A határtól délre, a naptól nyugatra

Murakami Haruki talán a legismertebb kortárs japán szerző. Könyvei milliós példányszámban kelnek el, minden új megjelenését hatalmas várakozás előzi meg. Művei két nagy csoportba sorolhatóak: az egyik a mágikus realista elemekkel teleszőtt könyvei, mint Világvége és a keményre főtt csodaország vagy a Kafka a tengerparton. A másik csoport pedig főleg a hatvanas évek diákjainak ill. a nyolcvanas-kilencvenes évek felnőttjeinek párkapcsolati, egzisztenciális kérdéseivel foglalkozik. Valójában minden műve ezek köré a kérdések köré épül, és bár hősei Japánban élnek, és gyakran esik meg velük valami teljesen szokatlan - például hogy átkerülnek egy másik világba vagy találkoznak a Birkaemberrel -, mégis olyan élethelyzeteket, figurákat teremt az író, amivel világszerte képes megszólítani az embereket.

Az 1992-es A határtól délre, a naptól nyugatra című könyv talán a legrövidebb regénye. Főhőse, Hadzsime a háború után született, a hatvanas évek végén volt egyetemista és a nyolcvanas években vált családapává. A külső szemlélő számára élete tökéletesnek tűnhet: két jól menő dzsessz bár tulajdonosa, szép felesége és két kislánya van, semmiért nem panaszkodhat. Hadzsime azonban nem boldog, és találkozása gyerekkori barátjával, Simamotóval felszínre hozza benne az érzést, hogy igazából tizenkét évesen volt utoljára boldog, amikor tudtán kívül szerelmes volt a lányba, és az viszont szerette őt. Több mint húsz évvel később a nő megjelenése teljesen felforgatja az életét, és kérdéses, hogyan fog végződni. A kérdés az, mi a fontosabb Hadzsime számára, a biztonság, vagy az az érzés, amit évtizedeken át hordozott magában...

Amennyire képes behatolni a könyv az ember lelkébe, olyannyira nehéz elmondani, miről is szól. Szerelemről? Talán. Boldogságról? Esetleg. Dolgokról, amiket meg kellett volna tennünk? Vagy amiket másképp kellett volna véghezvinni? Arról, hogyan élünk, mik a fontosak, tudunk-e őszinték lenni másokkal, mennyire könnyű valakit egy életre megsebeznünk? A regénybeli Hadzsime kissé kallódó figura, aki bár halad előre, lelke mégis mintha mit sem változna. Felfogja, ami körülötte történik, mégis egy kagyló marad, ami magába zárja belső énjét, ezzel kirekeszt mindenkit maga körül. Hogy ez tudatos döntés volt-e részéről? Nem valószínű. Vannak olyan emberek, akiket az élet tesz ilyenné. Ráadásul ő nem csak hogy nem nyílik meg, de mindvégig megragad a múltjában, ahhoz, hogy változzon, egy régóta magában hurcolt emléket kellett újraélnie, továbbélnie. De vajon mi mennyire élünk a saját múltunkban? Mi képesek vagyunk változni, igazából?

A könyv nem ad válaszokat. Csak kérdez. Sőt, még talán azt sem. Éppen ezért a lezárása hagyhat savanyú ízt az ember szájában: az élet nem áll meg, mi viszont egy ponton tovább már nem követhetjük Hadzsimét tovább. Ez már egy másik történet, remélhetően egy megváltozott férfiról. Nekünk kell rálelnünk, mit tudunk kihámozni ebből a regényből. De ha nem is akarunk feltétlenül mély igazságokat fellelni a lapokon, akkor is elmerülhetünk Murakami jellegzetes stílusában, világában, hagyhatjuk, hogy Nat King Cole és mások zenéje elringasson és emlékeztessen arra, hogy igazából mennyire fantasztikus dolog, hogy élünk, és hogy mi irányítjuk az életünket.

Place Rimbaud

Érzed a szelet, valami nagynak az előszelét, egy viharét, ami tombolni fog, elmossa az izzadságot, a koszt és a nyomasztó hőséget. Vársz, vársz rá türelemmel, hiszen már itt van, tudod, érzed. De nem történik semmi, csak a bensődben érzed, a genetikus emlékezet millió éves tudása miatt érzed, hogy valami történt valahol. Látod a viharfelhőket a távolban, a felvillanó fényeket is, érzed az ionok vibrálását. De itt nem történik semmi.

Ilyesmit éreztem Trenka Csaba Gábor új regénye, a Place Rimbaud olvasása közben. Egy vihar lehetőségét.

Askoni Gaabor, az ottfelejtett világjáró újságíró Djibuti forró nappalainak és talán még forróbb éjszakáinak világában bolyong, betölti a harminchatot, ám egyetlen társasága egy üveg abszint. De hamarosan kap valami célt az élete, amibe ő is úgy kapaszkodik, mint a fuldokló egy deszkába: véletlenül fültanúja lesz egy összeesküvésnek, majd pedig megpróbálják megölni. Szerencsésen sikerül azonban elmenekülnie, és hamarosan újdonsült budapesti barátai, Lajtai Orsi és Rókusi Zordon segítségével elindul, hogy a fél világon át Goa szigetén ráleljen a rejtélyre.

Mit mondhatnék erről a könyvről? Valahol, valahol ott van a mélyén az, amitől Trenka különbözik a kortársaitól, amiért képes a galaxisok csillagködeiben megbúvó életérzést megfogni, a nők, a zene és az egzotikum elegyét. A szereplőiben is ott van, Zordon és Gaabor tökéletes Trenka-figurák - lehetnének. Érezni a feelinget, de nem tud eluralkodni. A furcsa mondatok itt üresen konganak, valami hiányzik. Csak arra tudok gondolni, hogy a történet nyomja el ezt a regényt. Hiába van egy-két érdekes sors, egy-egy furcsa helyszín, egy-egy velőig hatoló mondat, a szél nem támad fel, bármit is mondjon a könyv. A vihar elmarad, nem kapunk felfrissülést.

