonban még ennél is sokkal nagyobb baj, az nem abból következik, hogy a regényben van-e fantasztikus elem, vagy sem. Először is túl hosszú a könyv. És most nem a szokásos túlírtságra gondolok. Nagyon sok olyan, pár oldalas rész van, amiben nem történik semmi. A cselekmény nem megy tőle előre, a szereplőről nem tudunk meg többet, ahogy másról sem. Egyszerűen annyi történik, hogy a karakter eszik, kifújja az orrát, pisil - nem tudom, ez valami északi jellegzetesség-e, de az írónak szemmel láthatóan különös vonzódása van a testnedvek iránt - vagy egyszerűen csak lébecol. Ezek az üresjáratok megjelennek a leírásoknál is, még a regény végén, az izgalmas leleplezést is olyan vontatottan képes megírni az író, hogy az embert már egyáltalán nem is érdekli, mi fog történni. Elhiszem, hogy fontos dolognak tűnt a realizmus, ezért ír le olyan jelentéktelen momentumokat is, mint hogy mit esznek már huszadjára is a szereplők vagy hogy pontosan milyen márkájú kocsival találkoznak, de ez ilyen mértékben már nevetséges. Nem attól lesz valami szépirodalmi, hogy ennyire görcsösen ragaszkodik a leírásokhoz. De még ha csak a leírásokkal lenne baj. A főhősök karakterei még úgy ahogy rendben is volnának, de a cselekedeteik és a párbeszédek borzalmasak. Tudom, ez nagyon rosszmájú kijelentés, de néha úgy viselkednek és beszélnek, mintha valamilyen szellemi sérüléssel élnének. A párbeszédekben védhetnénk azzal, hogy Csehov hősei is elbeszélnek egymás mellett, de ilyen szintű kommunikációs defektus, ami egyes jelenetekben megnyilvánul, már-már szürreális. És ez a mellékszereplők esetében csak hatványozódik, konkrétan több olyan figura is feltűnik, aki mintha teljesen elveszítette volna a kapcsolatát a valósággal. Nem tudom, ez szándékos írói fogás volt-e, vagy így sikerült, mindenesetre nagyon zavaró.

Már csak azért is, mert ez tényleg egy hatszáz oldalas könyv, amibe alig jutott izgulni való fordulat. A trollok és egyéb mágikus lények érdekesek lettek volna, és róluk többet is megtudtam volna - vagy csak többször láttam volna őket -, de a rejtélyesség miatt érthetően sokszor csak sejtetik, milyenek is valójában. Viszont így nem marad semmi, amiért érdemes lenne olvasni, ugyanis a fő csattanókat már a könyv elején ellövik, az állandó tényutak, lassú narráció, leírások, üresjáratok miatt pedig hamar elveszíti az ember a türelmét. Még a száraz tények átadása is izgalmas tud lenni a szövegben, mert akkor legalább úgy érezzük, valami lényegi információhoz jutunk - még ha a sok szövegből csak a töredékét is használja a történet. Az pedig, hogy miért volt szükség három nézőpontra a regényben, még mindig rejtély számomra, ahogyan az is, hogy mit adott hozzá az olvasáshoz a Mirén família kusza családi viszonya...

Tehát van egy túlírt, unalmas, fantasztikus elemeket használó könyv, amit úgy reklámoznak, mint a szépirodalmat, ami áthidalja a szakadékot a popkult és a magaskultúra között. Ezzel nekem csupán az a bajom - függetlenül attól, mennyire nem tartom jó regénynek a Stallót -, hogy nem látom, mi alapján mondják ezt. Azért, mert történelmi alakokat használ fel, ilyen kontextusba helyezi a fantasztikumot? Ez a fantasy sajátja, még én sem lepődöm meg, ha ilyesmivel találkozom, pedig nem sok fantasyt olvasok. Vagy a realizmusa miatt? Tessék több urban fantasyt olvasni. A túlcsorduló leírások miatt? Ilyenkor mindig azt érzem, ezzel csak megerősítik a zsánerolvasókban azt az előítéletet, hogy a szépirodalmi szövegek olvashatatlanok. Az egésznek olyan felhangja van, mintha a) a popkult nem termelhetne ki olyan műveket, amik semmivel sem maradnak el a szépirodalomtól, b) a szépirodalom képes egyedül megnemesíteni a fantasztikumot, c) azzal, hogy nem mondjuk ki, hogy fantasy, máris kevésbé vállalhatatlan egy mű. 

De valószínű túlságosan is félrevittem az értelmezést, ez az írás a regényről szólt, nem a sorozatról. És nyilván senki nem akar rosszat ezzel, csak mivel egy gyenge fantasyt olvastam egy "tematikákat és irodalmi szinteket áthidaló, rejtélyes regény" helyett, becsapva érzem magam, és sokkal jobban felerősítem magamban az ilyen és ehhez hasonló próbálkozások kapcsán jelentkező rossz érzéseket. Én továbbra is igyekszem nyitottan állni az ilyen koncepciókhoz (tisztában vagyok vele, hogy néha nehezen megy), bízva abban, hogy esetleg valami olyasmi is kisülhet belőlük, amit én is élvezni tudok. És ha ebben a PopArt sorozatban (az előzetes híreszteléseknek megfelelően) sci-fi közeli mű  is meg fog jelenni, azt is mindenképpen el fogom olvasni. Csak legfeljebb sokkal óvatosabb leszek vele.