Persze, működhetne a regény, de a "trenkás" elemek ugyanígy zavarják az összképet. A történet nem elég erős, maga a befejezés pedig igencsak kurta-furcsa - de lesz folytatás, talán abban.

De mégis, mégis ez a könyv megéri az olvasást, hisz a vihar ott van benne, csak nem tör ki, ott van benne a goa, a lüktető ritmusok, a lányok halált hozóan szép tekintete, a szépség egy koszos utcaképben, a sivatagban, a tengerben. Nem olyan erősen, mint az Egyenlítői Magyar Afrikában, de ott van. Csak el kell merülni, hagyni, hogy átáramoljon az agyadon, kinyitni a szemed és meglátni magad körül a világot - az igazi világot, nem ami számlákból, politikusokból, mindennapi bosszúságokból áll.

Merülj el!

Virágot Algernonnak

A pszichológia mindig hálás regénytéma, hiszen az emberi elme sokkal rejtélyesebb, mint az óceánok mélye és a világűr együttvéve. Emiatt persze megszámlálhatatlan mű született már ebben a témában, de csak kevés tudott igazán maradandóvá válni az irodalomban. Daniel Keyes, aki pszichológiából és irodalomból rendelkezik diplomával, 1958-as novellájával, majd az abból készült regénnyel, a Virágot Algernonnak  (Flowers for Algernon) című munkájával ilyen maradandót alkotott. A regény 1966-ban jelent meg, és el is nyerte a Nebula-díjat (a novella Hugót nyert megjelenésekor), és máig az egyik leghatásosabb könyvnek tartják, amit az emberi pszichéről írtak, nem véletlenül született több mozgóképes adaptációja.

Charlie Gordon harmincas éveit tapossa, de szellemileg egy gyerek szintjén áll. Képes magáról gondoskodni, kénytelen is, hiszen szülei tizenéves korában intézetbe adták, majd onnan nagybátyjához került. Ám most egy kísérleti műtéti kezelés segítségével megnövekedhet az intelligenciája, Charlie pedig normális ember lehet. Ahogyan a kis kísérleti fehér egeret, Algernont, úgy a férfit is megműtik, és előmeneteli jelentéseiből lassan felsejlik, hogy bizony, a műtét sikeres volt. Charlie először csak a környező világgal kezd ismerkedni, aztán ráébred múltjára, korábbi helyzetére, végül pedig lassan fölül is múlja az őt körülvevő embereket. De míg tudásában egyre magasabbra tör, lelkiekben újabb és újabb akadállyal kell szembenéznie, saját démonai, gyermekkorában beidegződött gátjai kerülnek elő, neki pedig fájdalmas harcot kell folytatnia azért, hogy teljes személyiség lehessen...

A regény erőssége nem csak abban áll, hogy Keyes mesteri módon, hihetetlenül jól építi fel Charlie személyiségének változásait, az egyre okosabbá váló ember felismeréseit és a környezete reakcióit, hanem hogy mindezt irodalmilag is remekül viszi véghez. Charlie nyelve kezdetben durva, egyszerű, az írásmódja is elidegenítő, aztán szépen lassan változik - Keyes nem átall egyszer-kétszer átejteni a reménykedő olvasót - míg eljut a szépen kimunkált nyelvezetig. Bár minden szereplőt az ő elbeszéléséből ismerünk meg, mindegyikük él, interakcióik a főszereplővel valósak és megalapozottak. Természetesen azonban a középpontban végig Charlie áll, az ő elméje, álmai, frusztrációi, elgondolásai. A története annyira letaglózó és magával ragadó, hogy az ember képtelen letenni a regényt. De ne egy kellemes olvasmányra számítsunk, Keyes a maga nyers valójában mutatja nekünk a dolgokat, és hamarosan mi is elkezdünk szorongani a főhőssel együtt, szorítunk neki, összeszorul a gyomrunk, ha valami rossz történik. És ahogy haladunk előre, egyre több rossz dolog történik, ahogy Charlie ereszkedik egyre mélyebbre saját elméje bugyraiba...

Chris Moore borítója

A Virágot Algernonnak olyan regény, ami után az ember azt kívánja, soha ne ismerje meg, mi játszódik le önmagában, soha ne kelljen szembenéznie azokkal a démonokkal, amiket mindenki hurcol magában gyerekkora óta. Ugyanakkor ez egy újabb remek példa arra, mennyire fontos az, hogy mégiscsak nézzünk szembe önmagunkkal, próbáljunk rájönni, mi is dolgozik bennünk. Keyes remekül választotta meg a regény formájátt, ugyanis azzal, hogy Charlie naplóját olvassuk, sokkal közelebb kerülünk hozzá, mégis, megmarad egyfajta távolságtartás, mintha egy valóságos személyt szemlélnénk, az ő életének történéseit olvasnánk. A könyv nem elsősorban science fiction - a fiktív operáción kívül nincs is semmi más, ami ehhez a tematikához kötné -, hanem egy lélektani utazás, éppen ezért bárki nyugodtan nekikezdhet. Természetesen erős idegekre van szükség, de ha valaki meg tud birkózik Charlie Gordon nem mindennapi - és valahol mégis mindennapi - történetével, akkor végül sokkal gazdagabb lesz, és sokkal jobban fogja értékelni azt, amije van.

(A regényt hangoskönyvként hallgattam meg Fekete Ernő előadásában, ami csak még inkább erősíti a bevonódást a történetbe.)

Fraktálherceg

Íme az egy csapásra világhírűvé vált finn író első regényének, a Kvantumtolvajnak a folytatása, a Fraktálherceg (The Fractal Prince). Hannu Rajaniemi jött, látott, és bizony győzött, ugyanis sikerült egy az elődjénél jobb művet összehoznia, ahol egyértelműen látszik, hogy ő maga is fejlődik. Természetesen önállóan is élvezhető a regény, de nem árt, ha az ember tisztában van a világgal, amit az előzmény fest fel. Mert ugyan mennyi érthető elsőre a Szobornoszt és a Naprendszer különleges viszonyrendszeréből?

Jean le Flambeur, a zseniális mestertolvaj és szélhámos, mióta kijutott a Dilemmabörtönből, nem önmaga - szó szerint. Legfőbb célja éppen az, hogy rájöjjön, mit vesztett el, és tulajdonképpen, hogyan is történhetett ez meg vele? Ebben az oorti harcos, Mieli és hajója, Perhonen vannak a segítségére, noha ők is egy nagyobb hatalom parancsait követik. Ennek a kutatásnak egyik állomásaként, és titokzatos megbízójuk ügye miatt most éppen a Földre tartanak, a Naprendszer legvédettebb bolygójára, ami felett az új istenek, a Szobornoszt uralkodik - eltekintve attól, hogy valamiért még ők sem képesek a bolygó felszínére lépni. Csupán egyetlen város, Szirr tud ellenállni a káoszkódnak, ami minden élőt azonnal megfertőz, ha nincs megfelelő védelme. Ebben a városban él Tavaddud, a dzsinnek szeretője, aki Szirr egyik leghatalmasabb családjának a tagja. Így keveredik bele egy gyilkosságba, amit a Szobornoszt egyik legerősebb tagja - pontosabban annak egyik elágazása - próbál kivizsgálni, és ami lehet, hogy az egész Föld sorsát megpecsételi. De hogy kerül a képbe a tolvaj, és a Schrödinger-dobozba zárt istenség?

Tisztában vagyok vele, hogy nem a legszerencsésebb egy másik regény relációjában beszélni egy könyvről, még ha az előzményéről is van szó, és ráadásul egy nagyon erőteljes és egyedi kezdés. Azonban mégis kénytelen vagyok ilyen elemeket is belefűzni a mondandómba. Kezdve mindjárt azzal, hogy a Fraktálherceg jobb, mint az előzménye. Sokkal koherensebb, jobban felépített, a különféle elemek jól csatlakoznak - még ha elsőre nem is látszik ez -, stílusában is egységesebb. A regénynek kifejezetten jót tett a történetekre szabdalás, a sokat idézett Ezeregyéjszaka típusú narráció, ráadásul a legendákban és mesés történetekben való információ átadása kellemes módon történik, különleges hangulatot kölcsönözve ezzel a regénynek. Ugyanakkor az izgalmak a történetben is tobzódnak, Rajaniemi nem csak a stílussal teszi érdekessé a szöveget. Jó sci-fi íróhoz méltón kihasználja az általa teremtett univerzum lehetőségeit, legyenek azok a kvantumvilág terei, a hatalmas csillagközi űr, vagy egy virtuális szimuláció. De míg a Kvantumtolvajban a világ szinte elnyomta a sztorit - vagy pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a sztori nem volt olyan nagy ívű, mint amilyen a világa volt -, addig itt a kettő kiegészíti egymást, meg van az egyensúly a Föld és Szirr már-már mesés helyszínei és a rejtély, valamint Jean és Mieli tevékenysége között. Ráadásul azt is sikeresen megoldotta a szerző, hogy további fontos információkat mondjon el a Naprendszerről - lényegében többet, mint az előző kötetben -, arról, mi is a Szobornoszt egyáltalán és mi történt a világunkkal, hogy a Földön egy történet ölni képes, az űrben pedig mindenható virtuális lények uralkodnak.

Ugyancsak fontos kiemelni, hogy a szereplők itt sokkal érdekesebbek, vagyis inkább emberközelibbek. Szirr lakóinak alakjai, még ha csak pár elnagyolt részletben is, de egészek, nincs hiányérzetünk - kivéve a várost fenyegető szereplőnél, nála kissé gyenge a motiváció, vagy legalább is a nagy terve az. Persze a középpontban álló figurák - Tavaddud, Mieli, Jean, vagy akár Perhonnen - sokkal árnyaltabbak. Egyértelműen Mieli áll a regény középpontjában, megismerhetjük múltját, jelenét és talán a jövőjét is, már amennyire képes megszabni a saját útját. A hajója sem csupán egy humoros kis segéd, mint az előző részben, hanem egyenrangú fél, egy barát. Jean viszont már keményebb falat, róla továbbra sem tudunk meg sokat, bár már látni, milyen alkotóelemek is emelték oda, ahol most tart - de továbbra is kellő mennyiségű homály maradt körülötte a harmadik kötetre.

És éppen ez az, ami miatt kissé rosszul érzem magam: a történet itt nem olyan kerek, mint a Kvantumtolvajban. Természetesen az is úgy ér véget, hogy a folytatás nyitott, de itt szinte ordít a befejezés a harmadik részért - ha minden igaz, a The Causal Angel címet fogja viselni -, ami mindenképpen pontot tesz a történet végére, hiszen a Fraktálhercegben elinduló folyamatok visszafordíthatatlanok, Jean ügyködése pedig az emberiség egészét meg fogja változtatni. A saját sorsáról nem is beszélve.

Végezetül talán még annyit érdemes megemlíteni, hogy itt bizony nagyon kell figyelni, ki kit hogyan ver át vagy vezet meg, gyakran már-már túlságosan is hihetetlenek az egyes helyzetek - ez van, akinél nem zavaró, nálam viszont egy-két helyen zavart fejrázást eredményezett. De ettől függetlenül a Fraktálherceg egy nagyon különleges regény, a trilógia világa lenyűgöző, ötletes és jól felépített, a regény pedig egy mesés történetet mond el nekünk emberekről, még ha már nem is úgy néznek ki, mint az emberek. Lehet szorítani, hogy Rajaniemi képes legyen méltó módon lezárni a tolvaj és a harcos nő történetét, egy talán még ennél is jobb regényben.

(Maga a szerző egyébként egy nagyon közvetlen, kedves és közlékeny figura, akivel személyesen is jól el lehet beszélni, vagy akár egy nagy közönségnek szánt eseményen is képes nagyon érdekes dolgokat mondani. Mindenképpen remélem, hogy még sok remek ötletéből ír regényt, bár még mindig úgy gondolom, minden rossz felhang nélkül, hogy ő az, aki könnyen emészthetővé teszi, amit például Greg Egan a maga igazán hard módján elénk tár.)