A Yan játékmesterei

Nemrégen röppent fel a hír, hogy magyarul is meg fog jelenni John Brunner sci-fi klasszikusa, a Stand on Zanzibar (Zanzibár címen). Brunner is azok közé a szerzők közé tartozik, akik a science fiction nagy hatású műveit írták, de magyarul csak életművük kevésbé fontos kötetei jelentek meg. (Brunner mellett ilyen még például Samuel R. Delany.) A Yan játékmesterei (The Dramaturges of Yan) sem mondható éppen korszakalkotó írásnak, nem is akar az lenni, ennek ellenére egy igencsak kellemes és érdekes olvasmány 1972-ből.

A történet nem túl hosszú, pár nap eseményeit meséli el a Yan bolygón, amelynek lakói évezredekkel ezelőtt visszasüllyedtek egy idilli állapotba, nem érdeklik őket a technikai vívmányok, a bolygójukra érkező embereket is csupán a fiatal yanbeliek rajongják körbe. Azonban amikor megérkezik ide a legendás Gregory Chart, ez a Galaktika-szerte ismert illuzionista művész, a bolygó és őslakóinak múltjából egy sötét rejtély kezd kiemelkedni, ami magyarázatot ad az itteniek "civilizációs apátiájára" és a bolygó holdjának évezredekkel ezelőtti titokzatos pusztulására.

A regény magán viseli a hatvanas-hetvenes évek SF-jének minden jellegzetességét. Az eredetileg magazinban megjelent történet nem törekszik grandiózusságra, végig emberközeli marad, még akkor is, amikor éppen egész civilizációk sorsáról beszél. A feldolgozott témák - mint például az eltérő kultúrák viszonya - az Új Hullám szellemiségét követi, akárcsak az olyan ötletek is, mint a Yanen használt drog vagy az ember és idegen közti szexuális viszony fejtegetése. Ne egy hippiregényre gondoljunk, az éteri Yan magán visel az emberek számára brutálisnak tűnő jegyeket, és a könyv végére kiderül, hogy bizony a földiek nagyon is félreismerték az idegeneket. Legjobban azonban bennem mégis a művész és közönségének a viszonya, az ezt boncolgató részek hagytak nyomot. Chart, és egy másik központi szereplő, a költő Marc Simon is művész, akik az idegen világon az új utakat, saját korlátaik kitolását keresik, azt, hogyan tudnának elérni egy magasabb művészeti formát, ami túllép saját kultúrájuk (fajuk) keretein. Azonban míg Simon az emberi lépték miatt átlátja a következményeket, amiket műve okozhat, addig Chart vakbuzgó keresésében eltávolodik mindenkitől, így viszont elveszíti azt, ami a művészet célja.

Azt írtam, a regény a korszak minden jellegzetességét magán viseli, és én ide sorolom a történet esetlenségét. A regény lassan épül fel, megismerünk minden fontosabb figurát és alkotóelemet, majd egy hirtelen váltással bele is csöppenünk Chart ténykedésének következményeibe. Kissé túlságosan is gyorsnak, esetlegesnek éreztem ezt az átmenetet, ráadásul a könyv utolsó részében felbukkanó fajsúlyos kérdések mintha csak érintőlegesen, kissé szentenciaszerűen lettek volna kifejtve, ami bennem hiányérzetet hagyott. Sokkal jobban el tudtam volna viselni, ha a szerző még rááldoz 30-50 oldalt, és jobban kifejti, mit is gondol ezekről a témákról. Talán az eredeti megjelenés helyén voltak terjedelmi korlátok, vagy Brunner korához képest én vagyok más narrációs stílushoz szokva, mindenesetre bármennyire is érdekes és meglepően eredeti regény is A Yan játékmesterei, maradt bennem egy kis űr, olyasmi, amit általában az ehhez hasonló regényeknél érezni szoktam (ilyen volt például Frank Herberttől a Heisenberg szeme, ott is hasonlóan hirtelennek éreztem a befejezést). Kissé azt az érzetet keltette a regény ezen része, mintha nem az olvasóra bízná a rejtélyek megfejtését, hanem gyorsan, egy-egy lényegre törő párbeszéddel adná hozzá a megértéshez szükséges elemeket a regényhez.

Mindehhez persze hozzátartozik, hogy magyarul egy ideológiailag erősen ellenőrzött közegben jelent meg ez az igencsak "újhullámos" könyv, ami ugyan nem forgatta fel a hazai sci-fi kiadást, de üde színfoltként reprezentálhatta azokat a változásokat, amik a hatvanas-hetvenes években végbe mentek a science fictionben.