The Sagan Diary

John Scalzi Vének háborúja sorozata napjaink egyik divatos olvasmánya, a díjra jelölt kötetek a military SF klasszikus hagyományait követik, Scalzi pedig nem rejti véka alá, hogy ő bizony nem szégyelli, hogy nyúl innen-onnan, legyen az film vagy könyv. Azonban bármennyire is szórakoztatóak a regényei, sokszor esik abba a hibába, hogy filozofálgatni kezd, ami valahogy nem megy jól neki. Éppen emiatt lesz unalmas a The Sagan Diary, ami nem akció, hanem száz százalék elmélkedés.

A 2007-es kisregény a sorozat egyik fő karakterének, a Különleges Erők – vagy más néven a Szellemhadtest – egyik katonájának virtuális naplója, amit AgyGépén (BrainPal) hozott létre, majd miután leszerelt a hadseregtől, azt a Gyarmati Véderő kutatói kapják meg tanulmányozásra. Az egész kisregény lényegében Jane – és a hozzá hasonló Különlegesek – életmódjának, gondolkodásának a bemutatása, olyan aspektusokból, mint a beszéd, az ölés, a barátság vagy a szex. Igazából annyi történik itt, hogy Scalzi kicsit összeszedettebben, elmélkedőbben írja le azt, amit a Szellemhadtestben már amúgy is megtudunk. Az egész kisregénynek talán csak annyi mondandóját sikerül kihámozni, hogy a Különlegesek számára semmi sem olyan, még a legalapvetőbb érzelmek, mint a félelem sem, mint a normál embereknek, John Perrynek vagy nekünk, olvasóknak. De bármennyire is érdekes lenne az egész ötlet, egyrészt aki olvasta a Szellemhadtestet, annak nem nagyon fog újat mondani, másrészt túl sokszor ismétel az író, Sagan hosszú monológja unalmas és érdektelen részekkel van feltöltve. Éppen az hiányzik belőle, amit Scalzi a regénysorozatában célul tűzött ki: hogy írjon egy szórakoztató, könnyed háborús sci-fit. Itt nincsen cselekmény, nincsenek összecsapások, sőt, Sagan alakján kívül igazából nem is jelenik meg más.

Igazából érdekességnek lehet leginkább tekinteni, sem mint önálló, élvezetes műnek. Aki szereti a Vének háborúját és úgy gondolja, ez a kortárs sci-fi egyik legjobb sorozata, annak megéri elolvasni a The Sagan Diary-t, mások inkább maradjanak a regényeknél. Persze van még egy lehetőség, meghallgathatjuk az audio változatot, amit Elizabeth Bear, Mary Robinette Kowal, Ellen Kushner, Karen Meisner, Cherie Priest és Helen Smith olvas fel – bár véleményem szerint M. R. Kowalnak kellene az egészet felolvasnia, az ő hangja a legkellemesebb és mivel ő kezdi, az utána követező hölgyek megtörik a felépülő hangulatot. Mindazonáltal ez is lehet egy út a The Sagan Diary-hez.

Szellemhadtest

A Vének háborúja tavalyi sikere után nem volt kétséges, hogy John Scalzi sorozatának következő kötete is megjelenik az Agave gondozásában. A 2006-os Szellemhadtest (The Ghost Brigades) nem közvetlen folytatása ugyan a korábbi regénynek, de egy kulcsfigura, Jane Sagan feltűnik benne, illetve több olyan eseményre utalnak benne, ami az első kötetben történt. Akinek tetszett a nyitó történet, az itt sem fog csalódni, azonban aki már a Vének háborújánál talált kivetnivalókat, készüljön fel, hogy itt is vannak ilyenek, sőt, még talán zavaróbbak is.

A Gyarmati Véderő éppen csak hogy élvezheti a viszonylagos nyugalmat, ami a rraey nevű faj felett aratott győzelmet követi, aggasztó hírek kezdenek felbukkanni. Nagyon úgy tűnik, hogy két, eddig háborúzó faj titokban szervezkedik, ráadásul az emberek ellen. A hírszerzés azonban ennél is nagyobb veszélyre világít rá: nem kettő, hanem egyenesen három idegen lép szövetségre - és egy ember. Valami olyasmi történik, amire eddig még sosem volt példa, egy emberi tudós elárulja saját faját, ezzel a pusztulás felé taszítva a Gyarmati Szövetséget. Azonban van még remény, ugyanis megtalálják a tudós elméjének másolatát. Azonban bármennyire is fejlett az emberi technológia, az élő ember klónozását csupán a Különleges Erők engedhetik meg maguknak - a Szellemhadtest, akik halott emberek génjeiből állítanak elő szuperkatonákat. A döntés tehát megszületik, és így megteremtik Jared Dirac közlegényt, aki mit sem tud az agyában alvó személyiségről, és különleges fontossága miatt hamarosan a közelgő háború legforróbb helyzeteiben találja magát. De vajon fel fog-e ébredni az áruló tudata, és ha igen, Dirac is elárulja-e társait? Vagy esetleg hamarabb végez vele egy idegen a harcmezőn...

Kezdjük a pozitívumokkal: a sztori érdekes és a szöveg összességében olvasmányos, ahogyan az az első kötetnél is volt. Scalzi nem bonyolítja túl a dolgokat, sok mindenre már oldalakkal előbb rá lehet jönni, azonban mégis viszi az olvasót a lendület, nem áll le azon aggodalmaskodni, mit honnan ismerünk. Mert bizony ebben a regényben is számos jellemzőt ismerhetünk fel a military sci-fik világából illetve az (amerikai) akció/katonai filmekből. Ugyanakkor legalább a harci jelenetek nem erőltetettek, attól függetlenül, hogy mindent filmszerűen látunk magunk előtt, mert már találkoztunk hasonló jelenetekkel. Azonban ezek közt is akadnak hatásosak, mint az idegenek palotája elleni támadás. Csak ezekből van kevesebb.

Ami azonban a negatívumokat illeti, azok egyrészt ismerősek lehetnek a Vének háborújából: itt is kapunk kiképzéses szekvenciát, nevezetesen a hadgyakorlatot, ahol főhősünk az egyetlen a csapatában, aki képes rájönni a megoldásra. Kicsit az egész regény alatt olyan érzésem volt, mintha Scalzi nem nézne ki az olvasóból egy bizonyos szintnél nagyobb intelligenciát. Ez akkor lett számomra teljesen nyilvánvaló, amikor - több, korábbi pop-kulturális és sci-fi utalást követően - lábjegyzetben megjegyzi, ki írta a Világok harcát vagy a Végjátékot. Érthetetlen számomra, hogy ha akkor szükségét érezte a lábjegyzetelésnek,  korábban miért nem... [update: angol eredetiben nincsenek lábjegyzetek] A legjobban viszont a sablonosság zavart, a regény kezdőepizódja például olyan mértékben hiányolja az eredetiséget - és itt nem a támadás módozatára, hanem a szereplők párbeszédeire és hasonlókra gondolok - hogy meg is fordult a fejemben, hogy nem olvasom tovább. A sablonos helyzetek és párbeszédek később is megmaradnak, de már nem szúrnak annyira szemet. Talán csak az áruló végső motivációi nem sikerültek még valami markánsra, nem tudtak meggyőzni az író érvei, miért tette a szereplő azt, amit. A Szellemhadtest ízig-vérig ponyva - éppen ezért áll neki rosszul, amikor filozofálgatni próbál, és nem is mindig sikerül neki, ugyanúgy, ahogy a korábbi kötetben. Persze a ponyvaság ellenére is néha már kicsit sok volt a szexualitás a szövegben, ahogy a szereplők jópofizása, illetve itt-ott idegesítő volt, hogy mindenki milyen laza. Emellett Scalzinak nem ártott volna elmagyarázni, mennyire tudja rombolni a szöveg élvezetét, ha öt-nyolc egymást követő mondatban is elhangzik ugyanannak a szereplőnek a neve. De hát vannak olyan könyvek, ahol az olvasónak kompromisszumot kell kötnie.

Mindent összevetve a Szellemhadtest csak egy kicsivel gyengébb elődjénél, de Scalzi itt-ott felvillant egy-egy érdekes ötletet - lásd a gameránok és az emberi génmódosítás határa -, ugyanakkor ez még mindig nem több egy limonádékönyvnél, ami korábbi sci-fik ötleteinek összerakásából kevertek ki. Nem érdemes sokat várni tőle, vagy neadj' isten felmagasztalni - semmiképpen sem nevezném Scalzit ezek alapján érdekes szerzőnek -, ugyanakkor még mindig kellemes kikapcsolódást tud nyújtani a háborús regények/sci-fi kedvelőinek.

Kronolitok

Robert Charles Wilson idehaza a Pörgés című, Hugo-díjas regényével vált ismertté, és igazából a nemzetközi porondon is ez után a regénye után emelkedett a legfontosabb sci-fi szerzők közé. Ennek ellenére korábban is alkotott már különféle műveket, igaz, változó színvonalon (erről a hazai olvasók is meggyőződhettek). A 2001-es Kronolitok (The Chronoliths) a jobbak közé tartozik, megjelenése után elnyerte a Campbell-díjat (többek közt A földre hullt sárkány elől) és jelölték Hugóra és Locusra is. Ez a könyv valamennyire megelőlegezi azt a történettípust, amit aztán a Pörgésben tovább tökéletesített.

A XXI. század elején Thaiföld egy tengerparti városának közelében valami különös dolog történik. Pontosabban jelenik meg a semmiből: egy több méter magas, üvegszerű anyagból álló, hatalmas oszlop. Hamarosan kiderül, hogy ez nem egyszerű oszlop, a Kronolit néven ismertté vált alkotmány egy emlékmű - egy győztes csata emlékműve, húsz évvel a jövőből. A titokzatos Kuin hadúr obeliszkje azonban a kezdeti kíváncsiság után hamar feledésbe merül, egészen addig, amíg újabb oszlopok nem jelennek meg, ezzel egy új korszak kezdetét jelezve. Scott Warden számára is új korszak kezdődik, mikor hazatér Thaiföldről az USA-ba, ugyanis hamarosan belekeveredik a Kronolit-kutatás középpontjába. Sőt, lassan nyilvánvalóvá válik számára, hogy talán az egész Kronolit-korszaknak ő az egyik legfontosabb figurája, és hogy a jövő elől nem lehet elmenekülni.

A Pörgéshez hasonlóan a Kronolitokban is egy hatalmas esemény áll a középpontban, és annak a hatásait vázolja fel az író egy maroknyi ember sorsán keresztül. A főhős itt is az események kimenetelének megváltoztatására képes személy segítője, aki azonban éppen ezért szintén kulcsfigura. A Kronolitok először csak furcsaságoknak tűnnek, semmi többnek, ám ahogy szaporodik a számuk - és nő a megjelenésükkel okozott pusztítás mértéke -, úgy válnak egyre fontosabbá először Ázsia, majd az egész világ számára. Ki az a Kuin? Hogy képes ilyen hihetetlen, már-már a lehetetlen határait súroló dolgot véghezvinni? Miért teszi ezt? És legfőképpen: elkerülhető-e az emlékművek által megjósolt jövő? Ok és okozat ebben a regényben szorosan összefügg, nem csak a jelen alakítja a jövőt, ahogyan azt az ember megszokta, hanem a jövő is képes átformálni a jelent. Warden és társai szemtanúi lehetnek, hogyan lesz Kuin egyre erősebb anélkül, hogy ő maga megjelenne. Wilson ellensége arctalan, nem is egy ember igazából az, aki ellen fel kell venni a harcot - mert hősei végig hisznek abban valahol, hogy mindez megállítható -, hanem maguk a Kronolitok, erre a regény végkifejlete tökéletesen rávilágít. Mert mi kell a győzelemhez? Egy hadsereg? Fejlett technológia? Nem: az embereket magukat kell megtörni. Ha az ember elhiszi, hogy nincs esélye, már vesztett is. Szerencsére a regény szereplői nem vesztik el a reményt.

Maga az alapötlet tehát, ahogy fentebb látszik, nem rossz, sőt, a jövőből érkező emlékművek képe borzongatja az ember fantáziáját. Éppen ezért tűnik kicsit szürkének és lagymatagnak a regény, Wilson túlságosan leragad az emberek mindennapjainál. Persze ezt pozitívumként is felfoghatjuk, hisz az igazi katasztrófát a kisemberek életén keresztül lehet igazán megmutatni. Ennek ellenére itt valahogy ez nem működik, Scott Warden magánélete, családi problémái és lelki terhei inkább unalmasak, az ember pedig hamar azon kapja magát, már nem érdekli, mi áll a Kronolitok mögött, csak jusson már túl ezeken a részeken. Röviden: az érdekes ötlet az érdektelen személyes vonalba fullad, hiába lenne az emlékművek rejtélye lebilincselő gondolat. Éppen ezért talán jobb lett volna, ha kevesebb a magánéleti rész - és a furcsa, kissé érthetetlen és itt-ott izzadtságszagú tudományos magyarázkodás - a Kronolitok világméretű hatásainak bemutatása helyett. Persze, érintőlegesen ezeket is megkapjuk, de nem olyan mennyiségben, hogy megelégedjünk vele. Éppen ezért hiába a feloldás, és egy sokkal nagyobb kezdet reménye (ami hasonlóan működött a szememben, mint az Örvény befejezése), hiányérzetet hagy hátra a regény.

Mindezek ellenére a könyv még mindig az érdekesebbek közé tartozik, noha a későbbi Hugo-díjas regényéhez viszonyítva sokkal gyengébb. De aki egy rövid könyvre vágyik, ami nem akarja megváltani a science fiction műfaját, és esetleg tetszett neki a Pörgés vagy valamelyik másik Wilson kötet, az nyugodtan fogjon bele, nagyot nem fog csalódni, sőt, talán jobban is fog tetszeni neki a jövőből érkező oszlopok története, mint nekem.

Diaszpóra

A hard science fiction mindig is a sci-fi egyik legkedveltebb típusa volt, sokak szerint ez az, ami a tematika igazi arcát mutatja. A hard SF lényegében a tudományos problémákra, elméletekre, kérdésekre fókuszál, azokra még az átlag sci-fi sztoriknál is jobban épít. A kilencvenes években világhírűvé vált ausztrál Greg Egan pedig az, akit ezen irányvonal legfontosabb alakjának tartanak, 1997-es Diaszpóra (Diaspora) című regényét pedig a hard sci-fi csúcsteljesítményeként jelölnek meg. Nem alaptalanul, ugyanis az idehaza az Ad Astra kiadásában megjelent könyv kaput nyit mindarra, ami ma talán a legizgalmasabb és legfrissebb a tudomány világában.

A harmadik évezred végére az emberiség technikailag talán már mindent elért, amit lehetett, és maga a faj is teljesen megváltozott. A hatalmas poliszokba, ezekbe az óriási adattároló rendszerekbe digitálisan feltöltött emberek a XXI. század óta virtuális terükben korlátlan szabadságot tudhatnak a magukénak, és mind szellemileg, mind fizikálisan folyamatosan tágítják az emberiség horizontját. Rajtuk kívül a Föld felszínén élnek még emberek, akik nem vetették alá magukat az Introdusnak, vagyis a tudatfeltöltésnek, és inkább átalakították biológiai valójukat. Egyesek szinte már nem is emberek, mások viszont csak egy kicsivel formálták át magukat. És mindegyikük felett, az űrben tevékenykednek a gleiznerek, az öntudatra ébredt robotok, akik szemmel tartják az űrt, éberen vigyázva az emberiség szülőbolygójára.

Ebbe a világba születik - már amennyiben a programok összeállítása lehet születés - Yatima, az árva, akit az egyik polisz nem két (vagy több) poliszlakó adataiból gyúrt össze, hanem önállóan, a saját forrásaiból teremtett meg. Miután az árva lassan öntudatra ébred, beleveti magát a kor világába, hogy a matematikában meglelje minden nyitját. De sajnos a világegyetem nem csak matematika, és erre hamarosan az egész emberi fajnak rá kell ébrednie, amikor a közeli Lacerta kettős csillaga megmagyarázhatatlan katasztrófát idéz elő. Ám ez a katasztrófa egy sokkal nagyobb méretű kérdésre világítja rá a poliszpolgárok és gleiznerek figyelmét, ami az egész Galaxisra is kihathat. Yatima és társai elindulnak a csillagok közé, hogy megfejtsék a Lacerta katasztrófájának okát. Hamarosan azonban még ennél is fontosabb felfedezést tesznek, ami teljesen megváltoztatja az Univerzumról alkotott elképzeléseiket.

Nincs könnyű dolga annak, aki Greg Egan regényét a kezébe veszi. Noha egy hard sci-fi regénynél fontos, hogy ne csak tudósok értsék a művet, itt bizony nagyon oda kell figyelni. Egan nem vár el tőlünk sokat: legyenek alapvető matematikai és fizikai ismereteink, és nagyon figyeljünk oda rá. Minden szükséges információt megkapunk, csupán annyi a dolgunk, hogy a hihetetlen méretű tudományos anyagot felfogjuk. Ami viszont nem kis teljesítmény. Ritkán mondok olyat egy regényre, hogy nem mindent értettem belőle, de itt ki merem jelenteni: a könyv kb. 10%-át nem sikerült felfognom, és akkor ez még egy nagyon is kis mennyiség. Egan le sem tagadhatná, hogy már kezdeti novelláival - amelyek jelentős része olvasható magyar nyelven - olyan irányba merészkedett, amerre nagyon kevés sci-fi szerző mert lépni: napjaink legérdekesebb tudományágainak - kvantumfizika, asztrofizika stb. - legfrissebb ötleteire fókuszál, az olvasó pedig a képzelet olyan tájain barangol, ahol elsőre nem is gondolná, hogy érdekességet talál.

A Diaszpóra is pont ilyen történet. Ugyan Egan itt a távoli jövőbe helyezi a cselekményt, ezzel már teret ad magának, hogy a jövő felvázolásával elkápráztasson, ő mégis megmarad annál a vonalnál, amit mindig is képviselt. Olyan dolgok kerülnek elő, mint a húrelmélet, a kvantumfizika, a részecskék természete, a több dimenziós terek viselkedése, és számtalan terület, amiről az átlagember csak futólag hall. Itt viszont ezek nem csupán felépítik a háttérvilágot, de a cselekmény szerves részei, a szereplők ezen területeken felbukkanó kérdések megoldásain munkálkodnak, ugyanis míg azt hisszük, egy elemi részecske nem befolyásolhatja a mindennapjainkat, Egan rávilágít, hogy nagyon is ezt teszi. Úgy is mondhatnám: Egan komolyan használja azt, ami  például Rajanieminél nyelvi elem. De az író zsenialitása nem csak ebben rejlik, hanem hogy képes az embert elkápráztatni, lenyűgözni, meghökkenteni. Aki a sci-fit az álmodozások és a fantázia miatt szerette meg, az hamar megérti, miért is gondolják egyesek, hogy Egan írásainak gyökere valójában a science fiction alapjaiból indul ki. Olyan sci-fi invenciók kerülnek elő a regény lapjain, amelyeket ha végiggondol az ember, csak azt tudja mondani: zseniális. Egannél minden más, mint az átlag sci-fiben, legyen szó a jövő emberiségéről, az fekete lyukakról, idegen létformákról vagy akár egy egyszerű űrhajóról. Hihetetlenül találó a magyar kiadáson szereplő idézet: "Az univerzum talán különösebb, mint ahogyan képzeljük, de nehéz dolga van, ha túl akarja szárnyalni Greg Egant."

Nem könnyű tehát ezt a regényt olvasni. Ugyanakkor az mindenképpen remek, hogy a szerző már sokkal kellemesebb stílusban ír, mint első sci-fi könyve, a Karantén esetében. Itt már nem olyan papírízűek a mondatok, ráadásul a korábban jellemző E/1-es elbeszélésmóddal való szakítás és a több karakter mozgatása is kifejezetten jót tett a regénynek. Persze még mindig nem a karakterek közti konfliktus a fő mozgatórugó, és szépirodalminak sem igen nevezhető az írás - de Greg Egant nem ezekért olvassuk. Ennek ellenére, mint mondtam, a cselekmény izgalmas, és a regény rendelkezik egy-két plasztikusan leírt jelenettel is, kezdve  akár Yatima születésével és öntudatra ébredésével. Nem irodalmi remekmű, de arra pontosan megfelel, hogy a fontos elemeket képesek legyünk befogadni.

Hogy összességében mit gondolok a Diaszpóráról? Elégedett vagyok-e? Nos, talán kicsit csalódott voltam, amikor leraktam a könyvet. Ez az érzés fakadt egyrészt abból, hogy egy ilyen történetet talán lehetetlen rendesen befejezni, így nem csoda, ha nem éreztem megfelelően lezártnak. Másrészt azonban éppen hogy azt kívántam, bárcsak folytatódna még ez a hatalmas utazás, és én bárcsak többet értettem volna belőle. Ez az a regény, amit még sokszor újra fogok olvasni, mert nem csupán talán az idei év legfontosabb hazai sci-fi megjelenése, de az egyetemes science fiction egyik fontos műve, ami ugyan nem kapott díjakat, és nem is olyan népszerű, mint más könyvek, mégis remekül mutatja az egyik pontot, ahová a sci-fi eljutott a XX. század végére. A Diaszpóra egy lenyűgöző utazás, egy fantasztikus képzelőerővel létrehozott Univerzumról, a tudomány csodáiról és a minket körülvevő Világegyetemről szóló történet, ahol ugyan nem a cselekmény vagy a szereplők a fontosak, és néha bizony nem árt tisztában lenni a különféle tudományterületek és elméletek mai állásával, mi mégis elmerülünk benne, és élvezzük, amit Egan nekünk megmutat.

Külön ki szeretném emelni az igényes hazai kiadást, kifejezetten örülve annak, hogy szaklektor is foglalkozott a könyvvel (aminél a fordítónak nem lehetett könnyű dolga). A Diaszpóra tudományos és matematikai elméleteit egyébként maga a szerző magyarázza el a honlapján.

Coraline

Neil Gaimannek nem egy művét vitték már mozgóképre, a Csillagpor után a Coraline című kisregényének készült el a mozgóképes adaptációja 2009-ben. Az animációs film sikeresen visszaadta Gaiman történetének furcsa és borzongató világát, így többek között nekem is kedvet csinált az eredeti történethez, ami 2002-ben jelent meg, és Hugót, Nebulát, Bram Stoker-díjat is megkapta, a Locus magazin olvasói pedig a legjobb ifjúsági (young adult) történetnek választották.

Coraline Jones egy kicsit furcsa családban él, és ő maga is kicsit furcsa, de igazából nem lóg ki a világból, talán kicsit kisebb a korához képest. Mikor szüleivel új házba költözik, első dolga, hogy felfedezi magának. Így lel rá a nappalijuk egyik ajtajára, ami sehova sem vezet - legalább is nappal nem. Egy éjjel ugyanis Coraline nyitva találja az ajtót, ami egy másik házba vezet - a másik házukba, ahol Coraline másik anyja és másik apja él. Illetve csak a másik anyja él ott, ugyanis az egész másik világot Coraline-nak teremtette, hogy a lány minél jobban érezze magát. Minden tökéletesnek is tűnik, kivéve, hogy gombot kellene varrni a lány szeme helyére, és valami furcsa éhség bújik meg a másik anya szeretete mögött...

Ez egy nagyon jó stílusban megírt, aranyos, néhol hátborzongató mese a kislányról, aki megtanulja, mi a szeretet, a bátorság, és hogy mi mindent kell kiállni azért, ami igazán fontos nekünk. Coraline szerethető karakter, aki bár más perspektívából szemléli a világ dolgait, mégsem különc, akármelyik gyerek lehetne, persze ő szerencsére elég okos és bátor is ahhoz, hogy szembeszálljon a másik anyával és megbirkózzon a veszedelmekkel. Gaiman nem foglalkozik sokat a dolgok hátterével, mert igazából egy gyerektörténetnél nem is kell. Nem az a fontos, a sárkány miért rabolja el a hercegnőt, hanem hogy a hős hogyan menti meg. A legérdekesebb mégis a másik apa, aki bár a gonosz teremtménye és szolgája, mégsem gonosz, csupán egy bábu. Érdekes alak, továbbgondolásra érdemes. És természetesen mint minden valamire való történetben, itt is van egy macska, aki segíti hősnőnket, hogy aztán őt is megmentsék.

A Coraline tehát egy modern mese, amit bátran lehet a kissé már nagyobb gyerekek kezébe adni, de akár a felnőttek is jól szórakozhatnak rajta, sőt, talán tanulhatnak is belőle. Aki pedig inkább mást próbálna ki, annak ott a film vagy a képregény változat, bár Dave McKean illusztrációi kellően borzongató hangulatot teremtenek.

Kisistenek

Terry Pratchett eddig nálam szürke zóna volt, elvégre fantasyt nem olvasok, és bár biztos tényleg nagyon jók a modern írók művei, én megmaradok a science fiction kitaposott ösvényén, és csak néha-néha merészkedek át a rokon zsánerbe. Pratchettről is természetesen csak ódákat hallottam, illetve hogy a Korongvilág mekkora zsenialitás. Így hát csak idő kérdése volt, hogy én is szembetaláljam magam egy könyvvel. Ez volt a Kisistenek (Small Gods).

"Ne helyezd reményed az istenekbe! De a teknőcökben hihetsz."

A Nagy Isten Om - szent szarvak - Omnia hatalmas, omnipotens, transzcendens feljebbvalója, akit emberek milliói imádnak vagy félik a nevét, a Kvizíció pedig akárkit akármikor megkeres, hogy a nevében felvilágosítást adjon a haza és az isten megfelelő tiszteletéről. De mégis hogy lehetséges akkor az, hogy Tesveer, ez a jámbor, egyszerű lélek, egy napon egy kis teknősbékával kezd el beszélni, illetve az szólítja meg őt, és a páncélos teremtmény azt állítja, hogy ő Om. Persze egy teknős nem valami isteni forma, nem igaz? Inkább egy bika, vagy ilyesmi. Om sem szeretne tovább ebben a teknőben maradni, pláne mert azok az átkozott sasok előszeretettel kísérleteznek a teknősök repülési képességével. De mit tehet egy teknős és Tesveer, szemben egész Omniával és Vorbisszal, a hideg kvizítorral, aki állítólag Om nagyobb dicsőségére akár az egész világot felégetné?

Különös regény a Kisistenek. Alapvetően tele van abszurd és mulatságos ötletekkel, helyzetekkel és fordulatokkal, ugyanakkor mégis hihetetlenül okos, nagyon fontos kérdéseket taglal, igyekszik a legtöbb oldalról megvizsgálni, és sok okos kijelentést tenni. A könyv hangulata furcsa keveréke a humorosnak és az ijesztőnek, a könnyednek és a komornak. Mondhatnánk, Pratchettnek semmi se szent, és igen, amiből lehet, abból viccet csinál, legyen az filozófia, vallás, háború, istenek, próféták és így tovább. Ugyanakkor Pratchett egyvalamit többszörösen aláhúz a regényében: tisztelni kell az életet és a másik embert. Humanitása miatt lesz elborzasztó pár elejtett utalástól is az omniai Kvizíció, élén Vorbisszal, akinek a karaktere az egész könyvre sötét árnyékként vetül, egyes lapokon megfagy az emberben a vér, ha róla olvas.

"A hazugságokért meg kell halnia az embereknek. De az igazság túl becses ahhoz, hogy meghaljunk érte."

A regény nagyon sok dologról szól. Főként persze az igazságról, és hogy az embernek mégis hol a helye, mit kell tennie és mit tehet egy olyan világban, ahol nem igazán lehet egyértelműen eldönteni, mi az igazság. Azzal, hogy a nagy Igazság - vagyis az egész Korongvilág természetének - kérdését tette meg fő oknak, ami katalizátorként működik a szereplők számára, Pratchett könnyen adhat lehetőséget az olvasónak, hogy eltűnődjön a világ dolgain. Az igazság több forrásból fakadhat. fakadhat az istenektől, de éppen Omnia a példa rá, hogy az emberek milyen gyorsan képesek a legegyenesebb irányt is a felismerhetetlenségig megváltoztatni - még akkor is, ha léteznek istenek! És mi a helyzet a tudománnyal? Igazából az se sokkal jobb. Persze, az egzakt dolgok azok igazak maradnak, a Föld akár gömbölyű, akár egy korong ami egy teknősön utazik. De mi a helyzet az igazán fontos dolgokkal? Az élet, a világmindenség meg minden? Ha nem a vallás ad választ, a filozófia képes rá? Pratchettnél mindenki ember, aki addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér, és sokszor nem lát tovább a saját orránál. Korlátoltak vagyunk, és képmutatóak: a filozófusok csak addig szapulják az isteneket, amíg azok nincsenek a közelben, az omniaiak már nem Omban hisznek, ezért lesz ő csupán egy teknős, aki bármikor elveszítheti utolsó hívét. És még Om is korlátolt, aki csak a saját érdekeit látja. De Pratchett nem lenne igazán jó mesélő, ha nem nyújtana megoldást, nem villantaná fel, hogy igenis van módja az embernek, sőt, még egy istennek is, hogy változtasson a dolgokon.

"...ez lényegében muris egy világ."

A Kisistenek nem azért lesz mestermű, mert nagy dolgokról beszél, hanem ahogyan ezekről beszél. Hisz hogyan máshogy ragadna meg a legjobban egy gondolat az emberben, ha nem egy mulatságos fordulathoz, anekdotához, történethez kapcsolódóan? A Kisistenek pedig mulatságos kis regény, ami éppen azért, mert ezen az egyetemes nyelven szól az emberhez, képes olyan nehéz kérdésekről beszélni, mint a vallás vagy az emberi élet. Tesveer és Om története mindenkit elkísér, aki olvasta a könyvet, és szinte biztos, hogy később is vissza fog térni a Korongvilágra.